A csillagos ég mint börtön, az erkölcsi törvény mint „tébolyult rend” – Lengyel Zoltán idei Faludy-díjas szerző Csillagbörtön című kötetéről
A Csillagbörtön annak ellenére, hogy műfaját tekintve sokféle, egymástól különböző, gyakran vers és próza keverékét, hibrid szöveget (például „komédia nyersanyagot”, „filmötletet”, „altatót”) foglal magába, mégis nagyon homogén világot teremt meg, mely a bezártság, elzártság, izoláció kérdéskörének köszönhető, másrészt pedig az egységes, alapvetően minimalista, kiüresített, Beckett és Kafka írásművészetére emlékeztető nyelvnek. – Bencsik Orsolya írása
A csillagos ég mint börtön, az erkölcsi törvény
mint „tébolyult rend”
– Lengyel Zoltán idei Faludy-díjas szerző Csillagbörtön című kötetéről
Egy első kötet gyakran hordozza magán a hiány jelét. Az elfogadható hiányokat azonban nem rójuk fel, főleg akkor nem, ha a kötet tartalmaz értékeket, vagy ha éppen tematikai következménye és poétikai megoldása a hiány(osság) jelenléte. A fiatal, 1982-ben született szerző fekete-fehér rács-borítójú könyvében mindennek szimultán megvalósulásával szembesülhetünk, hiszen maga a Csillagbörtön sem akar több lenni nyersanyagnál (amit például a Fegyencgyarmat című komédia műfajmegjelölésében is olvashatunk) és hiánynál.
A börtön-tematikához köthető elkülönítés fogalma már a kötet első oldalán, a mottóként olvasható Arisztotelész-idézetben megjelenik, melyben a filozófus azt (ami nála a szubsztancia attribútuma) a halhatatlanhoz és az örökkélevőhöz kapcsolja. Lengyel Zoltán börtöntársadalmában azonban éppen azt nehéz eldönteni, hogy mit is jelölhet ez a szubsztancia. Az elkülönítés, elkülönülés és bezártság tere egyrészt a fegyház mint tényleges építmény, másrészt azonban ennek egy sokkal metaforikusabb értelemben vett helye, a test és mellette a tudat, a lélek tájai. A kötet szövegein végighúzódó, folyamatosnak tűnő rabság ruházódik fel talán ezzel a mottóban olvasható végnélküliséggel, ezáltal pedig az egyén teljes kiszolgáltatott helyzete közvetítődik. Gondolhatjuk azt is, hogy az egyén (esetleg a lélek) az a szubsztancia, mely minden mástól elkülönül (vagy éppen – ügyelve arra, hogy ne mossuk össze a két fogalmat – elkülönített) és – bár ez lehet, hogy már szofizmus – halhatatlanságából kifolyólag örök bezártságra ítéltetett. Mindennek ellenére a Csillagbörtönben szépen valósul meg a már említett két fogalom, az elkülönülés és elkülönítés mentén történő szabadságvesztés, illetve elzárkózás bemutatása (mely kapcsán a szabadság megszerzésének a lehetősége villan fel).
A bevezetőben említett hiány tartalmi szinten egyrészt tehát a bezártságból ered, és egyfajta szabadság iránti reménytelen sóvárgást fogalmaz meg, azonban ennek birtoklása – a kötet kvázi-optimista, reményteli utolsó sorai ellenére is – nemcsak a társadalom által elítélt személynek, a fegyencnek, hanem a mellette megjelenő, a társadalom börtönéből önként kilépő autista lánynak sem sikerül. (Az autista lány elkülönülése, önmagába záródása önkéntes választásként értelmezhető, hiszen szólama a következő mondattal utasítja el a reszocializációt: „Körülnéztem jól odakint, és nem akarom őket társaimnak.” – 131.) Másrészt a kötetben található hat szöveg által közvetített világra is egyfajta hiány megléte, illetve kiüresedés és ezzel együtt elidegenedés és értékvesztés a jellemző. A szereplők névtelenek (vagy azért, mert soha sem volt nevük, vagy azért mert elfelejtették, eltékozolták, elvesztették, elvették tőlük), tehát nem is individuumok – egyedül a komédia-nyersanyagban éled fel, születik meg és válik egyénné egymás nevének kimondásával a korábbi valóját és ezzel együtt emlékeit felejtő lány és fiú: Pom Pom és Jakab (aki egyébként a diderot-i „mindenmindegy” fatalistája).
