Csepcsányi Éva: Bolsevik expressz 2.
Keglevich grófnak több kastélya, kúriája volt szerteszét a Monarchia terültén, sőt, még Franciaországban és Itáliában is. Soha sem lehetett tudni, épp hol tartózkodik, hisz úgy járt-kelt birtokain, akár az árnyék, sokszor álöltözetben is. A cselédek, szolgálók mind egy szálig a hatása alá kerültek, nem akadt mégoly erényes asszony vagy leány, aki ne ábrándozott volna szalmával tömött vánkosán az öleléséről. Minden cselédje a kezére dolgozott, a férfiak félelemből és tiszteletből, a nők pedig áhítatos rajongásból.
Csepcsányi Éva
Bolsevik expressz 2.
Kezét tördelve járt föl-alá a részvétlen folyosókon. Kinézett a boltíves, kővirágokkal díszített ablakon. Már feljött a hold. A fehérség lénye mélyébe nyílalt. A béke és tisztaság színe most cinkosává vált egy aljas cselszövésnek. Elnyeli a hangokat, befödi a lábnyomokat.
Nem várhat halottra addig, míg ő maga is holt lesz! Az aranykalitka bezárult, de most itt a lehetőség a kiröppenésre! Akire vár, már nem tér haza. Nem tér haza! Ízlelgette a fejében visszhangzó mondatot. Eleinte azt hitte, belehal bánatába. Semmi hír. Semmi! Hol lehet? Mi történhetett? Annyi hajó süllyed el a tengeren! Három hónapot töltöttek csupán együtt. Most már fél év eltelt anélkül, hogy jelzés érkezett volna róla.
A lelkiismerete időnként föllázadt még, bár egyre erőtlenebbül. Mi van akkor, ha… Szemében fölvillant az a számára sokáig ismeretlen fény. Menni kell! Hívta valami vagy valaki, egy titokzatos, idegen, mégis testvériesen közvetlen lény, aki álmában fülébe suttogott, délután a sarkában járt, és ez a megfoghatatlan hívás összefonódott Keglevich gróffal. Nem tőle származott az a rontó láng és buja sötétség, mely hatalmába kerítette, de mégis elválaszthatatlanná vált tőle. Ahogy először megjelent természetes méltóságával!
Egyszer mintha rájött volna titkára. Hátrahőkölt. Lelke első öntudatlan reakciójában rettenve húzódott vissza az idegen szagtól. De Éva természete erősebbé vált a finom intőjeleknél. Ha ott a tűz az orrod előtt, nehéz nem belenézni, és ha egyszer belenézel...
Pupillája kitágult, vékony, fehér orrcimpái megremegtek. Közeledik! Arca maszkszerűvé torzult. Pár perc múlva egy ideges nyerítés vágta ketté a puha éjszakát. A hold eltűnt a föltorlódott felhők mögött, a várra sötétség borult. Keglevich gróf… a szélvihar és a tűzvész keverékéhez hasonlított. Képtelen volt imádkozni aznap, egy hét múlva pedig ő maga küldetett érte.
Úgy jutott ki a várból, hogy senki sem vette észre. Mintha bódító varázs borult volna a háziakra mélyen aludtak. A fekete szempár jegesen ragyogott, ahogy maga mellé emelte a nyeregbe. A szépséges asszony karcsú teste szinte elveszett a széles vállak és az éjszínű köpeny védelmező fészkében.
– Gyí! – dörögte a lovas, és a szakadó hóesés elnyelte sziluettjüket.
Keglevich grófnak több kastélya, kúriája volt szerteszét a Monarchia terültén, sőt, még Franciaországban és Itáliában is. Soha sem lehetett tudni, épp hol tartózkodik, hisz úgy járt-kelt birtokain, akár az árnyék, sokszor álöltözetben is. A cselédek, szolgálók mind egy szálig a hatása alá kerültek, nem akadt mégoly erényes asszony vagy leány, aki ne ábrándozott volna szalmával tömött vánkosán az öleléséről. Minden cselédje a kezére dolgozott, a férfiak félelemből és tiszteletből, a nők pedig áhítatos rajongásból.
Kolozsvár melletti birtokára vitte a megszöktetett nőt, majd pár nap múlva tovább álltak a hegyek között meghúzódó, kis vadászházába. Ő volt a hipnotizőr, a világszép asszony pedig az engedelmes rabszolgája. Minden kívánságát teljesítette, még azokat is, melyeket mi elgondolni sem merünk. Egy bukott angyal és egy titán veszélyes elegye öltött testet a férfiban. Az asszonyban pedig a kezdeti rajongás tiszteletté, majd rettegéssé fordult. Rá kellett jönnie, hogy a gróf mindenkit letaglózó ereje olyan pusztító hatással bír, mely előbb-utóbb fölemészti szellemileg, lelkileg, végül fizikailag is azokat, akik túl közel kerülnek hozzá. De képtelen volt már kikerülni a hatása alól, meg hova is mehetett volna? Minden vallási gyakorlatot elhagyott, bálványimádóvá vált, mint az úr háza népe.
Néha-néha még eszébe jutott Kemény báró, de a Keglevich-csel töltött minden egyes éjszaka után halványult benne az emléke, majd lassan kihunyt.
