CÍMSZAVAK A BALEKSZIKONHOZ
Faludy György: Pokolbélien víg, kiváló magyar költő a XX. század második feléből. Zsenialitását mutatja, hogy akárcsak Einstein, ő sem viselt zoknit. Hatalmas alakja kilóg a magyar irodalom történetéből.
Faludy György: Pokolbélien víg, kiváló magyar költő a XX. század második feléből. Zsenialitását mutatja, hogy akárcsak Einstein, ő sem viselt zoknit. Hatalmas alakja kilóg a magyar irodalom történetéből. Fegyverrel harcolt a fasizmus ellen, később fasisztagyanúsnak találták (nem csoda: valami mégiscsak volt közöttük, ha más nem, egy lövészárok!) Politikai nézeteit tekintve nem volt válogatós: a Horthy-korban emigrálnia kellett, a Rákosi-korszakban kényszermunkára internálták, a Kádár-korszakot újra emigrációban töltötte. Később mégis megbocsátották neki, hogy üldözték. Már-már külföldre szakadt hazánkfia lett, sőt éppen ki akarták nevezni a legnagyobb magyar emigráns költőnek, amikor 1989 után tévedésből váratlanul hazatért. Mint Csokonai, ember és polgár akart lenni, tényleg csoda, hogy itthon olyan sokáig szabad(mezít)lábon volt. Első verseskönyvét Villon álnéven publikálta, azóta is néha összekeverik őket (mindkettő fiatal és zseniális). Az utolsó években legkedvesebb nőfaja Fanny, legkedvesebb műfaja pedig az általa megújított szonett volt. Ezt mutatták kötetei is, a 100 szonett, 200 szonett, 300 szonett, 500 szonett.
Lackfi János: Született Eltén, a Duna mellett, később Piliscsabán dokkolt. Ír, olvas, fordít (főleg belgákat), emellett gyakran kiad (ritkábban Moliére-t, gyakrabban pénzt). Bár költészete gyakran öt sebtől vérzik, plázaverseit még a plázacicák is ismerik. Korunk egyik legszerényebb alkotója. Bár a hét minden napjára jut egy verseskötete, ezek, ahogy regényei és novellái is csak annak az egyébként nyilvánvaló ténynek az elleplezésére szolgálnak, hogy ő a mai magyar gyermekvers egyik legnagyobb mestere. Sok egyéb között a befogott orral verselés terén elért eredményeiért megkapta a nemzetközi Nátha-díjat. Munkássága igen széleskörű, folyamatosan részt vesz a gyermekirodalom befogadói közösségének létrehozásában is (jelenleg öt gyermeknél tart). Legújabb találmánya az aranysityak, amelyből gyermekköltőket lehet elővarázsolni. A szerkezetre, különösen annak precíziós kivitele miatt nemcsak a kritika, de az aranymívesek céhe is felfigyelt, s a költőt várhatóan már a közeljövőben céhlegényből mesterré avatják. Akkor aztán vége a legénykedésnek.
Szavalókórus: Ókori irodalmi előzmények után a mai magyar politikában újraéledt takarékos közéleti műfaj. Lényege, hogy a kar tagjai gondolkodás nélkül megismétlik, amit a karvezető (lásd: pártelnök, miniszterelnök!) mond vagy cselekszik. Különösen emlékezetes volt az a pillanat, amikor nemrég az elnök tüsszentése nyomán a képviselők tüsszentéseinek látványa és halloványa lengte be a Parlament üléstermét. Nagy előnye, hogy a kar tagjainak nem kell gondolkozniuk, sőt az se baj, ha gondolkozni egyáltalán nem is képesek. Legújabban a takarékosság jegyében az is felmerült, hogy antik mintára a kar csupán egyetlen emberből álljon: bólintani annyi is elég.
Szex: A bilaterális együttlevőségnek az az emberszabású emberek körében általánosan megfigyelhető esete (lásd: kukkolás!), melynek során a freudi „ösztön én” hevesen alámerül a jungi „kollektív tudat”-ba, miközben oly mértékben transzcendentálódik a metafizikai „másik”-ba, hogy előáll a Heidegger által leírt totális hermeneutikai bizonytalanság, mely gyakran csak kilenc hónap múlva dekonstruálódik.
Szóhalmozás: Az erős érzelmi elragadtatás vagy a pénz utáni vágy kifejezője. A magát költőnek vagy írónak képzelő szóhalmozár ennek során szinte ontja magából a színes, gyakran teljesen összefüggéstelen szavakat, melyeket azután szabad vers, esetleg posztmodern próza néven igyekszik elhelyezni valamely jól fizető (van még ilyen?) irodalmi folyóiratnál. Ellentéte a minimalista költészet, melynek egyik legkiemelkedőbb alkotása a teljes folyóiratoldal közepére helyezett egyetlen pontosvessző.
Szövegmagyarázat: az a folyamat, melynek során szakértő módon elmagyarázzák az egyszerű olvasónak, mit és hogyan akart kifejezni alkotásával a szerző. A dolog még az ókorban kezdődött, amikor az alexandriai könyvtár olvashatatlanná vált kéziratait a könyvtárosok emlékezetből pótolni igyekeztek. A mai irodalomtudósok úgynevezett első olvasata úgy jön létre, hogy a polcról a mű helyett az alkotót emelik le, felnyitják koponyáját, letapogatják az agyi duzzanatokat, és ettől transzba esve írni kezdenek. Az eredményt azután önálló alkotásként teszik közzé. Meggyőződésük szerint elég őket olvasni, az eredeti mű úgyis csak félrevezetné a gyanútlan olvasót, hiszen a szerző minden szava csak arra szolgál, hogy elleplezze, mit is akart igazán mondani (lásd: dekonstrukció!) Napjaink irodalomtudósai olyan bonyolult nyelven beszélnek, hogy már saját maguk sem értik, amit mondanak, szerencsére újabb értelmezők lépnek színre, akik szakértő módon elmagyarázzák az egyszerű olvasónak, mit és hogyan akart kifejezni alkotásával a szerzőt értelmező irodalomtudós. A folyamat innen körkörösen ismétlődik, határ a csillagos ég.
