Egy kurtizán tündöklése - Giuseppe Verdi: LA TRAVIATA / Armel Operaverseny és Fesztivál 2010

A történet és a benne megjelenített érzések időszerűségét hangsúlyozó modern feldolgozás éppen egyszerűségével hat. - Pál-Kovács Ramona írása

Egy kurtizán tündöklése

- Giuseppe Verdi: LA TRAVIATA / Armel Operaverseny és Fesztivál 2010

   A harmadik Armel Operaverseny és Fesztivál keretében, a Szegedi Nemzeti Színház előadásában tekinthette meg a szegedi közönség november 9-én és 10-én Giuseppe Verdi La Traviata című klasszikus művét. (November 19-től pedig a színház repertoárjában is helyet kap a produkció.)

   A történet és a benne megjelenített érzések időszerűségét hangsúlyozó modern feldolgozás éppen egyszerűségével hat. A szemünk elé táruló posztmodern környezetben a XIX. századi történet néhol talán régimódian, de mindenképp érvényesen találja meg a helyét. Hiszen az előadás kifejezte érzelmek (a nagy, patetikus vallomások, az önmagát szerelméért feláldozó nő szenvedése, vagy a gyermekei jövőjét és „karrierjét” féltő apa aggodalma) örökérvényűek, s csak szociális környezetük, az őket kiváltó „ok” változott meg. Verdi operája ebből a szempontból alkalmasabb az aktualizálásra, mint az alapjául szolgáló regény, illetve színdarab, A kaméliás hölgy, mivel a zeneműben a kor társadalmi problémáiról a három főszereplő (Violetta, Alfredo és Germonte) közötti konfliktusra tevődik át a hangsúly.

   Az első felvonásban elénk táruló díszlet a módosabb rétegek gazdag, letisztult formáit idézi, az egyszerűségükben is fényűző bútorok azt a miliőt segítenek megteremteni, amelyben Violetta mozog. Tökéletes helyzetképet festenek. A realista színpadkép részletgazdagságára jellemző például egy, a második felvonás vidéki villájának éjjeli szekrényén felejtett olvasószemüveg, amely a meg nem mutatott békés estékre, a hétköznapiságra és nyugalomra utal, mindarra, ami nemsokára a múlté lesz. Ez a hétköznapi környezet ideális terep a szereplők belső életének, vívódásainak megjelenítéséhez. Eszközéül pedig a „kukucska-színház” szolgál, az emeleti szobák esetében olyannyira, hogy a dobozszerűen, szó szerint csak a negyedik fal hiányával látótérbe emelt hálószobába és fürdőszobába a nézőtér egyes részeiből tényleg kukucskálni kell, jóformán sikertelenül. A hotelszobai sivárságot utánzó hangfogó dobozok segítik ugyan a rendezőt a történet, s főleg Violetta karakterének megrajzolásában, máskülönben azonban nem túl szerencsés ez kreatív, de a praktikusságot nélkülöző megoldás. Egyébként az első jelenet terét központi helyzeténél fogva egy hatalmas, a piros ruhás Violettáról készített kép uralja, amely az utolsó jelenetre szimbólikus jelentésre tesz szert.

   Ezzel szemben a falusi lak díszletei az otthonosság érzetét keltik, olyan kiegészítőkkel, mint a már említett szemüveg. Az első jelenet kulisszáinak „földszintje” képezi, nagyobb módosításokkal, a másik két jelenet játékterét is, a darab végén azonban újra az időközben letakart „emelet” válik a cselekmény színhelyévé.  A jelmezek, teljes összhangban a színpadképpel, az első részben még egy könnyed, felületes, rózsaszín-szürkés világ elemei, hogy aztán a vidéki villából visszatérve a Flóra szalonjában rendezett bálon már bordó-feketévé válva egy mély, fájdalmas, sötét (alvilági) környezet részét alkossák. E jelenetek ellentéte lágy, tört-fehér árnyalataival a vidéki villa, a falusi magány világa, amely Violetta számára a boldogság, a megnyugvás ígérete. Itt adhatja át magát szerelmes pillanatoknak, érzelmes andalgásnak, szőlőfürtös hedonizmusnak a két főhős, Violetta és Alfredo, mindaddig, míg az anyagi gondok és az apa megjelenésével össze nem zúzza idilljüket a rájuk törő valóság .