Egy hétfői hajnalon – pontosan emlékszik még az ég halványlila és ibolyakék között játszó színére is – messze elsétált a birtokon. Vad őserdő borította a terület egy részét, kimondottan a gróf kérésére soha semmit sem tettek a szabadon növő növényekkel. Még a kidőlt fákat sem vették el az útból. Megborzongott a hajnali csípős hidegben, mintha a szeretője ért volna hozzá. Egyre beljebb és beljebb ment, míg a méregzöld pokol bezárult körötte. Elveszítette az utat, s úgy tűnt, körbe-körbe jár.
Próbálta megőrizni nyugalmát, de lassan úrrá lett rajta a kétségbeesés. Kétórás bolyongás után végül megpillantott egy barlangot. Ismét hallotta azt a kaján, behízelgő hangot, nyakába suttogott, halántékát simogatta. Tekintetében megvillant egy röpke pillanatra a szent iszonyat, de már jóval erősebb volt benne az idegen erő.
Megrázta fejét, s azzal a szoborra emlékeztető, merev arckifejezéssel, mely csak a misztikus szenteknél, vagy a megszállottaknál figyelhető meg, a barlang felé sietett. Ha látta volna valaki azt a fekete víztükröt, mely tekintetéből maradt, rögtön eldönthette volna, hogy melyik csoportba tartozik.
Egy keskeny járaton, melyen egy felnőtt ember épphogy be tudja préselni magát, könnyedén átsiklott karcsú testével, akár egy érdekes mintázatú kígyó. Első pillantásra lehetett látni, hogy nem csak a természet műve a barlang. A szűk folyosó, mely egyre beljebb, a föld mélyébe vezetett, hirtelen kiszélesedett és még mélyebbre kanyargó lépcsőben folytatódott.
A nyirkos falakon égett egy-egy fáklya. Már nem is ő ment, a széles út vitte lefelé. Mint a kiéhezett vad, mely vérszagot érez, remegett, és kiélesedett érzékekkel, kettesével vette a fokokat. Egy tágas terembe torkollott a lépcső.
Megállt, vagy inkább megdermedt, akár egy űzött őzgida, és tekintetébe ismét visszatért az élet, úgy, ahogy a harctéren küzdő katona szemében látható csak, aki megérkezve a barakkba, lemészároltan találja ott bajtársait.
A magas terem közepén egy oltár emelkedett fekete márványból. De milyen oltár! Feszület és a Krisztust vagy Máriát ábrázoló oltárkép helyett egy agyaras fenevad képe díszelgett rajta! Halk nyöszörgésekre, motozásra lett figyelmes. Amikor szeme megszokta a sötétet, észrevette, hogy nem messze a rettenetes szentélytől emberi alakok mozognak. Lekapta az egyik fáklyát és odasietett. Bár ne tette volna!
Csupán néhány pillanatra tárult szeme elé a látvány, de ez arra épp elég volt, hogy egy életre mélyen belévésődjön. Vagy egy tucat szerencsétlen emberi lény, – lányok, asszonyok, fiatalabb fiúk vegyesen, – egy ketrecben nyomorgott megláncolva, anyaszült meztelenül. Testüket sebek, égési nyomok borították, nyelvüket pedig mindnek kivágták, így csak artikulálatlan hangokat tudtak kiadni, már amennyire erejük engedte a szegény meggyötörteknek. Némelyikük meg is volt vakítva.
Mintha átok törne, fölszakadt mellkasából egy hatalmas ordítás, tekintete élessé, tisztává vált, s egy öntudatlan mozdulattal keresztet vetett magára. Megpróbálta kinyitni a ketrecet, de több lakat zárta le. Lelke mélyéig megrendült, amikor a megnyomorított, éhező emberek között fölismert egy-két régebbi cselédlányt, akikről úgy tudta, hogy valami ügyetlenkedés vagy lopás miatt bocsátottak el a szolgálatból.
Egyszeriben metsző fényben jelent meg előtte Keglevich gróf alakját úgy, ahogy eddig soha sem. Megértette, miért tud mindig olyan nyugodt, sima maradni, és hogy lehet olyan fölforgató, mágikus hatása az emberekre.
A szerencsétlenek úgy nyújtogatták feléje láncra vert kezeiket, mintha maga a Megváltó jött volna el értük. Elgennyesedett sebeiknek bűze megcsapta, néhány lány üres szemgödörrel fordította feléje vértelen arcát.
Megtántorodott. Gondolkodás nélkül, életösztöntől hajtva futott, futott kifelé, többször megbotolva, bukdácsolva. Mire észbekapott kinn állt a barlang előtt. A harag és az elszántság erőt öntött belé, határozott léptekkel vágott neki ismét az erdőnek, s egy kis bolyongás után megtalálta azt a keskeny ösvényt, mely idáig vezette.
Sarasan, kipirult arccal érkezett meg a vadászházhoz. A gróf az istállóból jött elő éppen, ruganyos alakját fekete ruha fedte, a lovaglás során kibomlott hajából fényes fürtök tekeregetek arca körül, mint megannyi apró, mérges skorpió. Egy pillanatra el is gyöngült a látványtól, de ez nem tartott sokáig, hisz szeme előtt látta még a megkínzott embereket ott a föld gyomrában.
Éjjel lódobogás verte föl a nyúlós, sötét csendet. Keglevich kiment, gondolva, valami futár vagy hírnök érkezhetett. Legnagyobb megdöbbenésére viszont Kemény báróba, a halottnak hitt férjbe ütközött. Mire föleszmélhetett volna, a bivalyerős, tajtékzó férfi már le is ugrott lováról, kivont karddal a kezében, Keglevich meg se szólalhatott, a báró egy halálos kardcsapással levágta a fejét. Hangtalanul esett össze a karcsú alak.
