Száz év múlva

– Elpusztítanak! Megfojtanak minket a kisebbségiek! Megölnek minket!

Ezt kiabálja román nyelven a belváros forgalmas utcáján egy jól öltözött, de meglehetősen kapatos úr. Bartusek Károly nyugalmazott császári és királyi őrnagy a nyitott ablakhoz lép. A kiabáló emberben felismeri Mutră Demeter doktort, az ügyvédi kamara jeles tagját. Pár másodpercig elnézi a kiabálót, majd becsukja a dupla ablakot, és visszamegy a kisasztalhoz, ahol az őrnagyné éppen süteményt porcióz ki két porcelántányérkára. Mindketten leülnek, és hozzálátnak kellemes délutáni elfoglaltságukhoz, az édesség elfogyasztásához.

– Mondja, Károly – kezdeményezi a társalgást Bartusek Károlyné –, mégis kicsoda lehet az, aki ilyeneket kiabál fényes nappal az utcán?

Az őrnagy a sokat látott emberek nyugalmával válaszol:

– A részeg Mutră doktor az, a véresszájú ügyvéd.

Az asszony kezében megáll a kanál egy pillanatra. Hunyorít egy kicsit, majd rákérdez:

– Ez a Mutră az a Mutră?

Összeszokott pár lévén ők ketten, az őrnagy ezt a kérdést is megérti.

– Igen – feleli –, ez éppen az a Mutră. Akiről évekkel ezelőtt az újság is megírta, hogy mit művel. Ő intézte el, hogy Schneiderék vállalkozásait ne államosítsák.

– Á, emlékszem. És sikerült is, ha jól tudom.

– Jól tudja, kedvesem. Megmaradt nekik a téglagyáruk, megmaradt a fürdőhely, megmaradt mindenük. Más kérdés, hogy az öreg Schneidert megütötte a guta, és belehalt. De a gyerekei szépen viszik tovább az üzletet. Képzelje, Dobrudzsába szállítják a teljes téglatermelésüket.

– Jó lehet nekik – falja be ezüstkanaláról a falat süteményt Bartusekné.

– Annyira azért nem jó – húzza el a száját az őrnagy. – Mert ravasz ám a román állam, nemhiába ültek a nyakukon annyi ideig a törökök. Olyan drágán számítja fel a vasúti szállítást, hogy Schneiderék alig nyernek valamit.

Az asszony mondana valamit, de aztán meggondolja magát, inkább a süteményt ízlelgeti, forgatja a szájában, csücsörít.

Az őrnagy, látván, hogy nem lesz köztes kérdés, folytatja:

– Szóval ő intézte el nekik, hogy elkerüljék az államosítást. Pedig rájuk szállt a sajtó, a helyi meg a bukaresti is. No meg a fináncok, ami még rosszabb. És a sziguranca,*  azokról meg azt is tudni vélik egyesek, hogy ők öltek meg legalább féltucat nagyvállalkozót a megyében.

– Jesszusmária! – kiált fel, bár halkan, Bartusekné, és láthatóan megborzong.

– Ilyen világ ez, kedvesem – próbálja nyugtatni az őrnagy, bár nem túl nagy elánnal. – Ez a Mutră akkoriban, úgy tíz éve, annyi pénzt kért és kapott Schneideréktől, amennyit egész életében nem keres egy tisztességes ügyvéd. Rendesen meggazdagodott az ügyleten. Most meg azokat szidja, akiknek a pénzéből él.

Margitka láthatóan már nem foglalkozik az előbb hallott borzalommal, hiszen tovább szövi a beszélgetés fonalát:

– Mondja, Károly, nem lehetne valahogyan szankcionálni az efféle alakokat?

Az őrnagy elmosolyodik. Szankcionálni. Büszke arra, hogy neje nem egy tipikus katonafeleség. Hogy ilyen kifejezéseket ismer, és ezeket társaságban sem átallja használni.

– Nem szankcionálják ezeket, Margitka, sokkal inkább biztatják – vonja össze a szemöldökét Bartusek, majd feláll, és az empire stílusú komódhoz sétál. Kézbe veszi az aznapi újságot, kinyitja, és hangosan olvasni kezd:

Azt hittük, hogy nálunk, abban a városban, amelyet mindig mint a felekezeti és nemzetiségi béke és türelmesség fellegvárát szerettünk emlegetni, sohasem kerül sor arra, hogy az ügyvédi kamara keretén belül nemzetiségi jelszavak hódíthassanak teret. Tévedtünk. Ma már az a helyzet, hogy a román keresztény ügyvédek táborának fővezérei dicsekedve emlegetik, hogy ők hallották meg az egész országban elsőnek Istrate Micescu hivő szavát, ők ébredtek rá arra, hogy „az ügyvédi kamarák tekintélyét csakis úgy lehet biztosítani, ha diadalra juttatják az egyedül üdvözítő vezérszólamot, az etnikai arányszámot”.

Margit élénken figyel, ezért az őrnagy folytatja.

A numerus proportionalis szemléltetésére az egyesület statisztikát állított össze. Ennek alapján a román keresztény ügyvédek elgondolása szerint a temesvári és az itteni kamarához tartozó vidéki ügyvédeknek (összesen 364) így kellene megoszlaniok: románok 137, németek 128, magyarok 56, szerbek 21, bolgárok 7, zsidók 6, cigányok 2, csehek 1, rutének 1, különfélék 1. Ezzel szemben a kamara kimutatása alapján az ügyvédek szétosztása a következő: románok 141, (38,73 százalék), németek 59 (16,2 százalék), magyarok 35 (9,61 százalék), szerbek 6 (1,64 százalék), bolgárok 4 (1,09 százalék), míg zsidók 119 (32,96 százalék).

– Látja, Margitka, szankcióról szó sincs. Sokkal inkább szisztematikus vegzálásról, kiszorításról, asszimilálásról. Nem adok tíz évet, és meglátja, ismét háború lesz itt.

– Maga a katona, jobban tudja. Én csak azt látom, hogy a főtéren nagy buzgósággal elkezdték építeni maguknak az ortodox katedrálist.

– Margitka. Ezerkilencszázharminchatot írunk, másfél évtized telt el a meggyalázásunk óta. A németek fegyverkeznek, a szovjetek mindenhol, már megbocsásson, nagykanállal kavarják a szart, a franciák meg az angolok mindent maguknak akarnak, az olaszok okoskodnak. Higgye el: megyünk mi még útlevéllel Bukarestbe.

Margitka bólogat, miközben arra gondol, hogy akar a fene Bukarestbe menni.

– Kér még egy kis süteményt, Károly?

A férfi bajuszát szalvétával törölgetve ingatja a fejét, jelezve, hogy nem kér. Az asszony egy pillanatig mereven nézi urát, majd megkérdezi:

– Tudja, mit álmodtam, Károly?

Az őrnagy kihörpinti aranyozott szegélyű poharából a vizet, és válaszol:

– Nem tudom, Margitka, de nagyon kérem, legyen kedves, és tekintsen el az álma elbeszélésétől.

És ezzel Bartusek Károly nyugalmazott császári és királyi őrnagy elvonul a dolgozószobájába.

Bartusek Károlyné Margit pedig az ablak melletti kisszékre telepszik, és csukott szemmel feleleveníti álmát. Százéves volt, egy idegen városban állt egy téren, amelyet hatalmas katolikus templom uralt, előtte egy királyt ábrázoló lovas szobor állt, körülötte négy másik bronzférfiúval, oldalt pedig masszív zászlórudak törtek a magasba, és piros-sárga-kék trikolór lobogott mindegyiken...