„S hull a döngölt padlóra a harmadkor pora” – Tőzsér Árpád Csatavirág – létdalok című kötetéről

 "Folyamatos jelenlétre van szükség ezekhez a versekhez, de bőségesen megéri a ráfordított időt, agymunkát, figyelmet" - Stenszky Cecília írása

„S hull a döngölt padlóra

a harmadkor pora”

– Tőzsér Árpád Csatavirág – létdalok

című kötetéről (Kalligram, 2009.)
 

„Mondják:
A növény tudja jól, mi az: lenni.
S te hol vagy,
Ha tőhöz, gyökérhez nem köt semmi?

Hol vagy,
Hogyha bugádhoz nincs szár régen?
Sorvadsz,
Maradék-szirom pipitéren.”

(Virágének)

   Amilyen rövid, olyan súlyos költeményekkel állt elő Tőzsér Árpád legújabb kötetében, a Csatavirágban. Hatalmas, utánaolvasásra késztető műveltséganyag jelenik meg szinte minden egyes versben, az adott szóhoz kapcsolódó, és azon túl a jelen költeményekben új értelmet kapó minden asszociációjával együtt; és ha nem restelljük a fáradságot, hogy felelevenítsük például az ókori mitológiákhoz kapcsolódó tudásunkat, rengeteg felismeréssel vagy katarzissal lehetünk gazdagabbak. Mert Tőzsér az átmeneti állapotokat ragadja meg feszes formákban, a lebegést két lét, forma, állapot, vagy a lét és a nemlét között, s teszi ezt bőséges növényi és mitológiára rájátszó szimbolikával. Újra és újra kiindul egy-egy tárgyból, a gondolat tesz egy kört, és visszatér, de akkor már semmi sem az, aminek látszik; a leírás átfordul a lét megértésének folyamatos, különböző szögekből történő leírásának kísérletébe. 

   Nyelvhasználata igen intenzív és meglepő: új kontextusba helyez, felelevenít régi, talán elfeledett szavakat; az olvasó nem engedheti meg magának azt a kényelmet, hogy ne gondolkozzék. Szívbaj nélkül használ beszédtettet, ritmust, gondolatritmust, mozgat különböző síkokat és történeteket egymásba, sokszor egyetlen jó helyre illesztett kifejezéssel rétegessé gyűrve az egyértelműnek vélt jelentéseket. Folyamatos jelenlétre van szükség ezekhez a versekhez, de bőségesen megéri a ráfordított időt, agymunkát, figyelmet.

   A Sorok Orpheusznak című vers például, mely a hátlapon cím nélkül található meg, nagyon szorosan összefonódik a címmel, olyannyira, hogy ahogy sorról sorra értelmet kap a vers, úgy tágul a versbéli világ a cím kontextusának tükrében:. „Csukd rá hát lupédra gyöngéd szemhéjad, / nagy műtét vár rád, bár még látod / a fényt, a fákat: angyalszem kell, hogy / úgy lásd, mint ők, a vélt világot”. Talán csak sokadszori olvasásra kerülnek helyükre a mozaikok, hogy hol a hangsúly, hogy mitől fontos Orpheusznak vagy nekünk az, hogy „az lát, ki innen hal meg, / de túlról vesz magának optimétert”; hogy a semmi fölé tartott nagyító kinek mit mutat, és mit látunk meg abból, ami az orrunk előtt van.

   Tőzsér kötete kísérletet tesz többek között a nőhöz fűződő viszony megragadására is néhány versben, történik mindez a cél megtalálhatatlanságának tudatában, akár pusztán a keresés folytán létrejövő alkotás gyönyörűségéért: „Az egyik arcon a tulajdonjog, / a másikon út, ősi rejtelmekkel. / A soha szeretve hitelével / a nő lenyugszik, a  feleség felkel”. (A Jó és az Igaz)

   Nem könnyű belehelyezkedni a talán szokatlan gondolatmenetekbe, megszokni a csavaros mondatszerkezeteket, ahogy a költeményekben felbukkanó önazonosság tudatával sem lehet egyszerre megbarátkozni. Mert minden egyes vers alaposan megalkotott, önálló entitás, megemésztendő, komoly játék a nyelvvel: a magyar nyelvben való kutakodás révén a lét, az élet kérdéseinek firtatása minden lehetséges szögből. Egészséges nyugtalanságot ébreszt az olvasóban, mert amíg nem találja meg a felmerülő kérdésekre a választ – legyen az akár az, hogy mi a csudát akar ez a vers, vagy miért is olvasok verset – mi is a vers –, addig „dől a fal, aminek elménk vetettük”, ahogy írja Tőzsér az Esti dramolettben. De ugyanilyen feloldandó feszültséget, könnyed nyugtalanságot okozhat a rejtvények jelenléte is: finom, sokszor alig észrevehető, másszor egyértelmű utalások bukkannak föl a legváratlanabb sorokban, helyeken, melyek valamely más irodalmi, filozófiai műre utalnak, váratlanul bővítve ki az adott vers meglehetősen széles gondolati és asszociációs spektrumát.

   A létben való folytonossághoz, az előrejutáshoz ráadásul hátratekint a költő, a múlt töredékeiből építi fel a jelent, a haladás irányát boncolgatva művein keresztül, az alkotás és nem alkotás, az igaz és nem igaz firtatásával. Teremtő lét-dalok ezek, mert a költő isten a saját maga teremtette világban. El-eltűnődhetünk a látszaton, s azon, ami mögötte van, de a tanulság ott van elrejtve a szavakban: rajtunk áll, hogy mit látunk meg a világból: „Hajlunk transzcendentálni magunkat. Könnyűn, / mint az angyalkák, lebegünk egünkben, / szenvedély, húsok sulya, bűne nélkül, / mély unalomban”. (Húsvét)

   A Függelék szintén próbára teszi az olvasót, résen van-e: a kötetnek teljes értékű része, de többségében nagyságrendekkel könnyedebb hangvételű verseket tartalmaz; mintha a nyelv laza boncolgatásával akarna a felmerülő kérdéseknek még nagyobb súlyt adni. Provokál: mennyire is vegyük komolyan e rájátszásokat, e szelíd csúfolódásokat közismert vagy kevésbé közismert személyeken, helyzeteken, műveken: „A nap szeret, én nem szerethetek, / elém fal mered, s nemcsak képletes, / valós biz az, kőből, mészből való, / úgy hívják, hogy kor, öregség, idő!” (Szentivánéji álom /egy vén szamár sirámai/)

   A válasz talán ugyanaz, amivel költeményeiben Tőzsér a világhoz áll hozzá: amennyire akarjuk, csak annyira, hiszen magunk teremtünk: a költő a szavaival, az olvasó pedig az ezek nyomán támadt gondolataival, érzelmeivel. De bármerre jártunk is, a lét-séták után mindig fel kell kelni:

„…de én ülök 1950-ben, akár
egy politúros ódon ágy szélén,
két árva meztelen lábam lelóg,
összedörzsölöm talpam,
s hull a döngölt padlóra
a harmadkor pora.”

(Ó jaj, föl kell kelni…)

Stenszky Cecília
 

Tőzsér Árpád 1935-ben született Pozsonyban. Költő, szerkesztő, műfordító és kritikus. Több mint húsz kötete jelent meg az előbbi területeken végzett munkája során. Többek között a József Attila-díj és a Kossuth-díj birtokosa.