Másnap hajnalban találták meg a saját háza előtt a gróf testét, a feje viszont soha sem került elő. Kemény báró feleségének hulláját pedig a közeli tóban fedezték fel fürdőző parasztgyerekek. Hogy Keglevich végzett-e vele, vagy a báró, az soha sem derült ki.
– Vaszile, takard be ezt a macskát, látod, hogy reszket, mint a kocsonya!
– Igen uram. Hogy menekülhetett ugyan meg?
– Rohadt bolsevikok! Mindenkit megöltek, a nőket meg alighanem elvitték. A mi időnk leáldozott, Vaszile. Olyan korszak közeleg, amelyben nincs helyünk. A Wass famíliát már megtépázták, a Bánffyt is… én ugyan egy kis időt nyertem, de hogy meddig?
– Itt az erdő mélyén nagyon jó helyen van a kúriája, uram. Itt sokáig észrevétlen maradhat.
– Ha csak valaki ide nem vezeti őket. Talán éppen te, Vaszile?
– Kérem, ne sértsen meg uram! – és olyan hűséges, szeretetteljes tekintetet vetett rá az inas, hogy szavaiban egy percig sem lehetett kételkedni.
– Ha a világnak nem tetszett az úri morál, majd megkapja a csőcselék diktatúráját! Az kell nekik, nem? Nézd, a románok elárultak minket. Csodálom, hogy téged nem fertőztek még meg a magyar nemesség iránti gyűlöletükkel. Idő kérdése, hogy a parasztok mikor fordulnak ellenem. Veled is végeznek, ha nem állsz majd melléjük. Gondold meg Vaszile, még vezető posztot is kaphatsz náluk! – nézett keserű gúnnyal inasára a magas férfi.
– Uram, a Beöthy család kimenekült külföldre, Angliába talán. Még önnek sem késő.
– Tudod Vaszile, én olyan vagyok, mint itt ezek a vén diófák a kertben. Nem mozdulnak azok sehová, és ha valakinek mégis eszébe jutna, hogy egy ilyen fát ki akarjon szedni a helyéről, hát nem igen bírna el a gyökerekkel.
– Na, remélem csak magához tér. Szegénykém! Nehezen menekülhetett el a bolsevikok elől. De hogyan? Egy ilyen nő…
– Hozok még takarókat uram, és szólok Annuskának, azt hiszem, ő jobban tudja, mi a teendő az ilyen finom hölgyek körül…
– Igaz, igaz. Még az kell, hogy megrontson téged, te liliomszál! – kacagott jóízűen a báró.
– Uram!
A kis kúria puritán berendezéssel bírt, semmi dísz, semmi finomság. Mint az olyan lakhelyeknél, ahol nincsen asszony. Tágas szobák, egyszerű, festetlen fabútorok. A temérdek könyvet és a ház tekintélyes méreteit leszámítva, semmi sem utalt arra, hogy úri lak.
A falakon néhány világítóan fehér szarvasagancs díszelgett. Még az ezernyolcszázas években lőtte őket a báró dédapja, nagyapja… akik még hírből sem hallottak erről a felfordulásról, ami itt néhány év alatt végbement Európában.
Hedvig egy elmosódott női arcot látott az imbolygó fényben. Feje hasogatott, de a csontjáig hatoló lázas vacogás már megszűnt.
– Kisasszony, hogy érzi magát? Biztonságos helyen van, Kemény báró otthonában, ne féljen! – a meghitt, derűs leányhang gyógyító elixírként hatott.
– Kemény báró? – visszahanyatlott a habos párnák közé, aztán lassan összeszedte magát, tekintetét végighordozta a katonás berendezésű szobán, majd az ágya mellett szolgálatkészen álló lányra pillantott.
– Adj innom, kérlek!
A lány már sietett is ki a konyhába. Félig hajtotta be maga mögött az ajtót, úgyhogy Hedvig hallotta, hogy vékony, izgatott hangon suttog valamit, s rá egy kimért férfihang felel.
A szolgálólány visszatért, egy tálcán bort, vizet, sajtot, almát, kenyeret és ínycsiklandó illatú húslevest hozva magával.
– Kisasszony, gazdám azt üzeni, egyen, igyon, az ilyenkor nagyon fontos, teljesen át volt fagyva! Aztán a báró úr is bejönne.
Hedvig csak nézett a lányra, olyan természetesen beszélt, mintha valami több napja itt vakációzó vendég lenne. Aztán hogy került ő ide? Hogy is volt, a hóvihar…
– Milyen nap van ma?
– Csütörtök, kisasszony. Három napig hánykolódott lázálomban. Orvost nem mertünk hívatni, olyan bolond idők járnak erre… de nem is kell az ide, Stanka anyó mindent tud gyógyítani, még jobban, mint azok a doktor urak ott a városokban! Istenem, istenem, ezek a bolsevikok vagy kik, fölforgatják még a világot! Jaj, de meghagyta a báró úr, hogy semmit se beszéljek… – és peregtek a szavak a fekete, pirospozsgás csitri ajkáról, de Hedviget nem zavarta, sőt megnyugtatta ez a cselédes fecsegés, otthonosabban érezte magát tőle, kezdett belé visszatérni az életerő.
