A magába zártság energiája - Kritika Borbély Szilárd A Testhez című verseskötetéről
A Testhez címet viselő kötet igyekszik minél több módon, sokoldalúan megragadni a test ábrázolását és értelmezését, ehhez jól alkalmazkodik az alcímben is feltüntetett két műfaj (óda és legenda), melyek érezhetően, bár kissé talán túlságosan is el vannak szeparálva egymástól, stílusukat és gesztusaikat tekintve. E sokoldalúságot jól alátámasztja a kötet precíz szerkesztése is: a különböző értelmezések arányosan és következetesen haladnak egymás mellett a verseken keresztül, kapcsolódási pontjaik pedig szintén átláthatók. – Bondár Zsolt írása
A magába zártság energiája
- Kritika Borbély Szilárd A Testhez című verseskötetéről
„Hozzád beszél a Test, amely / a nyelvnek hordozója” – hangzanak a kötet egyik, összerendezést és gondolatvezetést tekintve is középen elhelyezett versének, A Magzathoz kezdősorai. Ha elfogadjuk (ez esetben muszáj lesz), hogy a test nem fizikai értelmében elsősorban definíció, rögtön meg is tehetjük az első lépéseket e két sor értelmezésének irányába. A test legelőször is a gondolkodás definíciója – és eszerint a testiség maga a tapasztalat. Ugyanakkor a tapasztalat definíciója is – eszerint pedig a testiség maga a tudás. Borbély Szilárd ezt alapjaiban építi be a kötet verseibe, ugyanakkor tovább is megy ennél, a tudás definíciójává is teszi a testet, ennek eredményeképpen a testiség maga a szövegszerűség avagy kifejezés lesz, ezzel pedig egy rendkívül érdekes kapcsolódást talál fizikai és nemfizikai test között.
A Testhez címet viselő kötet igyekszik minél több módon, sokoldalúan megragadni a test ábrázolását és értelmezését, ehhez jól alkalmazkodik az alcímben is feltüntetett két műfaj (óda és legenda), melyek érezhetően, bár kissé talán túlságosan is el vannak szeparálva egymástól, stílusukat és gesztusaikat tekintve. E sokoldalúságot jól alátámasztja a kötet precíz szerkesztése is: a különböző értelmezések arányosan és következetesen haladnak egymás mellett a verseken keresztül, kapcsolódási pontjaik pedig szintén átláthatók. A különböző meglátások, módszerek szinte minden esetben egy-egy új fogalomból indulnak ki, általában egyetlen szóból (és a hozzá tartozó helyzetből, beágyazódottságból) igyekeznek a teljes témát lefedő totalitássá nőni, majd jutni ugyanazon következtetésre – azaz bizonyítani. E bizonyítás- vagy megerősítés-jelleg, mely a folyamatosságot biztosítja, hangsúlyosan jelenik meg az egész kötet során, részint a gyakori gondolat- és módszerismétlés, részint a párhuzamok, egymásra utalások, témahasonlóságok miatt.
A versek alapján ugyan nem érezhető, hogy az író tételszerűen bizonyítani akarna, viszont az egyértelmű, hogy az egyes fogalmak nagyon tömören, szünet nélkül törekednek saját érvényességüket bizonyítani (igaz ez főleg az ódákra), mindezt erőteljesen és közvetlenül, esetenként már (túl) agresszívan is: „Ó körvonal, a Test tere, / a Jelben lévő készség, / hogy visszahozza azt a- / mi a Semmi létezősség” (Az Alakhoz).
Mint az eddigiekből is látszik egy rendkívül átgondolt kötetről beszélhetünk, melynek versei bár külön-külön is képesek az önálló ítélkezésre saját súlyuknál fogva, de leginkább ciklusként kezelve érnek el teljesebb hatást. Talán ez mondható a kötet legnagyobb erényének: zökkenőmentesen halad előre, nincs szüksége affektálásra vagy erőlködésre a folytatáshoz, a következtetéseket valóban előrehaladásként érzékeljük.
