Bene Zoltán: Varjúportré
Felfedeztük a már akkoriban is oly sokat emlegetett szociális hálón tátongó éktelen lyukakat. És felfedezésünk birtokában nyomban kötelességünknek éreztük, hogy barátkozzunk. A hajléktalanokkal. A számkivetettekkel. És barátkoztunk. Még nem volt együttérzés éjszakája meg hasonló álságos förmedvények, a világ még egy hangyányit őszintébben működött. Esténként üldögéltünk mellettük padokon, füveken, a fokozatosan sötétebbé válóan kék, aztán fekete alapon csillagfoltos égbolt alatt, kannás bort ittunk literszám.
Bene Zoltán:
Varjúportré
Az idők ködébe veszett a nevem eredete, mesélte Pósa egy téli éjszakán a szoba sarkában gubbasztó szakállas alaknak. Az anyakönyvi kivonatomban és személyazonosító okmányaimban 
egészen más áll, távolról sem Pósa. Ha egyszer magyarázatot kellene adnom, miért neveznek így, hát talán azt mondanám, a P. dictus magisterből, Anonymus névjeléből ered. Valójában nem emlékszem már, csak találgatok. P. dictus magister: P.-nek nevezett mester. Péter, Pál vagy Pósa. Válhattam így is Pósává, Névtelenből látszólag nevessé. Az kétségtelen, hogy évtizedek óta minden ismerősöm így hív. Megszoktam ez alatt a hosszú idő alatt. Azt hiszem, szeretem is. Mindenesetre jobb, mint Juli esete Athénével. Mert arra mindannyian emlékszünk, hogy a szemüveges gyereklányként baglyot formázó Julit kamaszlányként nem a Pallasz Athéné, hanem a Phallosz Athéné névre kereszteltük át – távolról sem holmi szeszélyből, nagyon is a valóság sziklaszilárd talaján állva. Igaz, ez a hosszú elnevezés hamarosan Athénéra rövidült, lekopott a pejoratív előtag, azért az mégis sokat elárul, hogy az eredet, szemben az én esetemmel, Julival kapcsolatban nem vész homályba… Amúgy két hónapja találkoztam vele. Aténével. Egy számítástechnikai cégnél dolgozik, férjezett, gyermekek anyja. Hát, ha engem kérdez, tudja a fene… Nem szívesen volnék a férje, folyton az járna a fejemben, melyik szembejövő palinak nem volt meg, és alig-alig találnék olyat. Igaz, nekem sem volt meg, csak aludtam az ölében és a könnyeimet nyeltem. Sósak voltak, akár a Holt-tenger. Hanem ez egy átlagos történet, most nem is mesélem el, meg nem is tartozik ide… Inkább amiatt ömlik a szó belőlem, vagyis azt magyarázom kicsit körülményesen, de célirányosan, higgye el, azt okolom meg Önnek, miért alhat nálam, jóember. Megmagyarázom, a félreértések elkerülése érdekében. Rühellem a félreértéseket… Tudja, arról van szó, hogy emlékeztet valakire… De kezdjük az elején! Úgy tizenhat-tizenhét évesen szembesültünk azzal, hogy a csövesek nem divatból és nem jószántukból csöveznek, ráadásul a maguk sajátos módján még szaporodásnak is indultak. Felfedeztük a már akkoriban is oly sokat emlegetett szociális hálón tátongó éktelen lyukakat. És felfedezésünk birtokában nyomban kötelességünknek éreztük, hogy barátkozzunk. A hajléktalanokkal. A számkivetettekkel. És barátkoztunk. Még nem volt együttérzés éjszakája meg hasonló álságos förmedvények, a világ még egy hangyányit őszintébben működött. Esténként üldögéltünk mellettük padokon, füveken, a fokozatosan sötétebbé válóan kék, aztán fekete alapon csillagfoltos égbolt alatt, kannás bort ittunk literszám. Én többnyire csak hétvégén ücsörögtem ilyenféleképpen, mert közben állattenyésztési főiskolára mentem, a szomszéd városba. Egyébiránt ott kezdtem rajzolni is. Ez látszólag nem következik egymásból, én azonban először a kari diákújságba rajzolgattam viccesnek szánt apróságokat. Pontosabban szólva, rajzoltam én már korábban is, a magam meg a haverok