A kritikus terei - Láng Zsolt Tója vagy tottja? című kötetéről

Láng Zsolt Tója vagy tottja?-kötete egy fergeteges játék. Miközben az olvasó a sajátos lángi humoron derül, invenciózus értelmezést kap színházi előadásról, szépirodalmi műről, tanulmánykötetről, továbbá térségünk társadalmi jelenségeiről. — Kovács Flóra recenziója 

A kritikus terei

Láng Zsolt Tója vagy tottja? „A” „romániai” „magyar” „irodalom” „története” című kötetéről

 

   Láng Zsolt 2008-as, Tója vagy tottja? címet és „A” „romániai” „magyar” „irodalom” „története” alcímet viselő esszé- és kritikakötete bővelkedik humorban, amely azonban nem feledteti el azt az érzékeny vizsgálódást, amelynek segítségével a szerző irodalmi, művészeti, társadalmi jelenségekhez közelít. A kötet két nagy egységre oszlik: a Tója? fejezetre, amely nagyobbrészt esszéket és a Tottja? címűre, amely pedig javarészt (Lángnál szintén esszébe hajló) kritikákat, recenziókat, ismertetőket tartalmaz. A kötet taglalása előtt két megállapítást szükséges tennem: Láng nagyszámú, bár így is alaposan kiválogatott könyvet vesz górcső alá, ám most nem térek ki mindegyikre. A másik megjegyzés önnön állapotomat jellemzi e rövid írás előtt: „A nagyszabású puszta gondolata is nagyszabású.” (Láng Zsolt: Itthonév, 6.)

   A fentebb említett Láng-humor sajátossága: iróniával tekint mind mások, mind saját maga értelmezéseire. Az előbbire jó példa az, amikor Láng az Erdélyben létrejött irodalmi művek osztályozását megkísérlő „egyes” szemléletet kifigurázza: „Divat Erdélyt a novella hazájának nevezni, merthogy geopoétikailag ez a dombok és a vizek által »kicsiny tájegységekre« szabdalt fennsík, a maga emelkedettségével és lefojtott tektonikájával a rövid lélegzetű »drámai—lírai formának« kedvez”. (21.) Az önnön értelmezésére (is) vonatkozó iróniát pedig bemutatja az az egység, amelyben szabadkozik, hogy miért nem merül el jobban abban a kérdésben: mely szerzők kerültek be a magyarországi kánonba a romániai magyar irodalomból. Mentegetőzését egy lábjegyzettel kommentálja: „Ez persze túlzás. Inkább a kedvem kevés a névsor összeállításához”. (4. lábjegyzet, 15.) A humor természetszerűleg a társadalomban feltűnő fogyasztói (világ)szemléletet is érinti. Ezt a Kincses képeskönyv. Kolozsvár kapcsán felmerülő (egy lehetséges) gondolatsorral modellezi: „Milyenek voltak a macskák akkoriban? És mit ettek? Whiskast-e vagy egeret?” (195.)

   A Tója vagy tottja? címében rájátszik a kolonialista szemlélet iránti kétséges hozzáállásra. „A” „romániai” „magyar” „irodalom” „történetet”-fejezet ezt finoman, de tisztázza. A Tója?, azaz az első rész nem operál vágattal. Szerencsére finoman összefűzi a második rész kritikáival a problémafelvetéseket. Ezeket szétszálazva megfigyelhető, hogy Lángot a fordítások, az együttműködések, a kollektivitás, a kisebbségi lét, az olvasás, az értelmezés, a színház, a színház nyelvisége foglalkoztatja e kötetben erősen.

   A fordítások, így az együttműködések és a kulturális érintkezések esetében jelzi a különbséget az ideológiailag kötelezett egymásra hatások, fordítások és a tényleges érintkezések között, amelynek nagyra becsült példáját látja a Horváth Andor révén megjelent Tanúskodni jöttem. Válogatás a két világháború közötti román emlékirat- és naplóirodalomból című kötetben. Ha a kontaktusok szóba kerülnek, akkor fontos hangsúlyozni, hogy Láng nem hagyja reflektálatlanul azon köteteket, amelyek az egymás mellett élést fejtegetik. Erre példa a Csirák Csaba által szerkesztett Szatmári zsidó emlékek-könyv és Hajdú Farkas-Zoltán Székelyek és szászok című munkája. E kérdéskörrel összefüggésben említhetők (és valamennyire annak részei) azon egységek, amelyekben Komoróczy Géza Bezárkózás a nemzeti hagyományba-könyvén vagy a Lehet — nem-lehet? Kisebbségi létértelmezések 1937-1987-1995 című alapköteten keresztül elemzi a kisebbségi létre adott válaszokat.

