Sopotnik Zoltán: Nagyapa és a lassú báró

"A Teremtő Kert valójában egy erdő, nem is erdő, földrész, kontinens, bolygó. Ha jobban belegondolok: csillagrendszer. És ha még a szemem is összeráncolom, úgy erőltetem az agyam, valójában a világmindenség. Bár nem hasonlít egyikre sem, inkább egy hatalmas, szomorú születésnapi tortára hasonlít, aminek a tetejéről leették a marcipán űrhajót. De ez maradjon köztünk. A Teremtő kert két legfontosabb bácsija a Nagyapa és a Lassú Báró, de tényleg nem mondtam semmit, jó?" - Sopotnik Zoltán írása.

Sopotnik Zoltán

Nagyapa és a lassú báró

(SZÍN) Ült a Teremtő Kert közepén saját, különbejáratú bikkfája alatt a királyfi, akit Rezeshangúnak hívtak, és várta a Csodát. A bikkfa tetejéről méz csordogált le a földre, a királyfi néha evett belőle, de a Csoda csak nem akart jönni. Ingatta a fejét, gondolkodott: a Csodának pontosan két napja, egy órája és negyvenkét perce meg kellett volna érkeznie, neki fel kellett volna szállnia rá, akár egy buszra, és megkerülni negyven nap alatt a Földet. Ez így nem lesz jó. El kell küldenem a távmadarat a varázslók irodájába, hogy most akkor mi lesz, mondta, és elővett egy parányi sípot a jobb zsebéből. Miután belefújt, megváltozott a környék: a fák lágyan meghajoltak, mint az óvatos balerinák, a vidék színei pedig fölerősödtek. Olyan különlegesen szép hangja volt annak a sípnak. Sőt, feltűnt egy új szín is, valamelyik szégyenlős bokor alján, aminek még nem adtak nevet. (Elég fakó volt, onnan lehetett tudni.) A távmadárnak egyáltalán nem volt madár kinézete, leginkább Nagyapa kalaptartójára hasonlított, de ez a királyfit nem zavarta különösebben. A Nagyapa gondozta a Teremtő kertet, afféle csősz volt, bár nem hasonlított csőszre, sőt mezei bakterre sem. Egészen biztosan úgy nézett ki, mint egy mosolygós gyerekdoktor. Szóval, Rezeshangú megsúgta a távmadárnak, hogy kérdezze már meg, legyen szíves, meddig várjon a bikkfa alatt. Szerencsére ismerte a cirok nyelvet, mert ezek a madarak máshogy nem értenek. A szárnyas kalaptartó eltűnt, de a szín, ami az érkezésekor született, ott maradt a bokor alján. Most mit csináljak veled, kérdezgette tanácstalanul a királyfi, és homlokát összeráncolva körbejárta az idegen színt. Mit tenne most a Nagyapa? Hogy oldaná meg ezt a problémát a Lassú Báró? Lássuk csak! Nevet kell adni neked, azt tudom. De mi legyen az? Hú de nehéz, hű de bonyolult, na mindjárt, súgta-búgta és berohant bikkfabéli lakásába - a fa egyszerre volt lakás és buszmegálló­ - majd lázasan kutatni kezdett. Repültek a lomok, a kacatok, bőrönd aljáról, szatyortetőről, bájos macskaszobor alól, és egyszer csak előkerült a megoldás kulcsa: egy világ minden színét tartalmazó kihajtható színskála. Kiment, odarakta mindet az új folthoz, de egyikhez sem hasonlított. Se fenyő vörös, se sóhaj kék, nem is kánikula sárga, de még csak furfang zöldnek se mondanám. Lepörgetett minden árnyalatot, az emberieket, a tündérekét, és még azokon túl is azt a kettőt, ami maradt, de semmi. Hú, de nehéz, hű, de bonyolult, ismételgette a pityergés határán toporogva. Nem veszhetsz el, nem olvadhatsz bele az Árnyékba. Az a tolvaj nem lophat el. Hirtelen elfelejtette a Csodát, ami késik, a ciroknyelvű madarat, az erdőt, egyszóval mindent. Mit is szokott mondani a Báró?  Komoly döntéseknél mindig az első gondolat a legjobb, ami legelőször az eszedbe jut. És akkor a Rezeshangú királyfi az anyukáját látta maga előtt egy bálteremben táncolni. Fiatalon, szeplősen, szerelmesen. Ahogy magához húz egy jóvágású katonát: az apukája volt az, fiatalon. Még a régi gramofonzenét is hallotta egy pillanatra. Ezt a színt, hívják mostantól Puszinak, harsogta vidáman a növények felé.
 