örömére, csak éppen a nyilvánosság teljes kizárásával. A rajzaimban lépten-nyomon előbukkannak a hajléktalanok egyikének-másikának markáns vonásai. Egy szó mint száz, a kari diákújságba kezdtem a köz számára firkálgatni, jóllehet nem gondoltam, hogy egyszer majd nem disznótelep-vezető, hanem illusztrátor és karikaturista válik belőlem, azzal keresem a kenyerem. Nem mintha annyira vágytam volna a disznók bűzös telepének vezetésére, elhiheti, hogy nem szaros gumicsizma volt a jelem az óvodában, de hát a diplomám révén leginkább az lehetnék, akár tetszik, akár nem… Jaj, ne haragudjon! Persze, hogy elkalandozok megint. A haverok mondják is mindig, kész idegbaj kivárni, hogy a végére érjek annak, amibe belevágok. Megpróbáltatás, mondják, éppolyan, akárcsak várni rám a megbeszélt időben. Annak idején, ha a társaság fél négykor találkozott valahol, akkor nekem hármat mondtak, s így csak tíz-tizenöt percet kellett várakozni rám. Ezt mesélik is fűnek-fának, naná… No, magától értetetődő, hogy azért erősen túloznak ebben is, abban is, túloznak, mint mindig, nem kell félni. Elhiheti, nemsokára befejezem, nem kell félni, mondom... Hol is tartottam? Elég az hozzá, hogy maga emlékeztet engem a Varjasra. Én húsz lehettem, ő meg negyven vagy ötven, mikor találkoztunk. Egyedül voltam azon az estén, a cimboráim szanaszét éppen, egyedül lődörögtem. Egy éjszakai becsületsüllyesztőben biliárdoztam, eleinte magamban, később csatlakozott hozzám két éjszakai pillangó. Ukránok voltak, alig értettem a szavukat. Az egyik utánam somfordált még a budira is, mikor vizelni mentem, de megléptem előle. Repedtsarkú kurvák voltak, attól tartok, veszélyes kaland lett volna. Nem nagyon kívántam a kankót, tudja... Mindegy, a lényeg, hogy két utcával lejjebb találkoztam a Varjassal. A vállán egy varjú üldögélt, ő maga meg egy kerítésnek támaszkodva álldogált. Vézna, sasorrú fickó volt, bozontos szakállal. Tisztára olyan szakállal, mint a magáé. Megtorpantam, vizslattam, végül megszólítottam, hogy szívesen lerajzolnám, mire ő vállat vont. Ezt beleegyezésnek tekintettem. Hajnalig beszélgettünk néhány forralt bor mellett a restiben, miközben skicceltem. Sokat beszélt, én is sokat beszéltem. Néha egyszerre. Göcögve mesélte például, hogy azt a vackot, amit a folyóparti park sarkában, egy bokorban készített magának, csak varjúvárként emlegetik a sorstársai és a hatósági emberek egyaránt. Erre én egymás mellé rajzoltam két portrét: róla és a madárról egyet-egyet. Hasonlítottak. Reggel, mikor elváltunk, a madár már az én tenyeremből is elfogadta a kenyérbelet, Varjas viszont nem fogadta el a rajzaimat. Megtartottam hát őket magamnak. Évekig lapultak egy mappámban. Évekkel később akadtam össze a modellemmel újra, hogy pontosan fogalmazzak: két hónappal ezelőtt. Említettem, hogy két hónapja találkoztam Athénével. Váltottunk pár szót, beültünk egy kávéra. Szeretem a nőket kávézni hívni, olyankor abban reménykedem mindig, hogy nem rekedünk meg a kávézás szintjén. Valójában, úgy istenigazából azonban sosem hívom kávézni a nőket, igazi kávézásra ugyanis csak egy-két barátommal vagyok képes, mivel a fekete közös, különösen kettesben való fogyasztása módfelett intim foglalatosság, amely bensőséges viszony kialakulása ellen, valahányszor nőket invitálok különféle kávézókba, felületességgel és nyilvánvaló hátsó szándékokkal védekezem. De nem akarom egyik szavamat a másikba ölteni! Az a fontos most, hogy Athénéval beültünk egy helyre, beszélgettünk kicsit. Nem tagadom, lehangolt, hogy családja van… A múltjára való