   Az Armel Operaverseny és Fesztivál lényege a Legjobb Női Opera-előadó és a Legjobb Férfi Opera-előadó díjának odaítélése. (A Legjobb Produkció és Előadó kategóriájában a közönség szavazata dönt.) Így az énekeseknél, a szervezők szavaival élve, „a kiváló hangi adottságnak magas fokú színészi képességgel kell párosulnia”. E kritériumoknak két versenyző, a Violettát alakító Maria Pakhar és Alfredo szerepében Balczó Péter egyaránt eleget tett.  A harmadik, Sergio Foresti, szintén kifogástalan volt ugyan Germont, azaz Alfredo apjának szerepében, mégis hiányzott belőle az a színészi többlet, amely az érzelmileg árnyalt karaktert hitelessé teszi. Az opera érzelmekkel teli, szépen előadott dallamai gyönyörűséggel töltötték el a közönséget. Különösen szívszorító volt Violetta haldoklásának jelenete, ahogyan a testét fokozatosan elhagyó erővel csendültek fel utolsó mondatai, vagy a sírásba hajló jelenet utolsó pillanatai, ahol a hang éppen csak el nem csuklik a sírástól.

   Visszatérve a nyugalmas vidéki életből, Flóra bálján (CHEZ FLORA) Violetta folytatja a kis kitérő előtti megszokott életét. Eleget téve ezzel Germont apai kérésének, hogy ne veszélyeztesse Alfredo és családja jó hírét. Alfredo a „cigánylányok” és matadorok táncának közepén bukkan fel a bálon, hogy megzavarja az amúgy sem nyugodt légkört. A balett-betét érdekes, sőt humoros megoldását azonban semmi sem indokolja. Az is rejtélyes, hogy miért éppen férfi öltönyön cigánylányruhát viselő női kar adja elő. Viszont Alfredo beiktatása a matadorok közé már inkább illik a helyzethez, hiszen előrevetíti a férfi viselkedését Violettával szemben, amikor is féltékeny kétségbeesésében az egyik legnagyobb sértés gyanánt pénzt vág hozzá cserébe „szolgálataiért”. Ezt a gondolati egységet szakítja meg a kártyajáték, amelynek során Alfredo Douphol báróval, Violetta udvarlójával csap össze. A jelenet Violetta teljes megsemmisülésével és megalázásával ér véget.

    Az utolsó jelenetben visszaköszönnek Violetta lakásának a darab legelején megismert díszletei. Most azonban minden sokkal sivárabb és kopárabb, az eddig falon lógó és Violettát pirospozsgás, életvidám nőként ábrázoló kép becsomagolva fekszik sok más, fehérbe burkolt tárgy között a földön. Hat hónap telt el az utolsó esemény óta, odakint havazik (talán kaméliaszirmokat?), s a kaméliás hölgy halálos betegen fekszik ágyában. Felkel, de csak hogy megtekinthesse hajdanvolt mását, s hogy végül mint önmaga árnyképe (ruhája ezúttal egyszerű, szürkés-bézs ruha) belefeküdjön. Alfredo megjelenése is csak átmeneti jobbulást hozhat a már végső stádiumában lévő tüdőbetegnek. A fehér kamélia szétszóratik a képen, s Violetta szerelme karjaiban hal meg. Az érzelmileg túlfűtött jelenetbe egy kis mosolyt csempész Alfredo ezúttal túlontúl patetikus kirohanása a lehulló kaméliák közé. Ezt talán ki lehetett volna hagyni. Így ér véget Juronics Tamás rendezése, amelynek összességében sikerült megbirkóznia a modernizálásból fakadó nehézségekkel, úgy, hogy az újítás ne tűnjék se soknak, se túl erőltetettnek.

Pál-Kovács Ramona