Irodalmi Jelen

„Annyira üvöltözik ki valami belőlem…” – Kukorelly Endre Mennyit hibázok, te úristen című kötetéről

2010. szeptember. 01. - 09:55

Kukorelly önéletrajzi és fiktív, vallomásos és szerepjátszó, provokatív és extravagáns, látszólag kérkedő, valójában azonban segélykérő elemekkel vegyes költészetében – még ha szégyellősen takargatja, tagadja is – ott munkál egy kibontakozóban lévő nagy író morális mentalitása és esztétikai ereje. – Csibra István kritikája

„Annyira üvöltözik ki

valami belőlem…”

Kukorelly Endre Mennyit hibázok, te úristen című kötetéről

„Idea: eszme. Nem szó, nem modor…” – vallja Arany János Vojtina Ars poétikájában, s ennek az ars poeticának amolyan Kukorelly-féle „ellenjegyzésére”, sőt persziflázsára bukkanunk a költő új kötetének Vojtina-redivivus című szokatlanul hosszú, „elméletieskedő” versében, amely ily módon az ő sajátos költészetfelfogásának foglalata is. A Mennyit hibázok, te úristen [!] című új Kukorelly-kötet az összes korábbi és a legutóbbi (Kukorelly Endre legszebb versei, 2006) kötethez hasonlóan azt bizonyítja, hogy az ő költészete persze nem eszmék, eszmények, ideák megéneklése, hanem sokkal inkább posztmodern „szó”- és „modor”-költészet, szövegszerűség, irodalmiság, a hétköznapiság törmelékeiből lazán összeszerkesztett poézis, lázadás minden korábbi esztétikailag hitelesített irodalom ellen, a valósághiányos „értékek” pátoszának elutasítása, az érték nélküli valóság ironikus szemlélete. Minden verstani szabálytól való idegenkedése ellenére Kukorelly ezúttal követi Arany versformáját (páros rím stb.), s a valóság–igazság, lódít–valódit, való–csaló felidézésével szembesíti Aranyt és József Atillát, jóllehet óvakodik kettejük nézetkülönbségében állást foglalni, mert „mindez csak puszta költészet vala”.
          Az előző, a „szépségeszmény” szerint válogatott kötet utószavának szerzője, Németh Zoltán kitűnő – a szóban forgó legutóbbi kötetre is érvényes – összefoglalást ad Kukorelly költészetéről. A költő monográfusától, Farkas Zsolttól vett idézettel is alátámasztja, hogy Kukorellynél a „legszebb verseket” keresni eleve önellentmondás, hiszen a költő mindvégig azon fáradozik, hogy a hagyományos szépségeszményt „lebontsa”, „depoetizálja”, és – netán – valami új szépségfelfogást sugalljon helyette. Elutasítja a „profetikus vagy váteszköltő” szerepét, leereszti „a szétdurranásig felpumpált magyar lírai én luftballonját”, és saját életének hétköznapiságába, mindennapi tapasztalatainak részlegességeibe és véletlenszerűségeibe feledkezik. A költészet célját nem a „képviseleti lírafelfogásban” látja, s megszabadítja a poézist „hiteltelen, bornírt és nevetséges pátoszától”, elutasítva egyszersmind az ún. „hazafias költészet” túlzó s ezért hamis tirádáit is. Unja a „panasz- és nyafogáskultúrát”. „A vers – értelmezi Németh Zoltán Kukorellyt – nem attól jó és szép, hogy minél nagyobbat állít, hanem talán attól, hogy ügyesen és okosan van megcsinálva, hogy nem hibátlan [!], hanem játékos és tökéletlen [!]”.
            Mindebből következik Kukorelly „mélyen plebejus” nyelvhasználata, a nyelvi rétegek hierarchiájának elutasítása, az irodalmi és a hétköznapi nyelvnek, sőt a modern kommunikációs eszközök sajátosan kódoló nyelvezetének merész kombinálása, a „sokszínűség és a polivalencia”, az „antiretorikus attitűd”, s különösen a „nyelvjáték” kitüntetett szerepe. Továbbá ebből fakad – teszem hozzá – klasszikus költőinknek akár „bökversszerű” demitizálása (pl. Petőfi Sándor effektív [?!] haszna. Ad notam Megy a juhász szamáron), meg az örökösen ironikus, parodisztikus, szarkasztikus hangvétel, olykor pedig a brutálisan alpári szóhasználat. Vagy – és főként – a „direkt” vita „vagyonos Apánkkal”, Arany Jánossal, aki azt vallja, hogy „Csip-csup igazzal nem törődöm én”, Kukorelly viszont éppen