…

A Teremtő Kert valójában egy erdő, nem is erdő, földrész, kontinens, bolygó. Ha jobban belegondolok: csillagrendszer. És ha még a szemem is összeráncolom, úgy erőltetem az agyam, valójában a világmindenség. Bár nem hasonlít egyikre sem, inkább egy hatalmas, szomorú születésnapi tortára hasonlít, aminek a tetejéről leették a marcipán űrhajót. De ez maradjon köztünk. A Teremtő kert két legfontosabb bácsija a Nagyapa és a Lassú Báró, de tényleg nem mondtam semmit, jó?
 

- A Puszi igazán szép név egy színnek - mondta a Báró.
- És bátor- bólintott a Nagyapa.
- A szeretet miatt. Tudod, a szüleire gondolt, amikor kitalálta. Ezért is működött.
- És a kis fickó még a Csodára is fel tudott ugrani. Pont akkor fordult be a sarkon.
- Bele is írom a Nagy Tudás Könyvébe, nehogy elfelejtsük.
- Vésd bele jól.

(LEGYEN) Legyen Pál akkor született, amikor Lassú Báró Lengyel Pál helyett Legyen Pált olvasott egy vastag könyvben. Fáradt volt szegény Báró szeme és könnyezett, ezért olvasta rosszul. Aznap este az Öreghölgy csillag világított a legélesebben az égen, azért történhetett e furcsaság. Pál, azóta ugrál perceken, másodperceken, órákon vagy náthás félórákon át, szakadatlan. Ha valahol kimondják, hogy ez meg az, itt meg ott, legyen így meg úgy, ő láthatatlanul ott terem és intézkedik. Fest, épít, szorít, nyüszít, sírva vigad, takar, karót nyel, és még bármi, ami a bármibe belefér. Mindenhez ért, de még nem döntötte el, hogy ez jót jelent, vagy sem. Egy bizonyos: nagyon fárasztó, és folyton lóg a nyelve, meg szúr az oldala. Az ismerősei, ha kímélni akarják, más szót használnak a legyen helyett. Egyszer teljes két hétig nem mondta ki senki a Kertben. A Nagyapa titkos kérése volt természetesen. Vagy természetes kérése titkosan? A varázslókra nem vonatkozott, de ők úgy is olyan nyelven beszélnek bűvölés közben, amit a Pali nem érthet. Egy mágus mégsem lehet meg varázslás nélkül, ugye? Két hétig csak aludt, kávézott, kutyát sétáltatott, lyukat beszélt a Holdba, kocogott, mosta színes ruháit, miegymás. De egy zárat nem tudott megjavítani, egy cserepet nem tudott megfoltozni egy sírást nem volt képes elállítani, mert senki nem mondta, hogy legyen. Hiába kiabálta kis bikkfa lakásában, hogy legyen, legyen, mikor csöpögött a csap a fürdőszobában, ha ő mondta, az nem ért. Teljesen kétségbeesett: szaladgált föl s alá, néha berohant megnézte, nézegette, megmérte percenként hányat csöppen, előhúzott egy varázsigés könyvet, amit Sárától, a meselánytól kapott a múltkor, és próbálgatta a varázsszavakat: Nyikhajj, hó, nem, ez nem jó, gyerünk tovább, hoppáré mimikri, amikor ezt kimondta, oroszlánfeje lett a csapnak és ásított egy nagyot. Hősünk nagyon megijedt, jaj mit csináltam, jaj hogy csináltam, szegény fejem  mi lesz velem? Könyörgöm, mondja már valaki, hogy legyen, mert elveszek! Mondja egyszer, mondja tízszer, százszor, lógjon csak a nyelvem, szúrjon csak az oldalam, lihegjek, pihegjek, lohogjak! Hogy vegyek vizet az ásító oroszlán szájából? Még az arany colostokom is odaadom, csak mondja már valaki, na! Ahogy így füstölgött, pörölt, rimánkodott valahol egy óvodában a Teremtő Kert túlfelén egy kisfiú rosszul mondta ki, hogy legény. Egészen bizonyosan azt mondta, hogy legyen. Én is hallottam, meg az Öreghölgy a teremtő csillag is hallotta, onnan tudom, mert elmosolyintotta magát, és villantott is egyet, pedig nappal volt. Legyen Pál pedig már ugrott is, kihúzta magát, boldog volt, zsupsz! Csak az oroszlán meg ne egye az összes szappanom, mire visszaérek, gondolta.

