Csepcsányi Éva: Hedvig
– A szokott szobám szabad-e?
Alázatos, vörös szemével idegesen pislogott, hol az inasra, hol az úrra sandítva.
– Sajnos uram mind az öt szoba lefoglalva, orosz urak érkeznek hajnalban.
Izzadt homlokát megtörölve, hangját meghalkítva fűzte hozzá:
– Bolsevikok…
– Bolsevikok! – köpött megvetően a báró, és borús arccal az ablak felé fordult. Kint nagy pamacsokban hullott a hó.
Csepcsányi Éva
Bolsevik expressz 1.
– Nyugtalan vagyok, mintha várnék valamire, de hogy mire, azt nem tudnám megmondani.
– Ha szabad megjegyeznem uram, valóban különös az éjszaka. Olyan a Hold fénye, akár a víztükör.
– No, tán költő bújt ma beléd, Vaszile?
– Nem uram, csak még a déd öreganyámtól hallottam, hogy amikor így süt a holdvilág, és ilyen tejszínű az ég, tündérek jönnek le az emberek közé, és aki elkap közülük egyet, bármit kívánhat tőle.
– Ugyan miért teljesítené, te?
– Mert ha hajnal előtt nem tér vissza a maga helyére, örök időkre itt marad a földön, valami állat vagy fa alakjában.
A vadászruhás férfi az inasra emelte gunyoros tekintetét:
– Miféle tündérek, Vaszile, miféle tündérek? Hozz még inkább abból a jóféle szilvapálinkából, és ne fecsegj itt nekem össze-vissza, mint valami vénasszony!
Vaszile rezzenetlen arccal engedelmeskedett. Jól ismerte az úr természetét. Kölyök korától fogva mellette szolgált mindig, mint a hű vadászkutya. Amikor a megkeseredett báró nem figyelt, aggódva tekintgetett ki a pici, zöld függönyös ablakon.
– Hóvihar lesz! – kezdte rá a bagolyképű fogadós is.
– A szokott szobám szabad-e?
Alázatos, vörös szemével idegesen pislogott, hol az inasra, hol az úrra sandítva.
– Sajnos uram mind az öt szoba lefoglalva, orosz urak érkeznek hajnalban. Izzadt homlokát megtörölve, hangját meghalkítva fűzte hozzá:
– Bolsevikok…
– Bolsevikok! – köpött megvetően a báró, és borús arccal az ablak felé fordult. Kint nagy pamacsokban hullott a hó.
*
A komor vonat olyan árvának tűnt a sima, fehér éjszakában, mint az elől felejtett játékvasút egy óriási szalon bolyhos, tejszínű szőnyegén. Mord, kimért fenyvesek álltak sorfalat mindkét oldalon, kíváncsian figyelve, a zajos emberi találmány hogyan birkózik meg az igazi, Havasok béli hóviharral.
Az egyik vörös kárpittal bevont kupéban úti köpenybe burkolódzott nő ült.
– Jó estét kívánok kisasszony. Hozhatok önnek valamit? – toppant be hozzá egy meredek, hegyes orrú, nagyon fiatal pincér.
– Igen, kérem, hozzon nekem ropogós csirke szárnyat, kompóttal, és almát szeletelve, füstölt sajttal.
– Innivalót mellé?
– Valami könnyű rozét.
Kisvártatva a pincér megérkezett az étellel, itallal.
– Maradjon itt, amíg elfogyasztom a vacsorámat! Nem szeretek egyedül enni.
– Ahogy kívánja, kisasszony.
Azzal leült a nyugodtan vacsorázó nővel szemközt.
– Hozzon magának is egy borospoharat! – utasította a férfit, s mikor az ellenkezni próbált, egy határozott mozdulattal leintette.
– Mióta dolgozik itt a vonaton?
– Három éve.
– Mondja csak, soká érünk még X-be?
– Legalább négy óra. Bár egyre veszélyesebb az időjárás. Hallottam valamikor egy öregembertől, hogy ilyenkor a hegyek között lakozó gonosz szellemek duhajkodnak és mennek ölre, ezért zúgnak és morognak úgy az erdők. Ki tudja, mit tartogatnak mára azok a gonosz szellemek…
– Maguk itt Erdélyben még hisznek az efféle babonákban – mosolygott a nő.
A pincér láthatóan élvezte, hogy megnevetteti az elegáns kisasszonyt.
– Tudok én még különb történetet is, ha érdekli!
Hedvig biztatóan bólintott, mire az kényelmesen hátradőlt, és nekikezdett:
– Réges-régen élt ezen a vidéken egy báró, aki pompás kastélyt emeltetett az egyik hegytetőn nászajándékul imádott feleségének, úgy belebolondult a szőke, hattyúfehér dámába. De káprázatos is volt az, a vénasszonyok csak azt suttogták, nem ember, hanem elvarázsolt tündérhercegnő! Úgy őrizte a szerelmes báró, mintha valóban ritka portéka lenne.