a szürke hétköznapiságnak e „csip-csup igazaiban” látszik nemegyszer elmerülni. „A költő, s a… cipész-inas, nem egy” – mondja ars poeticájában Arany, amire posztmodern költőnk úgy válaszol, hogy a lírikus nemcsak hogy a cipészinassal azonos, hanem magával az Istennel is, mert mindegyik csupán „foglalkozás”, „szakma”, s egyik sem különb a másiknál. Kukorelly ugyanis az „istenes versek” műfaját is „destruálja”, lecibálja a földre, és „Isten valóságos, hétköznapi átlagpolgárként ébred önmagára egy új, számára szokatlan kontextusban”. Ezek után talán nem meglepő – bár esetleg mélylélektanilag is vizsgálható –, hogy hasonlóképpen bánik el a „szerelmes versek” műfajával, illetve azok szerinte túlidealizált nőtípusával, meg a házasság, család lehetetlenségével; a férfinimbuszt, a teremtő férfierőt viszont alig-alig fricskázza meg, amivel persze nemcsak a feminista, hanem az „átlag”-olvasót is „provokálja”. Szerinte nincs értelme boldogságról vagy boldogtalanságról beszélni, a szerelmet viszont heveny boldogtalanságnak látja. De már megtanultuk, hogy az ő irodalmi „provokációi” csupán felszólítások egy korszerűbb gondolkodásra, és a múlt képmutatásainak újragondolására. (Érdekes ellentmondás, hogy kategorikusan elutasítja a házasságot, legszebbek, „legfogyaszthatóbbak” mégis a gyerekversei!)
             Az eltökélt, programszerű nyelvi hétköznapiságnak, prózaiságnak persze sok negatívuma is lépten-nyomon kiütközik Kukorelly költészetében, már csak azért is, mert a költőiség és a hétköznapiság – legalábbis szerintünk – homlokegyenest ellentétes fogalmak. A nyelvezet lefelé stilizálásából, mai járatos szóval „lebutításából”, a keresetlen szavak széttördeléséből, elmetszegetéséből, elcsavargatásából, a folyamatos mondattani mutatványokból, direkt rontásokból, döccenőkből, a textusok, formák cikcakkos, tépett nyitottságából, a költészeti és verstani kritériumok nemcsak tüntető mellőzéséből, hanem egyenest kontrakarikírozásából persze nehéz premodern vagy modern értelemben vett költeményeket, verseket produkálni, mert mindezek nem ütik meg sem a klasszikus, sem a modern poézis kritériumait. No de ki törődik ezekkel! Kukorelly olykor inkább klapanciákat csinál, semmint hogy alávesse magát a mondattani vagy verstani szabályoknak. Közhelyekkel se restell harcolni közhelyek ellen vagy tautológiákkal tautológiák ellen. Örülnünk kellene persze, hogy a hazánkban mondjuk Tandori köpenyéből előbújt posztmodern költészet vagy Esterházy köpenyéből előbújt posztmodern próza eltakarítja az „idejétmúlt” sablonokat az útból, hogy helyet csináljon – minek is? – a ma és a holnap eszmékre fittyet hányó posztmodern irodalmának, amelyről egyelőre nehéz lenne eldönteni, hogy kortünet-e vagy kórtünet, ugyanis egyszerre lehet mind a kettő.
              Bár Kukorelly e kötetében is találunk szonettszerű, sőt akár tercinaszerű verset, úgy-ahogy ritmizálható verssorokat, versszakokat vagy afféle kacska rímelést, sőt olykor időmértékre hajló sorokat is, e versek zöme mégis csak prózakölteménynek mondható, azaz a befogadhatóság tekintetében csak nyernénk vele, ha a versszerű tördelés helyett folyamatosan olvashatnánk őket. Aki eddig se szerette a költő verseit, e kötetből se fogja megszeretni, aki viszont eddig is szerette, most is találhat benne mulatságos dolgokat. Végül is e kötet nem hozott újat Kukorelly költészetében, mert úgy látszik, hogy a Vojtina-redivivus szellemében ő még mindig csak a „lebontásoknál” tart, s poézise még mindig inkább kísérletező, semmint kész „műalkotás-egyéniségeket” produkáló költészet (amire láthatólag nem is igen törekszik). Persze most is a fanyar, melankolikus vagy játékosan üde komikum, groteszk vagy abszurd humor esztétikuma hullámzik át a sorokon és a sorok között, s mi jókat derülhetünk rajta („Prímán mulatsz, ha nem vagy túl tahó”), mert a komolyság legfeljebb az ironizáló nosztalgia képében jelenik meg, de unalmassá is válhat, ha egy költészet csupa rejtvényből, karikírozásból, élcből, bökversből, szófacsarásból áll. Próza- és esszéköteteivel Kukorelly már igazán korszakos jelentőségű műveket tett le az olvasók asztalára, még ha szintén posztmodern modorban is. Ám lehet, hogy ez a korszakos jelentőség egyszer majd a verseknél is kikerekedik.