Nem is kellett sokáig unszolni, jóízűen nekilátott a felszolgált ételnek. A testes, rubint fényű vörösbor különösen jól esett sajttal és frissen sütött kenyérrel. Míg evett, foszlányokban kezdett visszatérni az emlékezete. Elborzadva gondolt a fegyveres alakokra, a lángoló vonatra… aztán? Sötétség. Mi történhetett vele? Meg akarta kérdezni a cserfes lányt, de az észrevétlenül kisurrant, míg ő az étellel és gondolataival foglalkozott. El akarta tenni a tálcát, de mielőtt megmozdulhatott volna, valaki megelőzte:
– Hagyja csak! – hallotta azt a határozott, nyugodt hangot, melyet nemrég a félig nyitva hagyott ajtón keresztül, de most a hang tulajdonosa is ott állt előtte úgy vadászruhásan, ahogy az erdőből megjött, még zekéjéből áradt az a jellegzetesen friss, hűvös föld – és gyantaszag, mely azokat a férfiakat szokta körbelengeni, kik szívesen időznek kinn a vadonban.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: báró Kemény Gábor vagyok – mélyen meghajolt a középkorú férfi, így jól lehetett látni, hogy haja jócskán őszbe vegyül már.
– Czóbel Hedvig.
Hedvig most vette csak észre, hogy fehér pongyola van rajta és egy barackszínű köntös. Enyhén elpirult a gondolatra, hogy a férfi, aki alighanem a ház ura, így látja, vagy talán még kellemetlenebb helyzetben is láthatta már, míg ő lázálomban feküdt…
A báró, mintha megértette volna a nő zavarát, mintegy mellékesen megjegyezte:
– Annuska és Stanka anyó vigyáztak magára éjjel-nappal. Elég rossz állapotban hoztuk ide.
– Mi történt pontosan? Arra emlékszem, hogy lementem sétálni a vonatról, nem bírom ugyanis sokáig a bezártságot. Aztán fegyveres emberek jöttek, mire észbe kaptam, már lángokban állt a vonat… az utasok…
– A bolsevikok mindenkit megöltek. Akit épp nem, az meg benn égett a vagonban – felelte a báró szárazon.
– Akkor ezek szerint én csak egy különös véletlennek köszönhetem, hogy még élek. És magának…
– Ne hálálkodjon. Ha Vaszile nem veszi észre, ottmarad. Több órát feküdt a földön ájultan, a hó csaknem teljesen befedte. Az inasomnak szúrt szemet, úgy hoztuk magunkkal, én alig hittem, hogy fölépül még.
Hedvig csodálkozott a nyers modoron, de azért hálásan nézett rá, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, a férfi ismét mélyen meghajolt, majd öles léptekkel távozott, akár egy medve.
Kemény Gábor… ismerős ez a név, mintha már találkozott volna vele valahol. De hiába próbált visszaemlékezni a rengeteg arc között, akikkel színházban, bálokon, vendégségben futott össze, nem emlékezett erre a tiszta, markáns arcra.
Álmában látta egykor, de mire előkerült, ő már halott volt, emlékszik, még egy kis pisztráng bele is akadt a szoknyájába, ahogy merült egyre mélyebben a fagyos vízbe. Hol veszítették el egymást? Egybecsavarodtak képzeletében az idősíkok, apró üvegszilánkok hevertek szanaszét, mindegyik egy-egy ismerős képet vert vissza, de a darabok nem álltak össze egy ikonná.
Kisvártatva betoppant Annuska három könyvvel a hóna alatt.
– Ezeket a báró úr küldi, azt mondta, még legalább egy hétig pihennie kell. Nézze, milyen ékes könyvek! Bár én is tudnék olvasni!
Hedvig érdeklődve vette kezébe a könyveket. Az egyik Csokonai versei, a másik az Anyegin, a harmadik pedig egy bőrkötéses Újszövetség.
– Nagyon kedves az urától ez a figyelmesség. Mindig ilyen szokott lenni a vendégekhez?
A kis fekete lány elértette a kérdést, és hangját meghalkítva, tágra nyílt szemmel hajolt közelebb:
– Ó, a báró úr szigorú ember ugyan, de ne ijedjen meg tőle, arany szíve van! Csak nem mutatja azt. Mindig kinn jár az erdőn a kutyájával, ha csak teheti. Magányos ember, tudja. Olyan, mint a hiúz, alig lehet látni, nem szívesen mutatja magát emberek előtt, az úrféléket meg különösen kerüli… a parasztok között időzik, az öregekkel leginkább.
Úgy szeretik, mint a tulajdon testvérüket vagy fiukat. Még beáll közéjük dolgozni is úr létére! Együtt alszik velük kinn az ég alatt, különösen mióta…
– Mióta? – kapott Hedvig a szón.
– Jaj, bocsásson meg, nem szabad mindent kifecsegnem!
Azzal a lány kiszaladt, kötényébe rejtve paprikavörös arcát. Hedvig csodálkozva nézett utána, majd gondolataiba merülve felütötte a kis Újszövetséget.
