„Ha nincs öröm, kár élni” - Faludy Györgyre emlékeztek a PIMben II.
Zsúfolásig telt terem. A jobb sarokban lévő kivetítőn a Kalandozásaink Faludy Györggyel című film képsorai követik egymást. Budapest arcai, a költő íróasztala és az írógépe. Faludy György hangja, ahogy a saját versét mondja, és végül a fekete háttérre vetített portré. – Szabó Imola Julianna beszámolója a Petőfi Irodalmi Múzeum Faludy-emlékestjéről
„Ha nincs öröm, kár élni”
Faludy Györgyre emlékeztek a PIMben II.
Képkockák arról, aki semmilyen skatulyába sem fér
A rövid filmrészlet után felkapcsolják a lámpát. Szabó Gyöngyi, aki a tíz éven át készült film rendezője, nehezen jut szóhoz. „Nagyon hiányzik...” – mondja és személyes közvetlenséggel mesél a filmről és a költőről. A filmről, amit 1996-ban kezdtek el forgatni, de csak 2000-ben lett kész. Két oldalán Makk Károly filmrendező és Konrád György író is láthatóan keresik a szavakat, hogy „Gyuriról” beszéljenek. A költőről, akinek Villon-fordításait titokban olvasgatta Makk Károly (és valószínűleg nem csak ő) az iskola WC-jében. Az elvhű életművészről, aki azt tartotta, hogy a zokni egészségtelen, ezért nem is viselte. Az emberről, aki hajnali 3-kor telefonált a brit miniszternek, mert egy ember életéről volt szó, konkrétan Déry Tiboréról. A férfiról, akit a gyors és bátor döntései jellemeztek, és akinek az érzéki kíváncsisága mérhetetlennek hatott. Aki kétszer emigrált, és igazi kávéházi ember volt. Mesélnek róla, felváltva, olykor egymásra hivatkozva. Emlékezve arra, aki már nincs köztünk.
A következő rövid filmbejátszáson Marokkó látható. A kis utcák, a boltívek és a tekergős utak a sivatag felé. Faludy György hatvan év után látja ismét régi otthonát. Ül a kék mintákkal cirádázott csempék előtti széken, és mosolyogva mesél egy álomról. Az érzésről, hogy milyen újra ott lenni, ahol 1940 októberétől 1941 áprilisáig élt. Az ezt követő firenzei felvételen Zsuzskáról beszél, és arról az ajándékról, amit adni szeretett volna neki. Megmutatni a világot még mielőtt elvinné a betegség. Harminc évvel a felesége halála után is meghatottság ül a szemében. A Zsuzskához íródott vers pedig a firenzei képekkel összefonódva, mély személyességgel tölti meg a termet. És újra felkapcsolják a lámpát. Hogy ne felejtsük el, vissza kell térni a valóságba. A jelenbe, ahol éppen a múltra emlékezünk. A Petőfi Irodalmi Múzeum termében pedig az anekdoták sorra követik egymást. Fácános vacsoráról, s betűvel kiejtett drága vagy éppen olcsó whiskykről és a Japán Kávéházról. Fejtegetve a jelenséget, ami már nincs köztünk, de mégis velünk van. Az életművészt, aki aszkétaként tudott harcolni. Az önirónikus alkotót, aki humorral állt a nehézségekhez, és a költőt, akinek a műve az élete. A hűségét, amely pont olyan beskatulyázhatatlanul összetett volt, mint lénye. Mert hű volt az elveihez, a barátságokhoz és a magyar nyelvhez. A szelíd hedonistát, aki a „belevágunk, majd meglátjuk, mi lesz” francia mondás szerint élt.
Majd a záró bejátszáson ott áll József Attila szobra alatt, a hajszálain átsüt a nap, közben a verssorai ritmusosan követik egymást. Aztán mesélni kezd az 1989-ben megéltekről. A visszatérésről és az időről, a figyelemről, amire a fiataloktól vágyik igazán. A hallgatásról és a megszólalásról. „Ha nincs öröm, kár élni”– mondja az utolsó bejátszás zárómondataként, és vadócul csillognak a szemei. Majd megáll a film, és végleg felkapcsolják a lámpát.