(FÉL) A félelem már nagyon régóta foltos kapuskesztyűhöz hasonlít. Nem volt ez mindig így. A régi időkben a félelem elszabadult akár egy vadló: tört, zúzott, kerítéseket tiport le, lakásokba kiabált. Balázs az örök kisfiú meg rettegett. Igaz, ami igaz, Balázs mindentől félt, a telefoncsörgétől, a kalapszuszogástól, a rántott csirkétől, a forgalomtól, és az Esthajnalcsillagtól is. Pont mint a kisfiú, abban az oroszlános mesében. A szülei ugyanis – akik nagyon rendes, tisztességes emberek voltak – óvták, féltették szinte mindentől. Nem engedték le a többi gyerekkel játszani, nehogy eltörje a lábát. Nem vitték el moziba, nehogy elromoljon a szeme, vagy csúnyákat álmodjon utána, és étterembe se mentek, nehogy lesessen a székről. Nem sokat tudott a környező világról, nem csoda hát, ha az ismeretlentől borsózott a háta. Igen, igen látom is őket: az anyukája sugárzó, mosolygós néni, az apukája szikár mérnök, azt hiszem feltaláló, szürke csíkos zakóban, állandó finom dohány illat körötte. Egyetlen, drága kisfiunk, mindent megadunk neked, mondogatták óránként minimum egyszer. Egy dolog volt, amitől nem félt a kis szeplőske: a foci, hivatalos nevén: futball. Igaz, csak tévében nézhette, ahogy rúgják a labdát, mert a pályára nem engedték le, pedig pont szemben laktak a salakos csodával. És nagy ritkán, mikor Sára a meselány meglátogatta, na, akkor vele játszottak focistásat a szobájában. A félelem persze kis idő múlva kiszagolta, és focicsapattá változott. És Balázs hiába kapaszkodott anyukája kötényébe, hiába csimpaszkodott apukája zakójába sírva, hogy baj van, nem értették és kihívták Csendes doktort, hogy Balázska biztos elrontotta a gyomrát, a tegnapi lekváros palacsintával. Lázmérő a hóna alá, kinyújtja nyelvét, mondja, hogy Á, semmi, egészséges, mint a makk. Sára természetesen mindjárt tudta, mit kell tenni, elmegyünk a Nagyapához és a Báróhoz, ők majd segítenek, ne aggódj. Lassú Báró törte a fejét – ezt onnan lehetett tudni, hogy beleburkolózott vörös palástjába, és néha horkantott egyet-, nem törte sokáig szerencsére, kihívjuk egy meccsre, de kell egy kis segítség. Elmegyek a szeretetfalvi sámánhoz, kedves cimborám, még a régi időkből, megbeszélem vele. Beállította a jóérzés-liftet, és percek múlva már pipázva tanácskoztak a bölcs indiánnal Szeretetfalván a föld másik részén, a zajos őserdő közepén. Egy hét múlva összeállt a csapat: Balázs az örök kisfiú, Nagyapa, Lassú Báró, Rezeshangú királyfi, Sára a meselány, meg akikre már nem emlékszem. A nézőtér tele volt barátokkal, Sacc macskákkal, Hecc kutyákkal, az Emberség és Emberiség király, katonáival, nevelőivel, és akikre már nem emlékszem. Szeretet-felhőkön indiánok jöttek, megálltak a pálya fölött, lehasaltak úgy figyelték, hogy ne csalhasson senki. Sok minden köddé vált a mérkőzésen történtekből, csak a döntő pillanatokra emlékszik a Teremtő Kert népe, de arra nagyon. Zúgott a stadion, búgtak a rádiók, pattanásig feszültek az idegek. Egy csel, két csel, kikerülni, elrúgni, passzolni, fejelni és…A döntő tizenegyes! A félelem focicsapata, már kissé összement, hála a barátoknak. Na, jó, meg a sámán is rásegített egy kicsit, hiszen az a dolga. De ki rúgja, ki legyen az? Balázs, bizony, nem rúghatja más csak ő, ezt mindenki tudta. Akikre nem emlékszem, még azok is. Szegény elkékült, elzöldült, elfehéredett, remegett a lába, a keze, a száj széle. Odahúzták, vonták, taszigálták a kapu elé, táncoltak az csodanépek a lelátókon: BA-LÁZS-BA-LÁZS, harsogta egy stadionnyi száj. Majd én segítek, lépett oda hozzá Lassú Báró, pontosan akkor rúgd el, amikor szólok, se nem előbb, se nem később. Hirtelen csend lett a Földön, csak egy halk óraketyegés hallatszott. Nem tudta senki, de az a szeretetfalvi sámán zsebórájának hangja volt, a bolygó másik oldalán. A Báró figyelt, koncentrált, hallgatta mit mond az óra, és amikor úgy fordult a Föld, hogy Balázs a sámánnal egyvonalba került, elkiabálta magát: gól! És a kisfiú rúgott: zúgott a labda, a kapu bal felső sarkába szépen. Egy nagy villanás és vesztes csapat eltűnt, csak a kapus lyukas kesztyűje maradt ott párologva.