– Nem vagyunk sokáig biztonságban, domnule. Lenn a faluban egyre veszettebbek az népek, különösen, akik a fogságból jöttek haza. Azt mondják, vége lesz az úri világnak, a muszkák telerakták a fejüket mindenféle új tannal. A pópa ablakát már be is törték éjjel valami sihederek. Megette az emberek eszét az ördög, domnule! Már templomba se akarnak járni, váltig győzködik a népet, hogy a bolsevikok bebizonyították muszkaföldön, hogy nincs Isten! A pópát is el akarják űzni, mint az urakat…
– Ne sopánkodj itt nekem András, mint valami vászoncseléd! Egyszer mindennek fordulnia kell a világban. Aztán majd rájönnek az okosok, hogy amúgy se jó, akkor majd a föld alól is előhordják az urakat meg a pópáikat.
– Hja, de addig minket fölkoncolnak!
– Téged, mióta van neked kutyabőröd Andrásom? – kacagott jóízűen a báró, az istállómester legnagyobb megrökönyödésére. Hogy a csudába tud az ura így kacagni, amikor feje fölött lebeg a bárd? Hát nem hallotta mi minden történt már a környéken, hogy fordultak az urak ellen itt is, ott is…
– Csak nem gondolja, hogy cserbenhagyjuk a báró urat? Hogy közülünk bárki is lepaktál azokkal a pokolfajzatokkal? Domnule, hát tudja, hogy nekem már az ükapám is ennél a családnál szolgált…
– No, no, Péter is fogadkozott ám annak idején – heccelte tovább a jámbor, nagybajszos embert.
Az szinte elsárgult botránkozásában, hogy gondolhat olyat róla az úr, de aztán megnyugodott, látva annak hamiskás tekintetét.
Éjszaka hideg verejtékben úszott az álom és az ébrenlét keskeny mezsgyéjén hánykolódva és egy nőről álmodott, aki megszökött tőle egy ugyanilyen téli éjszakán. Azóta távoli vidékeken járt, szeme előtt kavarogtak a színes, holdacskákkal díszített kendők, az állatpofás maszkokat viselő emberek fantasztikus kavalkádja, a fekete és sárga bőrű útitársak idegenszerű nevetését hallotta olyan közelről, mintha ott ülnének az ágya szélén.
Még napfelkelte előtt fogta vadászpuskáját, kutyáját, és elindult ki az erdőre. Hedvig szobája előtt megállt, fülelt és egy pillanat alatt egészen elfehéredett, amikor hallotta, hogy a nő lázálmában egy nevet ismételget.
Amikor végre kinn állt a fagyos hajnali szélben, szivarra gyújtott, de hiába ráncolta bozontos szemöldökét, nem tudott rájönni, hogy honnan ismerős neki ez a név: „Keglevich”.
Aztán rohanvást vágott neki a csikorgó, csontkeménnyé fagyott erdei ösvénynek, hogy a mozgás és az arcába vágó jeges levegő enyhítse a velejéig maró fájdalmat, mely kígyóméregként áradt szét ereiben, és nem talált választ arra, mi forgatta föl ennyire.
Öt nap múlva Hedvig már teljesen egészségesnek érezte magát, úgyhogy föl is öltözött és kiment a tornácra. A lefagyott hóról visszaverődő napfény teljesen elvakította, mélyet szippantott a fenyőillatú levegőből, karját az ég felé tárta, élvezte, hogy mozog a többnapos fekvés után.
– A báró úr merre van? – kérdezte a kilépő Annuskát.
– Jaj, kisasszony, már ilyen jó erőben van! De miért nem szólt, hogy segítsek az öltözködésben! Hogy fog örülni a báró úr, ha meglátja idekinn! Még kora reggel kilovagolt, az egyik családnál éjjel megholt a nagytata, ahhoz ment, de ebédre meg kell érkeznie! – és majd kicsattant a virágos nagykendő alatt.
A hegyek méltóságteljes némasága még dicsőségesebbnek tűnt ebben a verőfényben. Akár egy föl nem olvasott, el nem énekelt zsoltár lélegző, lüktető zsolozsma, mely átírja és gyökeréig fölkavarja az ember lelkét.
Egy vén magyar ember ötlött elő az erdőből, hosszú szürke szakálla, bajusza mellét verdeste. Korát meghazudtoló fürgeséggel kapaszkodott föl a meredek ösvényen. Amikor meglátta a fiatal nőt, először meghökkent, majd lekapta nagy, fekete kucsmáját és fájdalmasan nézett szét világoskék szemével. Annak rendje szerint köszöntötte az úri kisasszonyt, és a báró után kérdezett. Hedvig elmondta, amit Annuskától hallott. Az ember arca még gondterheltebb lett. Nem szólt aztán többet, csak pipára gyújtott és hátra ment az istálló felé.
Mikor szakadtak el egymástól és miféle tévedés folytán? Gábor, Gábor. Ahogy ismételgette ezt a nevet, érezte, hogy valami fölszabadul benne, selymes, lágy, nem-ártó tűz áradt szét benne. De nem tarthat soká, el kell innen mennie, most, talán most rögtön!
A báró sárga lova tajtékzott, ahogy beügetett a portára, a karján egy vérfolt terjedezett.
– Báró úr, mi történt magával? – került elébe tüstént a nagy bajszos hegyi ember.
– Ne velem foglalkozzál! Nem sokára itt lesznek. Két, esetleg három óra. Sikerült úgy eltűnnöm a szemük elől, hogy ne tudjanak utánam jönni, de csak idő kérdése, hogy ide találjanak. Valaki elárult minket – az utolsó szavak olyan keserűséggel buggyantak elő szájából, mintha maga Jézus mondta volna a Getszemáni kertben.