Nem tudott sokáig távol maradni világszép feleségétől, majd megette. Egy nap viszont mégis messzi országba szólították ügyei, ott maradt hát az asszony őrizetlenül. Soká nem kaptak hírt a báróról, nem tudhatták, él-e, hal-e, s a környékbeli urak elkezdtek legyeskedni a szalmaözvegy körül, addig-addig, míg az egyik megszöktette.
A férj aztán hazakeveredett kalandos útjáról, azt mondta, hajótörést szenvedett, majd hónapokig élet és halál között lebegett valami ismeretlen kórtól. No de csak visszatért, mint mondtam, s mikor meghallotta a történteket, eszét vesztette bánatában. Szörnyű átkot szórt a nyalka grófra, aki elvitte imádott asszonyát, ugyancsak a nőre. Így szólt az átok: a gróf soha boldog ne legyen az asszonnyal, míg él. Hűtlen neje pedig nyugtot ne leljen, szüntelenül csak őt keresse, de föl ne ismerje, ha rátalál.
A báró elméje végül elborult, földig romboltatta a meseszép kastélyt, ő maga pedig eltűnt az emberek szeme elől, csak találgatások keringtek mindenfelé, ám többé senki sem látta. Aztán nem sokkal az eltűnése után, egy fogvacogtató tavaszi hajnalon a grófot fej nélkül találták meg tulajdon háza előtt.
– És ki ölte meg?
– Az rejtély, senki sem tudja.
Hedvig borzongott. A vonat egyre lassabban haladt a tomboló hóviharban, aztán megállt. Az ablakból figyelte, ahogy sorban ugrálnak le a kalauzok, pincérek, s idegesen tanácskoznak, túlüvöltve a fergeteget. Eltelt félóra, egy óra. Fázósan húzta összébb köpenyét. Tekintete megbabonázva révedt a távolba, a szél fütyüléséből időnként mintha sírást, jajgatást hallana ki, talán a csalfa bárónő az, vagy reszkető vadak az erdő mélyén? Az utasok nyugtalankodni kezdtek, a folyosó megtelt topogó emberekkel, a hideg kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni.
Uramisten, mi történt, csak nem maradunk éjszaka közepén a rengetegben? Hedvig fölhúzta bőrkesztyűjét, és gondolatai a szomorú szerelmi történet körül forogtak. Végre fölszállt a kalauz, sajnálkozva közölte, hogy akkora hótorlasz keletkezett, emellett olyan nagy fák dőltek rá odébb a sínekre, hogy képtelenség továbbmenni, ha csak át nem tudják röptetni a vonatot a méteres hóbuckákon és a keresztben heverő fatörzseken.
Mivel erre egyikőjük sem érezte magát alkalmasnak, muszáj néhány órát vesztegelniük, reggel hét-nyolc óra tájt már el tudnak indulni, ha a vihar kegyes hozzájuk, és a kivezényelt emberek is serényen dolgoznak. A legközelebbi település mintegy nyolcvan kilométerre esett. Kevesen utaztak a vonaton. A néhány ember akkora lármát csapott, hogy az erdő zengett bele. De a kísérteties hangok elcsendesítették az embereket. Elemi erővel tombolt a természet, az erdő szünet nélkül jajgatott, mint egy agonizáló nagybeteg.
A személyzet félóránként körbejárt, kávét, süteményt, frissítőt kínálva a nyugtalan utasoknak. Sokakat elnyomott az álom. Hedvig figyelte, hátha arra jár még a magas pincér, és mesél neki valami lidérctörténetet, de nem látta többé.
Úgy döntött kimegy, had érezze saját bőrén ezt nem mindennapi hóvihart. Leugrott a vonatról. A kalauzok távolabb lehettek, mert nem találkozott senkivel sem. Arcába harapott a fagyos szél.
A síneken egyre növekvő kupacok emelkedtek, odébb halott titánként feküdt keresztben egy vén fenyőfa. Ezt aligha takarítják el reggelig. Mondta is az egyik férfi, hogy ha hajnalban alábbhagy a szélvihar, környékbeli parasztokért küldenek, hogy szekereken szállítsák el őket a legközelebbi városig, ahonnan valahogy továbbutazhatnak, vagy legalább megszállhatnak, amíg a vasútvonalat járhatóvá nem teszik.
Már legalább száz méterre járt a szerelvénytől, amikor dörrenést hallott, fél perc múlva újra egyet. Ahogy a sűrű hófátylon át annyit látott, hogy a vagon körül emberek mozognak, és oroszul meg románul ordítoznak, majd újabb lövések fúrták át az éj tömör falát.
Ösztönösen a fatörzs mögé lépett. Homályosan látta, ahogy a kalauzokat és a pincéreket tarkón lövik, néhány sikoltozó nőt pedig durván egy csoportba terelnek.
A felgyújtott vonat úgy világított a kietlen erdélyi éjszakában, akár a pásztortűz.
Folytatás: Bolsevik expressz 2.