(ÖREG) Az igazság az, hogy az Öreghölgy csillag, hús-vér nagymama volt a boldog békeidőkben. Balázs, az örök kisfiú nagymamája. Feltehetően a legjobb nagymama a világon, de biztosan a legjobb ember. Még a tévébe is bemondták, annyira. És meghívták egy műsorba beszélgetni. Meg süteményt nevezett el róla a leghíresebb cukrász, az a nagy, hegyes bajuszú. Százévenként nyíló virágot a sóhajtozó arab főkertész. Kora hajnalban már feltette a tyúkhúslevest főni, azt a csodálatos, fakó aranyszínűt, amiért még szomszédos királyok is beköszöntek néha. Utána szárnyalt, táncolt, szteppelt, gyerek fejeket simogatott. Közben egy csipetnyi só, bors, titkos fűszerek. A szomszédoknak pár jó szó a kerítés felett, a postásnak egy mosoly, komoly, tekintélyes sütemények, és még a változó színű macskák szőrét is volt ideje megkefélni. Háza a Slampos utca közepén állt, vagy inkább táncolt, mert bárki elment a ház előtt táncolni látta azt. Egyszer egy egész tűzoltó zenekar ment végig az utcán, és bizony két napig fújták a sanzonokat, amikor meglátták az izgő-mozgó nádfedelest. (Fényképem is van róla valahol, bár azon nem látszik mozogni: az egyik közeli rokonom, a Gyula bácsi fújta a klarinétot, abban a zenekarban ugyanis.) Aztán valamelyik év kellős közepén Ilonka nénit, mert ez volt az Öreghölgy régi neve, a Dudor utcai piacon megátkozta a Mérges Tündér, aki ugyan azonnal meg is bánta, de akkor már nem volt mit tenni. Egy recept miatt, úgy mesélik, egy egyszerű, kis fecni, tarka-barka recept miatt. Az az átkozott Fényes derűleves.  Hihetetlen. Sokáig nem történt semmi, majd Ilonka néni megváltozott: nagyon finoman, alig észrevehetően elkezdett szürkülni az arca, szomorúan üdvözölte a postást reggelente, ritkán főzött tyúkhúslevest, tévéműsorokba sem hívták már, a sütemény, ami a nevét viselte, hirtelen keserű lett, a virág pedig a földbe dugta a fejét, a főkertész legnagyobb bánatára. A baj csak hízott, kövéredett. Nem tudott segíteni senki: Mérges Tündér elbujdosott szégyenében, az orvosok széttárták a kezüket, a tündérek, mágusok, manók kifogytak a varázslatokból. Itt már csak Isten Apó segíthet, szólt a Báró a Nagyapához, gyerünk barátom, cselekednünk kell! Azzal szó nélkül felmentek a Báró kastélyába, összeszedtek pár dolgot, ami a hosszú útra kell: fogkefét, szappant, szkafandert, önmagától tisztuló ruhát, meg még két olyan dolgot, amelyekről nem beszélhetek. Leereszkedtek az udvar közepén lévő kút mélyére, és beültek a Báró űrhajójába, dobtak még egy csókot a tájnak, aztán, huss. Kilencvenkét napig repültek, túl felhőkön, túl csillagokon, a feneketlen sötéten, hivalkodó fények égi mezején. Áztak, fáztak, melegük volt, álmosak és szomorúak voltak. Egyikük se járt még ennyire fent, sokat beszélgettek menet közben, rengeteg történetet meséltek egymásnak, és még az eddiginél is jobb barátok lettek. Már ezért megérte, mondogatták később. Amikor egy hatalmas, mosolygós szempár jelent meg a monitoron, tudták, megérkeztek. Á, vendégek, szólt hallatszott egy bársonyos hang, kanyarodjatok erre, mutatott a szíve felé Isten Apó, mindjárt találkozunk. Egyáltalán nem látszott öregeknek, és hosszú szakálla sem volt. Pont úgy nézett ki, mint a Mindig Legkisebb Királyfi. Legalább harminc napig gondolkodtak a megoldáson hármasban, majd Isten Apó a következőket mondta: a nagymama lesz az Öreghölgy csillag, így lesz a legjobb. Az az átok nagyon erős, de így nem lehet baj. Az unokáját is láthatja, sőt a kis Balázs tud vele beszélgetni éjszakánként. Az Öreghölgy teremtő csillag lesz: a jó és rossz dolgokat egyaránt életre tudja majd kelteni. Egy érzést, akár egy mozdulatot is, bármit. Ez lesz a jutalma jóságáért. Mire visszatértek, már fönt, vagyis lent, fog mosolyogni az égen. Menjetek barátaim. A lefelé út százkilencven napig tartott valamiért, de a Nagyapa és Báró nagyon boldogok voltak.

Kapcsolódó:
Ha fut, mi van az alatt? - Kritika Sopotnik Zoltán Futóalbum című kötetéről