Hedvig tekintete a báró arcát fürkészte, de azon nem látott mást, csak nyugalmat, elszántságot és erőt.
– Örülök, hogy már lábra állt. De sajnos a bolsevikokkal alighanem lesz még egy kis afférja. Pár órán belül bizonyosan megtalálják lakomat. A többit talán nem kell részleteznem.
Hedvig elsápadt, de összeszorított szájjal nézett a férfi szemébe.
Annuska, Vaszile, és a lovász lakott csak a kis erdei kúriában a bárón kívül. Néhány fontos holmit összeszedtek az utasításai szerint, úgy festettek, mint az alvajárók: zavarodottak, némák, és képtelenek fölfogni a váratlan fordulatot. Egyedül a báró maradt teljesen ura a helyzetnek bár látszott rajta, hogy nehéz szívvel hagyja ott védelmet nyújtó birodalmát.
Egy szót se szólt arról, mi játszódik le benne, csak rövid, ellentmondást nem tűrő utasításokat adott hol Vaszilének, hol Annuskának. A lovász közben fölnyergelt négy kancát.
– Ugye tud lovagolni? – nézett szemöldöke alól Hedvigre a báró.
– Hogyne!
Egy óra múlva már nyeregben ültek mindahányan, a báró sebét Annuska épp csak be tudta kötözni, de az ügyet sem vetett rá, pedig a friss kötésen is átütött már a vér. Nem szóltak egymáshoz, a báró egyszer sem nézett vissza a kúriára, ahogy elindultak fölfelé a sziklás ösvényen.
Már sötétedett, amikor egy pásztorlak féléhez értek. Ha a báró otthonára azt mondták, hogy emberlakta településektől távol épült, akkor ez a szegényes kunyhó egy valóságos remetelaknak számított.
Olyan meredek, alig látható utak vezettek hozzá a fenyvesen keresztül, patakokon át, rémítő szakadékok mellett, hogy oda valóban csak az talált föl, aki úgy ismerte az erdőt, mint a fák között bujkáló szarvasok.
A szegényes kaliba előtt egy vénséges vénember várta őket. Ugyan honnan tudhatott érkezésükről? A báróval szótlanul kezet szorítottak, és hosszan, beszédesen néztek egymás arcába.
Amikor a legmélyebb az éj és az ember olyan védtelenül fekszik ernyedten, kábultan, akár egy darab hús a vágódeszkán, egy lény, melyet jól ismerünk, mégis ismeretlen számunkra, aki elől menekülünk, de barátunknak is nevezzük egyúttal, ugrásra készen virraszt lábunknál, az ágy végében.
Hedvig bódító álmából ocsúdva föl sem fogta mi történik körülötte. A jeges szél végigsüvöltött a kis házon, a sarkig kicsapott ajtóban három fegyveres alak állt, számára érthetetlen szavakat ordítozva. Az egyik durva arc vigyorra húzódott, amikor meglátta a kővé dermedt Annuskát és a szemrevaló úri nőt.
Az egyik bolsevik magyarul is megszólalt, Hedvig felismerte benne a vonaton szolgáló pincért, akivel olyan jót beszélgetett…
A báró már talpra ugrott puskával kezében, hisz nem is aludt, mindenre elkészülve virrasztott egész éjszaka.
– Péter! – meredt olyan szemmel a pincérre, mintha tulajdon fiát látná az árulók között.
– Báró úr, dobja el azt a fegyvert! Vigyázzon, csak azért nem puffantjuk le most rögtön, hogy elmondja, hol rejtegeti rengeteg vagyonát. Lenn a kúriában csak egy rakás ócska parasztbútort találtunk – mordult rá a nyurga férfi románul, hogy két társa is értse.
– Péter, te? Mit akarsz te velem?
– Ennek a világnak vége báró úr, nemsokára az urak fognak igavonó baromként fetrengeni a lábunk előtt, érti? Ki vele, hova dugta a kincseit?
– Péter, mikor voltál te vagy a családodból bárki is igavonó barom, az asztalomnál ettél, nem? Én tanítattalak!
A fiatal férfi arca megvonaglott, szája széle remegett. Hedvig most vette csak észre, ezzel a gyerekes grimasszal az ábrázatán, hogy alig húsz éves, bár jóval idősebbnek akarja mutatni magát. Egy villanásnyi időre eltűnt a tekintetéből az a brutális, fanatikus tűz.
Az egyik román közben sarokba szorította a többieket, fegyvere csövét rájuk szegezve, a másik pedig ocsmány szavakat intézett Annuskához, aki az ájulás küszöbén volt már a félelemtől. Hedvig tágra nyílt szemmel meredt a pincérre és a báróra. A román férfi ingerülten odavakkantott:
– Mi ez a sok beszéd? Nem tanultad még meg, hogy kell bánni ezekkel a kutyákkal? – azzal gyomron vágta a szomorú tekintetű bárót.
Erre már az öreg és Vaszile is megmozdultak, persze vesztükre, mert ők is kaptak rögtön a másiktól, egy vállas, balta arcú orosz vagy ukrán férfitól, aki a kompánia vezetőjének látszott.
– Péter, mondd meg ennek a kettőnek, hogy csatlakozhatnak hozzánk, ők is az úri kutyák szolgái voltak eddig, most emberek lehetnek, ha akarnak.
