A rákövetkező hónapokban Larissa folyton rosszul érezte magát. Fáradt volt, hányt, nyugtalanság gyötörte. Az anyja azt mondta, ne egyen annyi édességet, attól van gyomorégése. Larissa majdnem tíz kilót hízott. A pubertás kellős közepén volt. Épp nemrég szedte le a falról a lovakat ábrázoló képeket, és rakott ki helyettük a Brávóból kivágott fotókat. Az állapota rosszabbodott, főleg az állandó hasfájás. – Ez kólika – mondta rá az apa. Havi vérzése elmaradt, azt hitte, az undortól.

Magányosan

Hosszú idő után ma ment el újra a ház előtt. Tizenöt év telt el azóta. Beült egy kávézóba és felhívott. Azt kérdezte, emlékszem-e rá. Közben felnőtt lett, férje van és két gyereke. Két lány, két szép kislány, az egyik tíz-, a másik kilencéves. A kicsi tiszta anyja. Nem jutott más eszébe, akit felhívhatna, mondta.
– Emlékszik még mindenre? – kérdezte.
Igen, még mindenre emlékeztem. Minden részletre.
-----
Larissa tizennégy éves volt. Otthon lakott. A család szociális segélyből élt, az apa húsz éve munkanélküli, az anya korábban takarítónő volt, most mindketten ittak. A szülők gyakran jöttek haza későn, sőt néha egyáltalán nem. Larissa hozzászokott ehhez és a veréshez is, mint ahogy a gyerekek mindenhez hozzászoknak. Bátyja tizenhat éves korában elköltözött, és nem is jelentkezett többé. Legszívesebben ő is így csinálná.
Hétfői nap volt. Szülei két sarokkal odébb a kocsmában voltak, mint szinte mindig. Larissa egyedül maradt a lakásban. Az ágyon ült, zenét hallgatott. Amikor csöngettek, az ajtóhoz ment és kinézett a kémlelőablakon. Lackner volt az, apja barátja, aki a szomszéd házban lakott. A lányon csak bugyi volt és póló. A férfi a szülei után érdeklődött, aztán bejött a lakásba, ellenőrizte, hogy tényleg egyedül van-e. Aztán előhúzta a kést. Azt mondta, öltözzön fel és menjen vele, különben átvágja a torkát. Larissa engedelmeskedett, mi mást tehetett volna? Elment Lacknerrel, aki a saját lakásába akart átmenni, hogy senki se zavarja.
A lépcsőházban Halbertnével, a velük szemben lakó szomszédasszonnyal találkoztak. Larissa kiszakította magát a férfi karjaiból, felsikoltott, és a nő karjaiba vetette magát. Jóval később, amikor Larissa már túl volt mindenen, a bíró megkérdezte Halbertnét, miért nem védte meg a lányt. Miért hárította el Larissa ölelését, és miért engedte át Lacknernek. Miért hagyta, hogy Lackner magával vigye a lányt, aki sírva könyörgött neki. Halbertné pedig állandóan ugyanazt válaszolta, a bíró minden kérdésére csak azt ismételgette: – Nem az én dolgom volt, semmi közöm se volt hozzá.
Lackner felvitte magához Larissát. A lány még szűz volt. Amikor a férfi kész volt, hazaküldte. – Mondd meg a faternak, hogy üdvözlöm – mondta búcsúzás helyett. Larissa otthon olyan forró vízzel zuhanyozott, hogy szinte égette a bőrét. Szobájában összehúzta a függönyt. Fájdalmai voltak, és senkinek se mondhatta el.
A rákövetkező hónapokban Larissa folyton rosszul érezte magát. Fáradt volt, hányt, nyugtalanság gyötörte. Az anyja azt mondta, ne egyen annyi édességet, attól van gyomorégése. Larissa majdnem tíz kilót hízott. A pubertás kellős közepén volt. Épp nemrég szedte le a falról a lovakat ábrázoló képeket, és rakott ki helyettük a Brávóból kivágott fotókat. Az állapota rosszabbodott, főleg az állandó hasfájás. – Ez kólika – mondta rá az apa. Havi vérzése elmaradt, azt hitte, az undortól.
Április 12-én délben alig bírta kivonszolni magát a vécébe. Úgy érezte, szétrobbannak a belei, már egész délelőtt hasgörcsei voltak. De valami egész más volt. Benyúlt a lábai közé, és valami idegen dolgot érzett ott. Belőle nőtt ki. Összetapadt hajszálakat tapintott ki és egy kis fejet. „Az nem lehet, hogy ez bennem van”, mondta ki később, amire gondolt, majd újra meg újra megismételte: „Az nem lehet, hogy ez bennem van”. Pár perccel később a bébi beleesett a vécébe, hallotta a víz csobbanását. Ülve maradt. Sokáig ült, nem érezte az időt.