Láng Zsolt olvasás közben

A Tója vagy tottja? a fenti mellett legérdekfeszítőbb elemzései, melyek az olvasás, befogadás mikéntjét tárgyalják. [„hadd essék szó az olvasás gyönyörűségéről. A rétegekről.” (107.; Bethlen Farkas Erdély története I. 2000-es kiadása kapcsán)]. A szerző a Tója?-részben az értelmezésnek egy színházi előadás esetében, Tompa Gábor Troilus és Cressida-rendezésénél megmutatkozó módozatát is vázolja: „Tompáék színházának fontos jellemzője az elemzés, amely egyben az elemzést végző tudat dekonstrukciója is. Értelmeznek, miközben az értelmezést is értelmezik, azaz elbontják, széthordják — hagyják, hogy elmúljon felette az idő. Az értelmezés eredendően tévesztést, mellé-beszélést jelent, így hát az értelmezés dekonstruálása az értelmezés örökös tévesztéseiből konstruálja meg a világ mását”. (33.) Ez a „meglátás” alapvetően az értelmezés kimozdításának, jobban mondva az értelmezésnek hála megjelenő kimozdítottságnak ad hangot és a termékeny félreértés alapjait hozza be. Láng a színházi interpretációk vizsgálatánál nem egy lényegre törő megállapítást tesz, legyen szó akár a színész testéről (Szerelmi játék. Szőcs Géza Rómeó és Júliája), akár a színház nyelviségéről Tamási Áron Énekes madara esetében (Nyelv és színház).

   Az értelmezés mikéntjénél maradva észrevehető, hogy Láng egymástól nagyban különböző, mégis egymással párbeszédet folytató interpretációkat mutat be. Balázs Imre József kritikusi, elemzői munkáit, pontosabban A nonsalansz esélye-kötetet taglalva fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy talán valamelyest érződik, ha szépíró hoz létre elemzéseket: „már műfajában is bizonyos differenciált szólamszabadsággal tud megszólalni (egy kritikushoz képest), miközben szakavatottabban hermetikus, mint a költők”. (125.)

   Cs. Gyímesi Éva ideológiakritikai álláspontjának okait, az adott történelmi periódus és változásának milyenségét kísérli meg jellemezni a Kritikai mozaik-kötetre összpontosítva. A Cs. Gyímesi-írásra legillőbb meghatározást közli: „Okos, alázattal írt, pontos mondatok” (102.). Selyem Zsuzsa értelmezéseinek tárgyalásánál használja ezen kívül Láng az „alázatos” megfogalmazást. Selyemnél a szabadság, a fegyelmezettség és az invenció összetettsége figyelhető meg: „Selyem nem analitikus, hiszen a felbukkant irodalmi példákat, szemelvényeket nem rendeli alá általános törvényeknek. Sokkal szabadabb és alázatosabb ennél. És sokkal fegyelmezettebb is. A fegyelmezettséget a szerkesztés hihetetlen szigora támogatja elsősorban. Ritkán olvasható ennyire megkomponált tanulmánysor”.(140., a Valami helyetről). Szilágyi Júlia kötete, a Versenymű égő zongorára kapcsán ugyancsak a precizitást említi Láng, csak e szerzőnél még a Kelet-Közép-Európához kötődés sajátos jegyével toldja meg.

   A szépirodalmi művek tárgyalásánál — melyek száma nem csekély: Bogdán László mesélőkedvének elemzésétől Egyed Péter „kimondás elodázásának” (159., a Madonnák, porbanról) fejtegetésén át Visky András „mély és intenzív” (96., a Goblenről) költészetének vizsgálatáig — fontos szerepet kap Kovács András Ferenc és Tompa Gábor együttírása, a Depressio Transsylvaniae-kötet. Láng nagyszabású játéknak, egyszersmind két hang versengésének érti e kötetet, s ez a „párviadal” rendkívüli módon megragadja: „Miközben látványos az egyetértés, szilárd a közösség, fergeteges párviadal zajlik. Mesterek tornája! Rímrehívás, szóferdítési vetélkedő, szédítő üldözések, elfűrészelt pallók, falevelekkel álcázott vermek, kelepcék és hálók, altató koktélok, tüsszentőporok, talányos üzenetek, tréfák — megunhatatlan játék…” (91.).

   Láng Zsolt Tója vagy tottja?-kötete maga is egy fergeteges játék. Miközben az olvasó a sajátos lángi humoron derül, invenciózus értelmezést kap színházi előadásról, szépirodalmi műről, tanulmánykötetről, továbbá térségünk társadalmi jelenségeiről. Ez utóbbiakat a Laios című írás összegzi, amely nagyon jó szerkesztői érzékkel a kötet záró szövege lett. 

Kovács Flóra