A szövegek visszatérő tájai a csupasz, romos vagy éppen rácsos épületek, illetve a talán ébren álmodott erdő és sivatag. Ebben a kiüresedett világban (ahol a test is mint üres ház jelenik meg, ahol a fiú a süketszobában van, vagy ahol például a barát néma) maguk a szavak, a mondatok is falról hullott, fáradt törmelékek (118.). Ilyen értelemben tehát a hat szöveg és különösen a szereplők szólamai (az autista lányé, a fiúé és a lány apjáé, a börtöntanítóé – akinek egyébként versformába szedett beszédére a kinyilatkoztatás és a szándékolt demagógia a jellemző) a börtöntársadalomról (a kopottas falú építményről) lehulló, attól különváló vakolatdarabkákként, azaz a kötetben megjelenő valóságról való állítás-töredékekként funkcionálnak, melyek egymás mellé helyezése, összeolvasása által természetesen körvonalazódik is ez az abszurd, kietlen és rab léthelyzet.
Ez a kollektív léthelyzet, illetve a büntetésvégrehajtói társadalomban (115.) megfogalmazott, a társas, közösségi (együtt-)létre vonatkozó, tulajdonképpen a felvilágosodás nagy gondolkodóit (például Diderot-t és Rousseau-t) foglalkoztató társadalom- és morálfilozófiai kérdések (az ember társassága, a társadalom fennállása, a rend legitimálása, a törvény, az ember moralitásának kérdései, stb.) pedig az egzisztencializmusra jellemző látásmódból (főleg Sartre és Camus) szólalnak meg. Az abszurd mint lényegi kategória hatja át a Csillagbörtön faláról lehulló törmeléket, melynek hátterét posztmodern börtönelméletek (pl. Foucault) is képezik. A hiány kiküszöbölésére és az abszurd helyzet megértésére való törekvés az újra és újra felbukkanó történetmesélésben fedezhető fel: a szereplők gyakran mondanak el egy korábbi állapotra – mint a tizennyolcadik századi szerződéselméletek társadalom előtti állapotára – vonatkozó történetet. (Ilyen kvázi-genealógia például a komédia-nyersanyagban az, amikor a fiú elmeséli a lánynak, hogy a nagy félelem miatt nőtt minden ember köré rács, hiszen az ember valójában félelmetes. Ezen a szöveghelyen, de később is megjelenik a sartre-i másik ember mint fenyegtő hatalom, illetve a tekintet, a nézés aktusa.) A hiány(osság) azonban nemcsak tartalmi, hanem nyelvi szinten is megvalósul: elsődlegesen a kafkai és a becketti nyelvet követi, és bizonyos szólamoknál (főleg például a börtöntanítónál) jellemző rá egyfajta zaklatott motyogás.
A Csillagbörtön annak ellenére, hogy műfaját tekintve sokféle, egymástól különböző, gyakran vers és próza keverékét, hibrid szöveget (például „komédia nyersanyagot”, „filmötletet”, „altatót”) foglal magába, mégis nagyon homogén világot teremt meg, mely a bezártság, elzártság, izoláció kérdéskörének köszönhető, másrészt pedig az egységes, alapvetően minimalista, kiüresített, Beckett és Kafka írásművészetére emlékeztető nyelvnek. Ezek a textusok a könyvtestbe fűzve tulajdonképpen mint egymás töredékei, folytatásai és ismétlései vagy éppen átiratai (tehát folymatosan alakuló nyersanyagok) jelennek meg, melyek összeolvasásával a Csillagbörtön névvel ellátott (egyszerre tehát a könyvtest és az általában vett fegyintézet, illetve a konkrét, szegedi börtön jelentését is magán viselő) térben egzisztáló szereplők és társadalmuk története, kritikája, illetve az egyén és a közösség perspektívái körvonalazódik. A sok hiány-jelenlét (például a már említett szabadság-hiány, a kiüresedés vagy a töredékesség) ellenére a kötet gazdagságát éppen a már említett „nyersanyagok” (a már előbb is vakolat-törmeléknek nevezett szövegek) folyamatos mozgatása, összesöprése, vagy éppen összerakása, illetve a különböző társadalom- és börtön-bölcseleti írások egymásba játszása adja.
Bencsik Orsolya
Lengyel Zoltán jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékén posztgraduális hallgató és óraadó tanár. A Faludy-díjról döntő háromfős kuratórium, melynek elnöke Fried István professzor emeritus, a szerző idén megjelent Csillagbörtön című kötetéért, korábban megjelent esszéiért, tanári és szerkesztői tevékenységéért ítélte oda a díjat, melyet 2010. október 12-én adtak át.
(Lengyel Zoltán: Csillagbörtön, FISZ Könyvek 53., Bp., 2010.)
Kapcsolódó anyag:
