Jelige: kék pillangó – „Maradni, hol hazám”, Csendben, A hold szerelme

Jelige: kék pillangó

Illan az éjjel, rezzen, hideg a fény,
ború ölébe fészkel, fájva szívem,
rám messzi pamlagán sóhajtva figyel,
búcsút kacsint az ásító holdkaréj.

„Maradni, hol hazám”

Néha még hallom
haragtusáid, ifjú szív,
amint az alkonyi fények
bús-sötéten hajlanak,
s magadról lerágott kérged alól,
meztelen fáznak
a feltépett szavak.
Gyűrött, ezerszer könnyezett
sóhajok szakadnak rólad,
mert élsz s nem tudod
hová való vagy…
Magyar föld illatát szitálja az ég,
morzsája rád hullik,
de éhséged víg zenész,
játssza néked a józan észt,
hív a pénz, a könnyű idő,
a búfelejtő, az éltető
s élhető jövő, míg muzsikusod
révbe csal, nótájából lassan
a szenvedély kihal.

Vonóját szopránból
mély búgásba kergeti,
s mint karmester, ki zenekarát
elfeledi, lüktet áramlón,
a fájni vágyó dallam, a szó,
a kimondatlan, pusztító,
s forró hévvel önt el a vágy,
maradni, hol hazám…
Itt te lehetsz, ifjú szív,
itt, mindig hazatalálsz.

Csendben

Illan az éjjel, rezzen, hideg a fény,
ború ölébe fészkel, fájva szívem,
rám messzi pamlagán sóhajtva figyel,
búcsút kacsint az ásító holdkaréj.

Mily kövér e vén csend! Nem fér a múltba…
mutatók vonszolják terhes perceit,
lángkarja rózsa, szirmán még felhevít
s tüskék közt torkom fonja már gúzsba.

Ó be lágyan játszottál boldogság!
Véled lengeni rejtelmes fogság,
álmomban méhem ajkadtól felremeg,

s most hosszú csókkal világom lezárom,
hamvad az alkony finom homokjából,
vágyammal öntözöm, s hegedül csendem.

A hold szerelme

Ezüst csillámok hullnak hajamra,
szerelmét csókolja a hold,
langyos köd hint álmot a mára,
karjában a fény gyermekként honol.

Körül a bolygók szédülve keringnek,
örvény-táncuktól részeg az éj,
csendszavú bölcsek hallgatnak távol,
a spirálban búgó szaxofon mesél.

Dallam a fátyol mi lebben a réten,
rózsaszín hídon suhan az árny,
fűszálra pillék kórusa téved, a légben
feltámad egy hatalmas szárny.

Selyem brokátok kékellő pírja
mit ajkára vésett a mézszagú nyár,
vadvirág illatát szárnyába fonva,
szelíden simít a sóvár holdsugár.

Pillangószárnyak törékeny lángja
mélyből ég-magasba reppen,
ívek kacaja szenvedés vigasza
sejlik a rezdülő neszben.

Tündöklő holdnak ölelő karja
kúszik a szomjas szerelmes táncba,
aranyló gombolyaggal e dobbanó világot,
holnapig ezüst-kék kalitkába zárja.