Az élete a műve... (élet-mű-vész)
Faludy 100 éves lenne. Több mint 100-an ülnek a díszteremben. A hosszú asztalnál pedig 5-en. Szőcs Géza költő; Füzi László irodalomtörténész; Csehy Zoltán költő, irodalomtörténész; Papp Attila Zsolt költő, és Blénesi Éva irodalomtörténész. A külső szobában lévő kivetítőn is jól látható, ami odabent. Annak, aki nem fért be, és sokan nem fértek be. Aztán az első kérdés útjára indul: kinek milyen volt az első találkozása Faludy Györggyel.
Szőcs Géza még tizenévesen, Villon-fordítások között olvasta először az eldugott, apró betűs részt, ami láthatóan elrettentésül szolgált az olvasók számára. Miközben jobb volt, mint az összes többi együtt. A személyes találkozásra sok évvel később, Torontóban került sor. Füzi László három találkozás emlékét is felhozza. Egy szegedi Villon-kötet dedikálása, netán a Kossuth Klub, de a kecskeméti dedikálás 1945-ben már biztosan. Csehy Zoltán Catullus-fordítás élményét meséli el, és a „faludyzást”, ami mint valamiféle szitokszó jellemezte bizonyos körökben Faludy György irodalmát. Blénesi Éva a 12. elrejtett számot említi Kovács György verses-zenés CD-jéről, ami kamaszkora meghatározó élménye, és amit egy ismeretlen 16. századi költő neve alatt ismert meg. Papp Attila Zsolt első szövegbeli élményét Hobóhoz köti.
A következő kérdések a mában, a kortárs irodalomban betöltött jelentőségét próbálják körbejárni. Hogy miért nem került be a kánonba, mi a kötelezők közé való „beiratkozása” elleni felhang alapja, és mit kezdünk ma a vers-beszéddel? A válaszok egyszerre megfoghatóak és megfoghatatlanok. A lényegük egy: mindenhonnan kilóg, nem illik semmilyen elvárás-megszokott dobozba. Csehy László elég pontosan fogalmazza meg a „posztmodern szereplíra” szókapcsolattal mindazt, ami Faludyt azzá teszi, ami. A fordítás és a saját viszony szétválása teszi igazán érdekessé. Az a vegyület, amit az élete és a versei hoznak létre, együtt. „Silány báb az ember, / lelkébe is beleszületik” idézi a Michelangelo utolsó imája című vers sorait Csehy László. Mert kétség nem fér hozzá, hogy Faludy György költészetének „anyaga az ember”, önmaga. Pont ez az, ami jelenséggé teszi, és ami miatt egyetlen skatulyába sem fér bele. Szőcs Géza a politikát, mint költői tárgyat említi még meg. Ahogy Petőfinek meg tudjuk bocsátani, mert már történelem, de mit kezdünk azzal, amikor valaki saját élményei alapján használja a költészetében. Akarhat-e egy hedonista karaktert a kánon? Aki, mint a Szőcs Géza által elmesélt történetből kiderül sohasem gondolta, hogy tökéletes. A Trisztán-fordítást hozza fel példának, ami az első kiadású Test és lélek kötetben jelent meg. Szőcs Géza sorról sorra megy, és mondhatni bebizonyítja, hogy így van. Mint ahogy régen Faludy György is megkérte, hogy mondja el miért nem jó a vers. Nekünk is soronként idézi a Weöres Sándor által gondolt és az eredeti német sorokat, utánuk pedig a költő fordítását. Végül elmeséli, hogy Faludy milyen őszinte nyitottsággal ismerte be, hogy nem annyira jól sikerült, és igaza van. Miközben napjaink huszonévesei még a pontosvesszőkért is káromolnak.
Az igazi feladat talán a műveit és az életét együtt értékelni. Hogy miért nincs játékfilm ebből a kalandos életből? Hogy a catullusi irónia miképpen nehezíti meg a filológusok dolgát? Mert a pillanatnyi ember és a történelmi ember találkozásában születik meg az irodalma. Amiről nehéz jól beszélni. Kissé érződik a beszélgetésen is. Mert ha van „faludyzás”, akkor talán van „faludyság” is. Az a bohém és kedves nyitottság, ami emberi és költői egyszerre. Ami nem feszeng a szavakon, és ragaszkodik az elvekhez. Amit talán egy pohár fehér bor, az öröm és a nyitottság hív meg. Meg a versek, amikben benne él. Nem csendesen, nem láthatatlanul, hanem pont úgy, ahogy majdnem száz évig élt, érzéki örömben.
Szabó Imola Julianna
Kapcsolódók:
Jellel a homlokán - Faludy Györgyre emlékeztek az Evangélikus Fasori Gimnáziumban