Péter átfordította a szót az öregnek és Vaszilének, akik sötéten néztek rá. A fiú bele is pirult kissé, hisz apró gyerekként hányszor ült a már akkor is vénséges Áron apó térdén, és kinn a kiskonyhában, a cselédek között, hányszor hallgatta Vaszile lebilincselő meséit!
– Te, te vagy a kutya, áruló kutya! Még öregapádat is a térdemen hordoztam, te taknyos, piha! Az Úr Krisztus már meghozta az ő országát, mit akartok itt ti, ördögök! – azzal korát meghazudtoló gyorsasággal, hegyek közt edződött, kecsketejjel táplált, kemény munkában megedzett testének utolsó erejével, akár egy mennydörgő szemű pátriárka, rávetette magát Péterre.
Az le akarta lőni, de az öreg vasbilincsként fogta kezét, olyan erővel, mely csak a legvégsőkre elszánt mártíroknak adatik meg. A félrecsapott fegyver eldördült, de nem a pásztort, hanem magát a gazdáját találta el. Az Áron apó karjaiba hanyatlott, aki még láthatta, hogy a torzzá vált arcból, (az álla alatt találta el épp a golyó) mielőtt a szem sugara megtörik, utoljára még a bűnbánó gyermek tekintete néz fel a dohányszínű, ráncos arcra.
Ugyanekkor az orosz vicsorogva ugrott oda az öreghez és elkezdte agyba-főbe ütni puskatussal és rugdosni hatalmas, bakancsos lábával. A báró kihasználva a fölfordulást, magához ragadta puskáját és az Áron apót rugdosó bolsevikra fogta. Sajnos már hiába, mert a hosszú, fehér haj véresen tapadt a nemes formájú koponyára, a bölcs szemek pedig meredten néztek fölfelé, immár az angyalok arcát fürkészve.
Még holtában is valami alázatos, szelíd méltóság ragyogta be a vén pásztort. Az orosz sátáni vigyorral rúgott még egy utolsót a halottba. Hedvig borzadva takarta el arcát, és karjával átfogta a már sikoltani se merő Annuskát.
Aztán minden másodpercek alatt történt. Három dörrenés hallatszott, egy tompa puffanás, ordítás, hörgés, majd még hátborzongatóbb csönd. Hedvig nem mert odanézni, nem akarta vértócsában látni a bárót…
Pedig nem éppen a báró feküdt vérbe fagyva, hanem a hatalmas állkapcsú orosz. Vaiszle ugyanis, amikor azt látta, hogy szeretett urát le akarja puffantani a román bolsevik, eléje vetette magát, míg a báró az orosszal kelt birokra, nem is fegyverrel, hanem puszta kézzel végzett vele a düh és a bosszú pokoli hevében. Mire társa észbe kapott, a báró ott állt mellette mellkasára szegezett puskacsővel.
Hedvig egészen magához tért, amikor fölfogta, hogy a báró él. Vaszilének csak a vállát érte a golyó, falhoz támaszkodva nyöszörgött. Szegény Vaszile! És még őt ugratta az ura azzal, hogy talán elárulja…
Az életben maradt bolsevik fogcsikorgatva emelte föl kezét. Elszántan és kissé szomorúan nézett a báróra. Románul szólt hozzá:
– Na, gyerünk, végezzél velem is, népnyúzó kutya! – köpte oda a szavakat
– Te nem az öreg Mihai fia vagy, Stefan? Látod, mindannyitokat ismerlek, előttem ugráltatok gyerekként. Apáitok tisztességes, derék emberek voltak. Mit akartok Stefan? Mit akartok? Ezt, amit Áron apóval művelt a ruszki barátotok? – válaszolta magyarul a báró.
– Csak egy magyar volt –vágta oda tehetetlen dühvel a borostás állú fiú.
A báró szeme rettenetes villámokat szórt, a puska megremegett kezében. Odalépett Stefanhoz és jobbról-balról pofonvágta, hogy csak úgy csengett bele a harcias bolsevik füle.
– Ezeket nem tőlem kaptad, hanem apádtól és nagyapádtól, mert ha most látnának téged meg a többi eltekert fejű barátodat, bizony nem tennének ők sem egyebet miattatok való szégyenükben. Azt hiszitek, ezzel a muszka handabandával megváltjátok majd a világot? Mik vagytok ti? „Takarodjanak az urak, takarodjanak a magyarok,” az istenfélő, dolgos ősök és azok a derék férfiak, akiknek már az ősöreg apjuk is ország-vezető volt?
És üljön a helyükre az eke mellől, a vályog mellől a számolni, olvasni nem tudó, se politikához, sem agrártudományokhoz, sem matematikához nem értő muzsik és ţăr'an? Jó, eltakarodunk, ha ez kell nektek, de ne higgyétek, hogy aztán Kánaán lesz itt! Elő fogjátok ti még hívni az urakat, amikor a bolsevik barátaitok tönkretesznek mindent és a gyerekeitek élelemért könyörögnek!
Szégyelljétek magatokat gazemberek! Így váltjátok meg ti a világot, hogy szentéletű öregembereket vertek agyon és gyenge nőket szorítotok sarokba, ocsmányságokat óbégatva nekik? Erre tanított apád, mondjad? Ezt láttad anyádtól, mondjad? „Liszt kell? Menjünk a báró úrhoz! Beteg a tinó, kérdezzük meg a báró urat! Építeni kell, tanács kell, orvosság kell, menjünk a báró úrhoz!” Azt hiszitek, bolondok, hogy majd az idegen fösvény paraszt fog majd egy kenyérhéjat is vetni porontyaitoknak? Űzzetek csak el minket! Elmegyünk. Már akit nem koncoltok föl, mint az öreg Kendeffit meg a lányát…
Az ifjú bolsevik arca egyre vörösebbé vált, hol a báróra, hol a még mindig égre meredő vén pásztor holttestére nézett valami furcsa, leírhatatlan tekintettel. Fejét lehajtotta, nem szólt.