           Akkor tudunk igazán együtt lélegezni e legutóbbi verseskötet alkotásaival, amikor a valóságos személyiség, illetve a lírai alany szinte meglepően, vallomásosan közel kerül egymáshoz. Ez történik a hiteles én-keresésének textusaiban, például a Vojtina-redivivusban: „Megfordulok és bámulok felém, / Hogy miről is van szó, ki az az én…” Amikor egy bizonytalankodó, magába forduló, szüntelenül kételkedő lírai én áll elénk, aki annyira tudja, hogy a mindennapi életben és a költészetben is „folyton hibázik”, hogy unos-untalan javítgatja hibásnak tartott szavait, verssorait. Vagy amikor a gyermekkoráról (56, 1956), a nagyszüleiről (Átsétáltunk nagymamámmal… az előző kötetben), a szüleiről (ragyogó karcolatai az anyjáról), az apjáról beszél (Tizenöt sor apám emlékének az előző kötetben). És különösen a kertjéről szólva, amelynek új kötetében egy egész ciklust szentel (Kert), de másutt is megjelennek a kert-motívumok, mert kertjében meglegyinti a ki tudja minemű szabadság lehelete, ámulva tapasztalja a természet teremtő és pusztító erejét, egy paradicsomtő termékenységét és szépségét, még ha mindezt – mintha restellné – a mindennapi teszetoszaságába csomagolja is. Mindezekben a költeményekben úgy érezzük, hogy többről van szó, mint egy mániákusan „beüzemelt verscsináló gépről”, mert a költői nyelvet, hitet és eszmét neki se sikerül mindig „lebutítani”. Hasonlóképpen „foghatók” – kiváltképp a vájtfülű vagy sznob irodalmárok, s nem éppen a „plebejus” olvasók számára – az irodalmi téren, szerkesztőségi műhelyekben való bolyongásairól írott szövegek (Minden, Sok, Húsz sor), ahol persze epébe mártja a „te // kintélyes kritikus kánoncsináló tekin // télyét”. Sokkal talányosabbak, rejtvényszerűbbek viszont az eleve töredékes naplófélék töredékeiből összecsirizelt versek vagy a „számos” versek, amikor – helyenkénti nosztalgiázása ellenére – ö maga sincs meggyőződve verselgetése fontosságáról, hiszen az gyakorta a privát szféra esetlegességeiben vész el, s mint másutt maga írja, „kicsit így összevissza csúszkálnak a részletek”.
             Egy helyütt panaszkodik is: „ezt mind magamnak mondom csak mivel / nincs akinek igazán volna kedvem elmesélni”. Pedig van mondanivalója vesztébe rohanó, megváltatlan szűkebb és tágabb (akár globális) világunkról is (Nem metafizikai értelemben; Mi újság a világban?; jó? Ott. 2000 leütés; Nyugodt szív), s ezek az érzékletesen valós miliőrajzai semmivel sem tartalmatlanabbak (formailag azonban rendszerint „hibásabbak”, „tökéletlenebbek”) egy klasszikusan modern versnél. Mivel annyira „üvöltözik ki” a költőből valami, ő – hiába próbál ellenállni – kénytelen visszaüvölteni, és haragszik magára, ha nem elég keményen szól: „Megfordul velem a szivem, / megfordulok, indulok vissza. / Megállok, és megáll a szív, / kissé puhulok, azt hiszem.” Persze minden múltbéli dolog, minden eszme, idea tagadása is eszme: a tagadás eszméje. Csakhogy magunkat rövidítjük meg, ha radikálisan kisöpörjük a múltat, s nem mentjük át, ami érték. Az irodalomtudománynak, a verstannak pedig a fogalmai az értékek! Kukorelly önéletrajzi és fiktív, vallomásos és szerepjátszó, provokatív és extravagáns, látszólag kérkedő, valójában azonban segélykérő elemekkel vegyes költészetében – még ha szégyellősen takargatja, tagadja is – ott munkál egy kibontakozóban lévő nagy író morális mentalitása és esztétikai ereje.