Megemlítendő még a versek valláshoz, illetve inkább vallásossághoz kapcsolódó viszonya is. A kötet (talán kicsit meglepő módon) egy Talmud-idézettel indul: „Minden Isten kezében van - / az istenfélelmet kivéve”. A továbbiakban is gyakran jelenik meg Isten neve, mégis az érezhető, hogy a hit nincs kellőképpen összehangolva a megjelenő fogalmak rendszerével, és bár ez egyik alappontja lehetne a test értelmezésének, mégis inkább csak egy félig-meddig ködös mellékszállá válik. Egyéntől és világlátástól függ, hogy ki mit vár el egy olyan szövegtől, ami vallással kapcsolatos hívószavakat állít központba, az viszont biztos, hogy nem minden mű bírja el az ilyen hívószavakat, ha pedig a hitet, a vallást egy mellékes tartalomként kezelik (miközben mégis a használatához nyúlnak), annak minden esetben akadozó kifejezhetőség a vége. Fogalmazzunk úgy, hogy ezeket a minőségeket terheltségük miatt csak abban az esetben érdemes használni, ha azok semmilyen más kifejezéssel nem helyettesíthetőek az adott szövegben, csak és kizárólag a kiválasztott, teljes háttértartalommal felruházott szó töltheti be az adott (és központi!) szerepet. Máskülönben az egész szöveg tautológiává válik. A legendákhoz tartozó Borbély-verseknél ez nem fordul elő, a hitre épülő, inkább tördelt novellának megfelelő szövegek kitűnő jellemkezelésüknél fogva jól alkalmazzák az ilyen hívószavakat, ennek legfőbb oka, hogy bennük a vallásosság mindig szorosan összefonódik az azt gyakorló személlyel, szenvedéseinél fogva. Így még a sors fogalmának kissé naiv ábrázolása is felfogható a sorsban való naiv hit tudatos ábrázolásának.
A legendákhoz tartozó versek tehát jól megoldják a hit ábrázolását, van azonban egy gyenge pontjuk is, és ez talán a kötet legerőtlenebb vonása is: a témájuk. Az író láthatóan nagyon hatásos, nagyon komoly, a tabu határát súroló vagy néhol azt átlépő témákat választott ezekhez a művekhez. A szenvedés és a szenvedés elviselése ugyan alapötlete a kötetnek (ezt támasztja alá a borítón szereplő Simone Weil-idézet is), de a szenvedés önértelmezéssé tétele helyett többször csak kirakatszenvedésekkel találkozhatunk. Ezen versek direkt nyelvi rontása túl konkrét, túl erőszakos. A novellák miatt leginkább a gyötrelmek felsorolásszerű leltárjával találkozunk, az az érzésünk támad, hogy a versek csak elmondják, milyen sok szenvedést kellene nekünk is átéreznünk. Már az is nagy bátorságra vall, ha ezen témák közül akár egyhez is hozzá mer nyúlni egy író, Borbély Szilárd azonban felváltva tárja elénk a holokauszt, a sokszori elvetélés, a hűtlenség, az értelmi sérült gyermek nevelésének és más testi-lelki szenvedések tapasztalatait, aminek hatásár azt érezhetjük, hogy ez ilyen sűrűségben befogadhatatlan. A megjelenített témák közül a legtöbb az európai kultúra, történelem, életvitel legsúlyosabb problémái közül valók, értelmezésük és helyretételük jelenleg is nagy gondot okoz, így aki ezeket használja, elengedhetetlenül bekapcsolódik egy már előrehaladott beszélgetésbe, értelmezésbe. Ezek a versek azonban sokszor sablonos, lerágott szimbólumokat vesznek elő (a holokausztnál a gázkamra, marhavagon, sárgacsillag, az elvetélésnél a szülőszoba, orvosi vizsgálatok), így esetükben az őszinteség gyakran hatásvadászatba fordul. A jól megválasztott visszaemlékezésszerű beszédmód ugyan befogadhatóbbá teszik ezeket a verseket, mégsem tudjuk elhinni, hogy egy értelmi sérült gyermeket nevelő egyedülálló anyuka bármikor is ilyeneket mondana, vagy így gondolkodna.
Összességében viszont elmondhatjuk, hogy hibáival együtt is egy magas színvonalú kötettel állunk szemben, mely jól illeszkedik Borbély Szilárd eddigi életművéhez. Eredeti ötlet a részéről, hogy a testiséget a (szövegszerű) kifejezéssel ilyen módon rokonítja (erősen megjelenik ez például A Névelőhöz, A körvonalhoz 11.2, A csigavonalhoz versekben), ezáltal a testfogalmat nem csak alakként, de megjelenéssel terhelt alakként mutatja be, így a környezet értelmezését, de akár a szemlélődést is, az önismereten túl önszeretetként is tárgyalja. Ez az önszeretet nyújt lehetőséget arra, hogy vizsgálja a folytonos jelenlét, az életutániság, de még az életelőttiség problémáját is, illetve rákérdezzen arra, hogy mennyire tekinthető cselekvőnek az, aki sosem született meg, de hatása erősebb az élőkénél. Mindehhez újraépíti és központba állítja a testhez kapcsolódó legkülönbözőbb fogalmakat, versei rendkívül zártak és célszerűek, ennek köszönhető, hogy kiérezzük belőle az értő megismerést: a magába zártáság energiáját.
Borbély Szilárd: A Testhez. Ódák és Legendák. Kalligram, 2010. 2300 forint
Bondár Zsolt