Valamikor aztán felállt. A bébi ott feküdt lent a vécécsészében, fehéren, vörösen, összekenve és holtan. Felnyúlt a mosdó fölötti toalettpolcra, levette a körömreszelőt és átvágta vele a köldökzsinórt. Vécépapírral letörölgette magát, de a kisbabára nem dobhatta, ezért begyömöszölte a fürdőszobai műanyagvödörbe. A kövön ült, amíg fázni nem kezdett. Aztán felállt és megpróbált járni, imbolyogva kiment a konyhába egy szemeteszsákért. Nekitámaszkodott a falnak és véres kéznyomot hagyott rajta. Aztán kiszedte a gyereket a vécéből, lábacskái egészen vékonyak voltak, csaknem ugyanolyan vékonyak, mint az ujjai, amelyekkel fogta. Lefektette a törülközőre. Gyors pillantást vetett rá, nagyon gyorsat, de mégis véget nem érően hosszút. Kék fejjel és csukott szemekkel feküdt a törülközőn. Aztán belegöngyölte a törülközőbe, és berakta a műanyag zsákba. Óvatosan, „mint egy cipót”, gondolta magában. A műanyag zsákot mindkét tenyerén tartva levitte a pincébe, és lerakta a biciklik közé. Hangtalanul sírt. Amikor felfelé jött a lépcsőn, vérezni kezdett, végigfolyt a combján, észre se vette. A lakásba még fel bírt menni, de az előszobában összeesett. Anyja addigra visszajött és kihívta a mentőket. A kórházban az orvosok kivették a méhlepényt és a magzatburkot, és értesítették a rendőrséget.
A rendőrnő, aki nem viselt egyenruhát, kedves volt hozzá, megsimogatta a homlokát. Larissa tiszta ágyban feküdt, egy nővér vázában néhány virágot is tett az éjjeliszekrényre. Mindent elmondott. – Lent van a pincében – mondta. Azután pedig azt mondta, amit senki nem hitt el neki: – Nem tudtam, hogy terhes vagyok.
A női börtönben látogattam meg Larisszát, egy bíró barátom kért meg, hogy vállaljam el a védelmét. Tizenöt éves volt. Apja interjút adott az egyik bulvárlapnak. Mindig jó gyerek volt, ő se érti, hogy miért csinálta, mondta. 50 eurót kapott érte.
Eltitkolt terhességek mindig is voltak. Egyedül Németországban minden évben 1500 nő veszi észre későn, hogy terhes. És évről évre csaknem 300 nő csak a szüléskor veszi észre. A terhesség minden jelét félremagyarázzák: a menstruációjuk a stressz miatt marad el, a hasuk felfúvódott, mert túl sokat ettek, a melleik pedig hormonzavar miatt nőttek meg. Ezek a nők vagy egészen fiatalok, vagy negyven év felettiek. Sokan közülük már szültek. Az emberek el tudnak fojtani dolgokat, senki sem tudja, hogy működik ez, de néha nagyon bejön. Még orvosokat is úgy meg tudnak téveszteni, hogy azok lemondanak a további vizsgálatokról.
Larisszát a bíróság felmentette. Az elnöklő bíró azt mondta, a gyermek élt, megfulladt, jól fejlett tüdeje volt, amiben kólibaktériumokat találtak. Azt mondta, hisz Larisszának. A megerőszakolás traumatizálta, nem akarta a gyereket. Ezért mindent elfojtott, mégpedig annyira tökéletesen, hogy tényleg nem tudta, hogy terhes. Amikor Larissa a vécén megszülte a gyereket, az meglepetésszerűen érte. Emiatt olyan állapotba került, hogy nem tudott különbséget tenni a jog és a jogtalanság között. Nem tehet az újszülött haláláról.
Lackner egy másik perben hat és fél évet kapott.
Larissa villamossal ment haza. Csak az a sárga műanyag szatyor volt nála, amibe a rendőrnő csomagolta a dolgait. Az anyja megkérdezte, mi volt a bíróságon. Larissa fél évvel később elköltözött.
-----
A telefonbeszélgetésünk után küldött nekem egy fényképet a gyerekeiről. Levelet is rakott mellé kék papíron, szép gömbölyű betűkkel, nagyon sokáig írhatta. „A férjemmel és a lányokkal minden rendben, boldog vagyok. De gyakran álmodom a babáról, ahogy egyedül fekszik a pincében. Fiú volt. Nagyon hiányzik.”

