Homályos képek kifinomult játéka – Nagy Koppány Zsolt Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk – című prózakötetéről
Ekler Ágost portréja egyre inkább homályban marad, mi pedig szinte észrevétlenül merülünk el az emlékezők sokszor fájdalmasan humoros élettörténeteiben: Jackson Ockpoll elvezet minket a művészlét, az alkoholizmus, a házasélet (ez utóbbit Ágost özvegye, Ekler Aurélia is erősíti a maga tapasztalataival) rejtelmeibe, Dr. Létavértessy és Nagy Stefi a kórház és egyben a szexualitás világába, míg Nagy Koppány Tömzsi leginkább a leleplezés és a játszás nagymestere. – Juhász Krisztina írása
Homályos képek kifinomult játéka
– Nagy Koppány Zsolt Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk – című prózakötetéről
Nagy Koppány Zsolt a Jozefát úr, avagy a regénykedés című, az Irodalmi Jelen 40 ezer dolláros regénypályázatának második díjat nyert alkotása (az Irodalmi Jelen Könyvek és az Alexandra közös kiadása, 2006.) és a Nagyapám tudott repülni (Magvető, 2007.) novelláskötete után emlékezésre hív minket. Még ki sem nyitottuk a könyvet, máris izgulhatunk, hogy ha ilyen hangsúlyos a címben az emlékezünk kifejezés, vajon mi lesz az olvasó szerepe mindebben. Aztán ott a képzőművészet gondolatát felvillantó borító. Még az is megfordulhat a fejünkben, hogy igazi műgonddal elkészített festményeket rejteget a kezünkben tartott könyv. Rögtön zavarba jöhetünk, hogy a szerző talán nem is író, hanem egyenesen festő. Ne aggódjunk, kétkedésünk teljes mértékben jogos. A megkérdőjelezett író hol vastag, hol pedig egészen vékony ecsettel, de mindig fest: egy homályos képet a főhősről, Ekler Ágostról (akiről idővel az is kiderül, hogy esetleg nem is olyan nagy hős, és főleg nem fő), valamivel élesebbet a rá emlékezőkről és egymást keresztező emberi sorsokról.
Festői vénával rendelkező szerzőnk egészen a nulláról indít. Itt ugyanis nem az egyes (1) számmal kezdődik a nyitó fejezet, hanem a nullával (0), amelyben Nagy Koppány Zsolt stílszerűen, behemót ecsetével, nagy vonalakban felvázolja nekünk az Ekler Ágostra emlékezők listáját. Csak hogy néhányat említsünk, ott van például Angelus, Ágost őrangyala, akiről megtudjuk, hogy a baleset megtörténtekor épp fontosabb dolga akadt az őrködésnél (ti. Angyelinával angyalgott „egy földsütötte holdösvényen”), Antal Arnold, címszereplőnk halálra gázolója, aki – főnöke noszogatására – kisteherautóját lecseréli villamosra („[m]intha villamossal nem lehetne embert ölni”).
A szereplők skálája igen széles, mert van még orvosunk is, Dr. Létavértessy Károly, akinek „[d]eres hajába gyakran ragadnak bele fiatal lányok”, olykor még Nagy Stefi is, aki örömlány révén, nemcsak az emlékezés fonalát szövi nagy örömmel – így nyújtva nekünk örömteli pillanatokat –, de hímnemű szereplőink fantáziájában is igen gyakori vendég. És hogy a komoly művészet még csak véletlenül se maradjon ki a könyvből, Jackson Ockpoll, Ágost giccsképfestő, alkoholista, kissé letargikus kollégája is megjelenik. Végül, de nem utolsósorban a szerző: Nagy Koppány Tömzsi, az író húsz évvel későbbi, „némileg zavaros identitástudattal, pajkos és vidám, mégis tekintélyt sugalló pocakkal” rendelkező kiadása.