A báró a fiú kezébe dobott egy csákányt és egy lapátot, aztán még mindig rászegzett fegyverrel kiment vele a ház elé.
– Most pedig ásd meg ennek az embernek a sírját, aki apádnak, de még nagyapádnak is tanítója volt. Had maradjon itt hamvaiban, ahol egész életét töltötte. Közben talán lesz időd elgondolkodni néhány dolgon.
És állt Stefan mellett, mint egy utolsó ítéletre kirendelt kerub, míg a fiú kínkeservesen küszködött a keményre fagyott talajjal.
Annuska és Hedvig közben ellátták a sápadt Vaszilét. A golyó szerencsére épphogy csak súrolta a vállát, de elég sok vért vesztett. Annuska bekötözte, megitatta.
– Vaszile, az életedet áldoztad volna a báró úrért…
– Eh, ő hányszor megmentette már az enyémet!
Közben Hedvig reszkető kézzel lezárta az öreg pásztor szemét, arcát letakarta. A másik két halott torzan nyúlt el a padlón, fekete vértócsákkal körülvéve. Vaszile összeszedve utolsó erejét, nagy nehezen kivonszolta őket a kunyhó elé. Keresztet vetett rájuk és visszament a két nőhöz, akik kimerülten rogytak le a szegényes szalmazsákra.
Már világosodott, mire a román fiú kiásta Áron apó sírját. Csendesen beletették az öreget, a báró egy kis fakeresztet is készített, nem vésett bele mást, csak a halott nevét. Olyan volt a sírja is, mint az egész élete: kopott, egyszerű, mégis fenséges.
– A barátaidat már rád bízzuk. Az Isten irgalmazzon lelküknek.
– Hát nem lő le? – meredt izzadtan, elcsigázottan a báróra.
– Nem. Ezt a mesterséget meghagyom nektek. De jól vésd az emlékezetedbe a mai képet, ahogy ott fekszik az agyonvert Áron apó, az orosz, és a szétlőtt fejű Péter barátod, jegyezd meg, és add át üdvözletemet a többi bolsevik cimborádnak. Dicsekedj el azzal, amit végeztetek!
Azzal, lassú léptekkel visszament a házba. A román fiú egy darabig állt ott, mint a pofán vágott ló, majd lehorgasztott fejjel elindult le az ösvényen, a csikorgó hóban. Amikor már elég messzire került a kis kalibától, futásnak eredt, mint egy eszelős, és könnyei ráfagytak borostás arcára.
– Drága Hedvig, ezek sem nekünk való idők… – mosolygott fanyarul a báró a nőre. A hegyek most is méltóságos – némán emelkedtek az ég felé, a hóesés abbamaradt, lélegzetelállítóan komoly, áhítatos reggel virradt a véres éjszakára. A méregzöld fenyők szemérmesen rejtegették csodás titkaikat, águk se rezzent a dermedt szélcsendben. Lassú, ünnepélyes mozdulattal lóra szálltak és elindultak kelet felé, neki az erdőnek.
Hiába kérdezősködtek később utánuk, senki sem látta őket többé. Csak egy hegyi pásztor félkegyelmű leánya mesélgette, hogy az egyik hajnalon meglesett négy lovast, két nőt és két férfit, akik előtt nagy robajjal megnyílott a hegy, csupán annyira, hogy egymás után elfértek a keskeny ösvényen, majd ugyanúgy, ahogy megnyílt, össze is záródott mögöttük. De a bolond lányon kívül ezt senki sem látta, épp csak néhány szarvas, amint a völgybe ereszkedtek alá, majd a különös zajra riadtan futásnak eredtek.
************
Csepcsányi Éva mondja Hedvig című regényéről: "Hedvig, a regény címadó főhőse írói alteregóm, aki a későbbiekben, nem 
a regény keretein belül, univerzális alakká nő (egy 13 novellából álló Hedvig novella-ciklus van előkészületben).
a regény keretein belül, univerzális alakká nő (egy 13 novellából álló Hedvig novella-ciklus van előkészületben). A Hedvig telis-tele van szőve az élet egészére, a hivatásra, a morálisan igazolható döntésekre irányuló kérdésekkel, ezekből fakadó lelki tusákkal. A boldogságot hogyan lehet elérni? Dönthet-e az ember lelkiismerete ellenében, s ha megteszi, lehet-e nyugodt élete? Meddig lehet nemet mondani Istennek? Válasz- és tévutak, egy széthullott család, egy háttérben mindig óvó és figyelő bérmaapa, hűséges barátnők egy szigorú lánykollégium mikrovilágában, szökés egy halálra szánt szerelembe, a kolostor óvó falai, végül egy megrendítő találkozás két ember között, akik majdnem szentek lettek…"
A szerző 1985-ben született, teológia, magyar, gyermek- és családvédő szakos hallgató Budapesten és Egerben. 2008-tól a K.O. Műhely egri szekciójának tagja. Írásait az Ezredvég, Polisz, Új-Lenyomat, Dokk közölte.
