Ők azok, akiknek helyenként és időnként a rendőrséggel is akadt dolguk, mert ittasan állítottak be a kollégiumba, mert a kalauz többszöri felszólítására sem hagyták abba a hangoskodást, a randalírozást a vonaton, vagy, mert egy koncert, egy buli után garázdaság vétségéért kellett felelniük a fakabát rendőrtisztek előtt. De ők voltak azok, akik fekete bakelit lemezeken és fehér magnókazettákon a nagyvárosokból hazahozták az István a királyt, az Eddát, a P. Mobilt, a Korált, az Omegát, Hobót és vele a Rolling Stones-t. És ők voltak, akarva akaratlan, akik átörökítették ezeket a zenéket generációs almomra, köztük az olyan tátiszájú kissrácokra is, mint jómagam.
Hagyaték 2.
Csibészek, lingárok, huligánok
Volt apámnak egy csehszlovák gyártmányú, 350-es Jawa motorja, amivel állandóan nyüstöltem, sírtam, hogy vigyen motorozni, vigyen le a Vályogvetőre. A ’70-es években és a ’80-as évek első felében még volt benne víz, nyüzsgő élővilággal, a két szűz tündérrel, Flórával és Faunával, halakkal, vízinövényekkel, rovarokkal, piócákkal. Mára rég kiszáradt, akárcsak a legtöbb holtág a környéken. Más volt szememben az a világ, és Budapestről csak a tv-ből hallottam. Magyar filmeket nem néztünk, mindig elkapcsolták, vagy inkább kikapcsolták a tv-t a nagyszüleim, ha magyar filmet tűztek műsorra – ők kezelték a tv-t, s még csak egy adó működött –, mert állítólag a magyar filmekben azt csinálják, pucérkodnak, s az nem való gyereknek, na meg a falusi embernek se. Maradt Márkus László bácsi műsora, a Parabola – nem is értettem, miért nem találok bele a bilibe, s hogy mitől lett nagyobb és mereven ágaskodó a fütyim, nem mertem arra gondolni, hogy a Parabolában látott pucér néniktől. Úgyhogy nem kérdezősködtem, magyar filmeket meg az óta se nagyon nézek, csak a Hídembert vártam, de végül csalódtam, s inkább elmentem Nagycenkre.
A Művelődési Ház a falu központjában állt, ahogy az lenni szokott, abban a gócpontban, ahol a templom, a bolt, az óvoda, a körzeti orvos rendelője, a tanácsháza, a téesz iroda és a kisiskola, meg a világháborús emlékmű, akkor még vörös csillaggal. Volt mozi, ahol első nagy filmélményem Karak és Vuk története volt, fekete-fehérben. Amikor Karakot lelőtték, szívem mélyéről jövő sajnálattal és szomorúsággal sirattam meg, és gyűlöltem a Simabőrűt. Lent a klub szobában hangos rock zene szólt, a kamasz lányok a kamasz fiúk ölébe ültek, sört ittak, és mindenhová eldobálták a cigarettacsikkeket. Én még akkor csak csibész voltam. Csibésznek lenni, az valami olyasmit jelentett, ami azért a legtöbb fiúgyerekre igaz volt óvodás és kisiskolás, vagyis általában középső– és nagycsoportos, ill. első, második vagy harmadik osztályos kora körül. Ki mikor érett meg a csibészségre. A „csibész” enyhe kifejezésnek számított – a szigorúbb öregasszonyok is mosolyogtak hozzá. Aki nem csibész, nem is igazán életrevaló.
Lingárnak lenni, na, az már csak a kiválasztottakra, mondhatni, a megpecsételtekre vonatkozott. Olyan 10-14 éves fiúkra, akik már letettek valamit az asztalra. Betörtek egy-két ablakot, elvették a kisebbek biciklijét, esetleg néhány pofonnal megtoldották, kővel megdobálták a kerítés túloldalán hörgő kutyákat, vagy a kertek alatt, a Kis-Tisza partján horgászás közben közösen elpöfékeltek egy-két szál cigarettát. Látnivaló, hogy még ez sem számított igazán súlyosnak, de már fokozottabban figyeltek rájuk – kijárt nekik a pellengérből; ők voltak a középsúlyú fegyelmi ügyek alanyai, tetteik pedig azok tárgyai. Magyarul: hol elszenvedték, hol elnevették ezeket a komolytalan kirakatpereket. Ki hogyan került ki belőle. Ki kinek a fia volt.
A huligánok? Az már igazán nehézsúlynak számított, s csak az igazán nagyok, a kamaszok kiváltsága volt – az ipari tanulóké, a szakközépiskolásoké, s néhány „rossz helyre tévedt” gimnazistáé. Ők azok, akik péntekenként és vasárnaponként megtöltötték a buszokat és a vonatokat, ők voltak azok, akik hétvégenként hangos rock zene mellett a kultúrház klubtermében őrjöngtek sörrel a kezükben, telefüstölve az egész helyiséget. Őket már nem lehetett elintézni dorgálással, hangos szóval, szidalmakkal, ők 
már vakmerően visszabeszéltek, elmondták, kinyilvánították, ha valami nem tetszett nekik. Ők már kézen fogva, ölelkezve jártak a lányokkal falu szerte, nem sokat törődve avval, ha a kapuba kiült vénasszonyok összesúgtak a hátuk mögött, vagy éppen nyíltan, kertelés nélkül megszólták őket. Ők azok, akiknek helyenként és időnként a rendőrséggel is akadt dolguk, mert ittasan állítottak be a kollégiumba, mert a kalauz többszöri felszólítására sem hagyták abba a hangoskodást, a randalírozást a vonaton, vagy, mert egy koncert, egy buli után garázdaság vétségéért kellett felelniük a fakabát rendőrtisztek előtt. De ők voltak azok, akik fekete bakelit lemezeken és fehér magnókazettákon a nagyvárosokból hazahozták az István a királyt, az Eddát, a P. Mobilt, a Korált, az Omegát, Hobót és vele a Rolling Stones-t. És ők voltak, akarva akaratlan, akik átörökítették ezeket a zenéket generációs almomra, köztük az olyan tátiszájú kissrácokra is, mint jómagam.
Előző: Hagyaték - Prosenszky Róbert regénye 1.
.
már vakmerően visszabeszéltek, elmondták, kinyilvánították, ha valami nem tetszett nekik. Ők már kézen fogva, ölelkezve jártak a lányokkal falu szerte, nem sokat törődve avval, ha a kapuba kiült vénasszonyok összesúgtak a hátuk mögött, vagy éppen nyíltan, kertelés nélkül megszólták őket. Ők azok, akiknek helyenként és időnként a rendőrséggel is akadt dolguk, mert ittasan állítottak be a kollégiumba, mert a kalauz többszöri felszólítására sem hagyták abba a hangoskodást, a randalírozást a vonaton, vagy, mert egy koncert, egy buli után garázdaság vétségéért kellett felelniük a fakabát rendőrtisztek előtt. De ők voltak azok, akik fekete bakelit lemezeken és fehér magnókazettákon a nagyvárosokból hazahozták az István a királyt, az Eddát, a P. Mobilt, a Korált, az Omegát, Hobót és vele a Rolling Stones-t. És ők voltak, akarva akaratlan, akik átörökítették ezeket a zenéket generációs almomra, köztük az olyan tátiszájú kissrácokra is, mint jómagam. 