Irodalmi Jelen

Hagyaték - Prosenszky Róbert regénye

2010. szeptember. 26. - 06:29

Szatmár nem csak földrajzi terület, amit háromfelé szakítottak, akár a királyi Magyarországot a török időkben, hanem szinonima, vagy ha úgy tetszik, allegória, a hűség allegóriája. Nem felejteni el, kik vagyunk, honnan jövünk semmilyen körülmények között. A regény onnan indul, és visszatér oda. Rámutat és érzékelteti, aki elfelejti, honnan jött, kiktől származik, az csak hadoválni tud, bármilyen jól felépített, jól hangzó retorikával, bravúrosan teszi is, arról, hogy mi Budapest, mi Magyarország, benne és kívüle a nemzet, a magyarság, mi Európa, s hogy ez mit jelent nekünk - fogalmazza az író a regény elé készült interjúban.

Prosenszky Róbert

Hagyaték

Első fejezet

Tiszán innen és túl

Onnan indulunk, ahonnan a Tisza ered, a Kárpátokból, a Máramarosi völgyek és bércek vad, érintetlen világából. Igaz, gyermeki gondolkodásom minden feles bonyodalmat nélkülöző világképében a Tisza még csak egy tó volt, egy vályoggödör, amiből a 19. század második felében, és a 20. század első felében a vályogot nyerték Kóród vályogházaihoz. Akkoriban minden ház vályogból épült a faluban, még a nagygazdáké is. A Vályogvető a cigánysor alatt, a legelő szélén volt található, s lett azzá, aminek 3-4 évesen képzeltem, az életet és a meséket adó folyóvá. A szatmári sík tele volt vizekkel, s később, ahogy okosodtam, pontos térképpé rajzolódott a táj tudásvágytól égő agyamban. Számomra a szatmári sík kelet-nyugati elágazás, minden kezdetek origója, álmok igézője, betegségek oltója. Ott kezdődött minden, s a szomszédos, vágyat ébresztő, képzeletet adó Kárpátokban.

A falut a Tisza folyó választja el Szovjetuniótól, aki odavalósi, a szomszédos magyar lakta falvakba, az itt túlfelősi, azóta is. Nagyszőlőstől Tiszaújlakon át Váriig. Túlfelősiek. Errefelé nem ismerik az Esterházyakat, és nem értik a posztmodern plaszticitás fogalmát, de ettől még tökéletesen teljesek és hasonlatosak önmagukhoz. Itt nem arra a kultúrára áhítoznak, amit Pesten és a nagyvárosokban árulnak, innen csak elmennek oda, tanulni, dolgozni, vissza nem jönni. Fájdalom. Érett fővel, sok iskola után, nyelveket beszélve, idegen országokat megjárva biz’ én magam is sokat gondolkodtam ezek felől a dolgok felől, mint megtért tékozló, sznobságba mártózott européer, vagy mondén kozmopolita, de mindegy is, minek nevezem egykori nem önmagam, a történet erről a tájékról ered.

Amikor fagyos teleken befagyott a Tisza, éjszaka tanácsos volt behúzódni a meleg vályogházakba, nem járni mezőn, erdőn, de még az utcán se nagyon, mert a jégen átjöttek a farkasok. Szemük világított az éjszakában, s éjfél körül a faluba is bemerészkedtek. A Máramarosi havasok sűrű fenyvesei jelentek meg a képzeletemben, ahogy süvít közöttük a szél, a zsiványok ilyenkor eldugott barlangokban melegednek, s kísértethistóriákat mesélnek, hogy egymásban ébren tartsák a félelmet. Jánosik fokosát őrzik, s éles késekkel, töltött pisztolyokkal várják a hajdúkat. Nagyapám mesél róluk, és a 12 cseh leventéről, kik itt estek el a falu határában, nem tudom, hogy száz években,

Monarchiában, Csehszlovákiában, Magyarországon és a Szovjetunióban járok, de ugyanazon a mesés, tiszta levegőjű tájon, a Kárpátokban, a Beszkidektől Máramarosig vezet. Hisz ő se tudja, térképet nem olvasott. Nem bajlódom a történelemmel. Nagyanyám Jézusról mesél, hogy elvitték, megkínozták, és keresztre feszítették. Kérdezem tőle.

– Kik tették ezt vele?

Válasza a négyéves gyermekhez.

– A zsidók, és a rómaiak.

Majd mesél a sok jó emberről, a kocsmárosról, a boltosról, és a családjaikról, az asszonyokról, a kislányokról, és a kisfiúkról. Az asszonyok leveleket írtak a táborokból, de nem volt azokban semmi jó, csak panaszkodtak rossz sorsukról. Aztán nem jött több levél, s ők sem jöttek vissza. Mind odavesztek, a kislányok és a kisfiúk is. Könnyes szemmel meséli Mamó, én is szomorú vagyok. Sajnálom Jézust, a kocsmárost, a boltost, az asszonyokat, a kisfiúkat, kik játszó pajtásaim, a kislányokat, kik szerelmeim.

Felnőtt fejjel kérdezem magam. – Minek is okosodtam meg? – és sajnálom, hogy a szívem is okos lett, s eszembe jut egy tisztaszívű francia pilóta története egy aranyhajú kisfiúról, a felnőttekről, meg a rókáról. Közben szánalmat érzek az okos és művelt irodalomtörténész iránt, aki az óta felnőtt, és azt mondja nekem: a barátságról szól.

Tejcsarnok, Túró Rudi, Móricz Zsiga bácsi és a négerek

A tejcsarnokban Pöttyös Túró Rudit lehetett kapni, s még reklámozni se kellett, mint manapság beteg világunkban, hipermarketekben se jártunk még akkor, de nem is hiányzott. Aki az óta se járt, mert a falu határánál tovább nem szívesen merészkedett, a szociális otthonban emlékezik generációja felejthetetlenjeire, délutánonként hosszasan elüldögélve az árnyékban békésen várja a halált.

A kispálya a tejcsarnokkal szembe volt, ott mindenki Maradona akart lenni. Piros fémtákolmányra lehetett mászni, kúszni, ha meguntuk a focit a tűző napon. Máskor az árokban fekvő részeg embert lestük, hogy vajon él–e még, s hogy megbizonyosodjunk, beszóltunk a téesz irodára, jöjjön már valaki, nézzen rá. Jött is, vödör hideg vízzel. Mindig történt valami, s szívesebben emlékszem ezekre, mint amiket később a tévében láttam. Felnőtt koromban pedig, mint rossz szokásról, leszoktam a tévénézésről. A kocsma, a kuglipálya és a nagypálya, azaz a füves, vakondtúrásos focipálya jelentették az ellenpólusát annak a közösségi létformának, ami Istenhez, a református templomhoz kapcsolódott. A zsoltárok fenséges akusztikája az istentiszteleteken jobban megihletett, mint a focimeccsek, vagy a kocsmai dumaszínház. A templomban szinte csak asszonyokat láttál, míg a kocsmában és a focimeccseken szinte csak férfiakat. A spirituális asszonyok, s a dolgos, sört és pálinkát fogyasztó, egymás társaságát kedvelő férfiak. Nem csoda, s szerencse is, hogy a nevelés mindig az asszonyokra maradt, nálunk leginkább Mamóra, anyai nagyanyámra. Nagyapám ritkán járt focimeccsre vagy kocsmába, de azért élesen emlékszem, amikor a fazék törtpaszulyt kocsmából megtérvén, hirtelen felindulásból „Ilka falának”, azaz a szomszéd ház falának repítette. A szomszédot Ilka néninek hívták, így a fal róla kapta a nevét, ki másról.

Ez a jó asszony, nyugodjon békében, anno a náci Bajorországban cselédeskedett, igazi ritkaságnak számított a faluban német nyelvtudásával. Ki-kibékültek nagyanyámmal, mint jó szomszédasszonyok, de nehogy meghazudtolják önmagukat, rendszeresen össze is vesztek, ilyenkor a házon keresztül kiabáltak kígyót-békát egymásra, kölyökként igazi élmény volt hallgatni. A lakodalmak és disznóölések nagy evések és ivászatok alkalmául szolgáltak faluhelyen, nem is volt könnyű megjavulni egy fiúgyereknek ebben a közegben, pedig hát mindenki rimánkodott, az anyám, az apám, Irén, a nagynéném, de még nagyanyám is. Ittuk a sört a hosszú terítőjű asztalok alatt, és mivel az egész férfitársaság részeg volt, csak az asszonyokat, anyákat, nagyanyákat, nagynéniket, cserfes szomszédasszonyokat kellett kijátszani, ami ugye mindig is kölyökészt próbáló manővernek számított, de megérte. Alig voltam öt éves, amikor apám egy 1800-as, ikerlámpás, zöld Ladával jött haza, ami akkoriban, 1980-ban, abszolút sztárnak számított – hiszen éppen abban az évben, a szakállas, napszemüveges, piedónés Bujtosi Csöpi bácsi is ilyen Ladával kergette a műmájer bűnözőket a messzi Balaton parton. Kóródról Móricz Zsiga bácsi szülőfalujába, a Csécsére vezető úton apám kihúzatta 130-ig a Ladát, és én, egyik oldalamon a bátyámmal, másik oldalamon az unokabátyámmal, olyan gyönyörérzetet éltem át, hogy később bevallottam az első barátnőmnek 16 évesen, hogy kevés volt vele, a Lada 1800-as az etalon olyan 130-nál. Szerencsére, a következő barátnőm, szintén 16 évesen, már ki tudott pörgetni 130-ig, így gyorsan félretettem a kisfiúkori etalonélményt.

Amikor meg Móricz Zsiga bácsi írói munkásságát ünnepelték Csécsén, 1978-ban, hát annyi népet én még nem is láttam azelőtt, külföldről, isten tudja honnan, érkeztek néger bácsik meg nénik is, olyat meg ugye a szatmári parasztember nem látott sose, csak a tv-ben, és csak fekete-fehérben, merthogy színes tévéje akkor még a körzeti orvosnak sem volt. Odamentek hozzájuk, megérintették őket, s utána azt kérdezték egymástól: „Megfogta a kezed? Olyan lett?” Aztán az egyik azt mondta, mikor megunta: „Ugyan, nem olyanok ezek, mint a kopáncs! Nem fogja az meg!” A kopáncs az tulajdonképpen a külső dióhéj, ami éretlenül még zöld, aztán szüretnél, éretten már barna, és olyannyira fog, hogy hetek kellenek, míg lekopik a bőrhámokkal együtt. Azt csak később tudtam meg, már izgő-mozgó, Lennon-képű egyetemistaként, hogy a mi milotai diónk olyan híres és kelendő volt egykoron, hogy még a londoni tőzsdén is jegyezték.