A kötet első fejezete rögtön bele is vet minket az emlékezés medrébe, no meg persze Nagy Koppány Zsolt ecsetkezelésének rejtelmeibe. Kiválóan használja munkaeszközeit, hiszen attól függően, hogy mit vagy épp kit akar ábrázolni, megfelelő vastagságú pemzlit vesz kezébe, ezzel tévesztve meg mit sem sejtő olvasóit. Az emlékezők egyesével veszik elő Ágosttal kapcsolatos emlékeiket, ennek ellenére a szerző Jackson Ockpollhoz hasonlatossá válik, aki a giccsképek készítésébe olyannyira belejön, hogy a végén már többet is fest egyszerre. Nagy Koppány sem tesz másként, nagyvonalakban festi azt a képet Ágostról, akiről az első megemlékezés után azért némileg többet is megtudunk, minthogy „farkával a kezében” halt meg az útszélen. Vékonyka ecsetével ugyanakkor azt is megmutatja, hogy bizony minden emlékezésben ott az egyén a saját szavaival, képeivel, tapasztalataival és történeteivel, így aztán nemcsak a szereplők siklanak el olykor a felidézésben, de mi is az olvasásban. Ekler Ágost portréja egyre inkább homályban marad, mi pedig szinte észrevétlenül merülünk el az emlékezők sokszor fájdalmasan humoros élettörténeteiben: Jackson Ockpoll elvezet minket a művészlét, az alkoholizmus, a házasélet (ez utóbbit Ágost özvegye, Ekler Aurélia is erősíti a maga tapasztalataival) rejtelmeibe, Dr. Létavértessy és Nagy Stefi a kórház és egyben a szexualitás világába, míg Nagy Koppány Tömzsi leginkább a leleplezés és a játszás nagymestere.
Természetesen ezeket a különféle történeteket jó adag irónia színesíti, így rekeszizmaink talán csak akkor pihennek, amikor olyan részeket olvasunk, mint amit Ockpoll mesél egyik tanáráról: „A főiskolán például egyik tanárunknak az volt a szórakozása és a maga kitűzte küldetése, hogy egy születésétől fogva vak embernek elmagyarázza a világot. Ezért minden nap elment hozzá egy-két órára, és amikor megismerkedtem velük, már olyan magas szinten voltak, és olyan közös szókincsük alakult ki, hogy éppen a szivárványt meg a számítógépet vették. Maga tudná, hogyan kezdjen hozzá, mondjuk a számítógéphez? Az alakjánál? A tapintásánál? De mihez hasonlítaná? Mi lenne az első, a kiindulási pont, az első szó, az első hasonlat, amire aztán az egész magyarázatot építi? És mi szavatolná, hogy a vak ember tényleg azt érti a dolgok alatt, amit maga mondani akart?” (89.) Mi pedig, miután már eléggé belefúrtuk magunkat a könyvbe, azt kérdezzük: vajon mi értjük-e, hogy a szerző mit akar? Vagy talán mi vagyunk az a vak ember, akinek egy tanár magyaráz?
A harmadik, egyben utolsó fejezethez érve már menthetetlenül nyakig ülünk a játékban, merthogy időközben azért érezzük mi, hogy benne vagyunk a fene nagy emlékezésben, de nem úgy, ahogy naivan a cím elolvasásakor gondoltuk. Nagy Koppány Tömzsi, aki bár a kezdetektől gyanús, itt végleg (?) leleplezi a könyvet. Teljesen összezavar mindent: ő lesz a kritikus, a szerző, az olvasó, a kérdező, a válaszoló és a hallgató. Mindezt azért, „[m]ert minket az irodalom lényege, a játék érdekel: a szövegek egymásra rakása, kölcsönhatása, és új jelentéssel való gazdagítása. Ezért úgy terveztük, és úgy is lett, hogy ez a könyv a mi játszóterünk lesz: azt teszünk benne, amit akarunk, hiszen – döbbentünk rá sokadszor – korlátlan urai vagyunk az eseményeknek. […] és jó volna, ha nemcsak mi játszanánk, hanem az olvasók is.” (187.) És ha ez a jól kitervelt játékosság nem lenne a kötetben, talán az egész belesüllyedne egy szórakoztató töredékeket felvonultató vég nélküli egészbe, azonban ez a leleplezés ezúttal jót tesz a könyvnek, meg nekünk, hiszen folytathatjuk az olvasást és a játékot is. Akinek pedig ennyi még mindig nem elég, és némi lírai hangulatra vágyik, a függelékben erre is rátalál. Nagy Koppány Zsolt és Ekler Ágost zárásként felfedik közösen megírt szociografikus művüket, A vendégmunkás dalait.
Bánattól, unalomtól, komolyságtól, monotonitástól és kizárólag szép szavaktól mentes könyvet olvashat bárki, aki kezébe veszi Nagy Koppány Zsolt legújabb regényét, amiből egetverő életbölcsességeket ugyan nem, de mindenképp izgalmas perceket szerezhet magának. Ehhez persze érdemes betartani szerzőnk hasznos útravalóját: „tessék bátran használni a fantázia nevű, elkorcsosult szervet, hiszen nem képregény ez”.
Juhász Krisztina
(Nagy Koppány Zsolt: Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk –, Magvető, Budapest, 2010.)
Kapcsolódó anyag:
Interjú a szerzővel a Könyvesblogon