Fordította: Máté Péter

Ferdinand von Schirach

Ferdinand von Schirach 46 éves berlini ügyvéd bűnügyekre, ezen belül is emberölési és gyilkossági ügyekre specializálódott. Ezek érdeklik. Méghozzá leginkább az egyszerű gyilkosságok, nem azok, amelyeket pszichopaták, sorozatgyilkosok vagy szexuálisan aberráltak követtek el. Utóbbiak nemcsak ritkák, mondja von Schirach, de annyira szokatlanok és kivételesek, hogy igazából nem is érdekesek. Őt csak akkor érdekli egy gyilkosság, ha azt gyakorlatilag bárki elkövethette volna, akár ő maga is.
Schuld (Bűn) című első könyve egy évvel ezelőtt jelent meg 150 000 példányban. A könyv, amelynek első kiadását Németországban olyan gyorsan elkapkodták, hogy azonnal újra kellett nyomni, idén ősszel Magyarországon is megjelenik.
 „Ferdinand von Schirach jól ír, átkozottul jól“ – írja róla a Frankfurter Allgemeine Zeitung. Tulajdonképpen a saját ügyeit meséli el, de természetesen megváltoztatott nevekkel és helyszínekkel. A történeteknek különös érdekességet ad, hogy előbb-utóbb szinte mindegyikben megjelenik maga a szerző is, aki ügyvédként jelentős mértékben befolyásolja az ügyek alakulását. Ez természetesen még inkább növeli a történetek hitelességét és feszültségét. Aki gyakorta megfordul bűnügyek bírósági tárgyalásán, sok ismerős figurával találkozik. Kis és nagy bűnözőkkel, bűncselekményüket pénzvágyból vagy szükségből elkövetőkkel, személyiségzavarban szenvedőkkel, de olyanokkal is, akik igazából nem bűnözők. A történeteiben szereplő bűntettek is tipikusak a maguk módján: kábítószeres és nemi erkölcs elleni, erős felindulásban, gyűlöletből vagy szerelemféltésből elkövetett bűncselekmények. Egy biztos: von Schirach mindig a valóságból, az élet sűrűjéből merít.
Szófűzése annyira puritán és tárgyilagos, hogy akár szűkszavúnak is mondhatnánk. Szófukarabban, lakonikusabban szinte nem is lehet valamit elmesélni. Ferdinand von Schirach saját bevallása szerint nem szereti a metaforákat. Ha valamelyik szereplője lélegzik – mondja –, akkor nem keres szinonimákat a lélegzésre. A cselekmény a lényeg, akárcsak az amerikai sztorikban. Ha a cselekmény, a történés jó, a történet is jó lesz. Egyetlen történet sem lesz jó attól, hogy túlírják.
A német könyvpiacon most jelent meg tőle a második kötet Verbrechen (Bűntettek) címmel. Könyvei annyira „letehetetlenek”, a történetek annyira érdekfeszítőek, a részletek dramaturgiailag annyira tökéletesen illeszkednek egymáshoz, hogy az ember azt hinné, a konkrét cselekmény irodalmi eszközökkel megformált kitaláció. Pedig erről szó sincs. Minden története igaz, mert a jó irodalom mindig igaz.

M. P.