tekintettel bizakodtam egy gyors (vagy kevésbé gyors) menetben, akkoriban eléggé ki voltam éhezve ilyesmire. Naná, hogy nem jött össze! Nem is jöhetett, a tények ismeretében nem kísérleteztem. És nem is az a lényeg most, hogy mit akartam, mit nem, mit tettem és mit nem. Sokkal inkább az, hogy amikor búcsúzkodtunk a számítástechnikai üzlet előtt (visszakísértem, akár valami feneette úriember), amikor búcsúzkodtunk, hirtelen a Varjas lépett oda hozzánk, mintha a földből nőtt volna ki egyszerre, és kásás hangon egy ezrest kért Athénétől. Segíts, kislányom, dünnyögte. Athéné erre ugyancsak ideges lett, gyorsan előkotort és odatolt egy ezrest a szurtos kezek közé. A Varjas elmarta a pénzt és már ott sem volt. Úgy tűnt el, ahogyan érkezett: mint egy jelenés. Ahogy fordult, úgy láttam, a varjú megbillentette a szárnyait a vállán. Athéné egy szót sem szólt, már slisszant is befelé a boltba, szemlesütve. Nem tudom, hallotta-e, ahogy félig neki, félig a világnak odamotyogom, hogy szerintem jó fej a faterod, Athéné, ismerem régóta. Másnap egy borítékba tettem és elküldtem neki azokat a régi rajzokat, köztük a kettős portrét. Nem tudom, mi lehet a sorsuk… Rajzolok Önről is szívesen, ha nem bánja. Nem bánja?
egészen más áll, távolról sem Pósa. Ha egyszer magyarázatot kellene adnom, miért neveznek így, hát talán azt mondanám, a P. dictus magisterből, Anonymus névjeléből ered. Valójában nem emlékszem már, csak találgatok. P. dictus magister: P.-nek nevezett mester. Péter, Pál vagy Pósa. Válhattam így is Pósává, Névtelenből látszólag nevessé. Az kétségtelen, hogy évtizedek óta minden ismerősöm így hív. Megszoktam ez alatt a hosszú idő alatt. Azt hiszem, szeretem is. Mindenesetre jobb, mint Juli esete Athénével. Mert arra mindannyian emlékszünk, hogy a szemüveges gyereklányként baglyot formázó Julit kamaszlányként nem a Pallasz Athéné, hanem a Phallosz Athéné névre kereszteltük át – távolról sem holmi szeszélyből, nagyon is a valóság sziklaszilárd talaján állva. Igaz, ez a hosszú elnevezés hamarosan Athénéra rövidült, lekopott a pejoratív előtag, azért az mégis sokat elárul, hogy az eredet, szemben az én esetemmel, Julival kapcsolatban nem vész homályba… Amúgy két hónapja találkoztam vele. Aténével. Egy számítástechnikai cégnél dolgozik, férjezett, gyermekek anyja. Hát, ha engem kérdez, tudja a fene… Nem szívesen volnék a férje, folyton az járna a fejemben, melyik szembejövő palinak nem volt meg, és alig-alig találnék olyat. Igaz, nekem sem volt meg, csak aludtam az ölében és a könnyeimet nyeltem. Sósak voltak, akár a Holt-tenger. Hanem ez egy átlagos történet, most nem is mesélem el, meg nem is tartozik ide… Inkább amiatt ömlik a szó belőlem, vagyis azt magyarázom kicsit körülményesen, de célirányosan, higgye el, azt okolom meg Önnek, miért alhat nálam, jóember. Megmagyarázom, a félreértések elkerülése érdekében. Rühellem a félreértéseket… Tudja, arról van szó, hogy emlékeztet valakire… De kezdjük az elején! Úgy tizenhat-tizenhét évesen szembesültünk azzal, hogy a csövesek nem divatból és nem jószántukból csöveznek, ráadásul a maguk sajátos módján még szaporodásnak is indultak. Felfedeztük a már akkoriban is oly sokat emlegetett szociális hálón tátongó éktelen lyukakat. És felfedezésünk birtokában nyomban kötelességünknek éreztük, hogy barátkozzunk. A hajléktalanokkal. A számkivetettekkel. És barátkoztunk. Még nem volt együttérzés éjszakája meg hasonló álságos förmedvények, a világ még egy hangyányit őszintébben működött. Esténként üldögéltünk mellettük padokon, füveken, a fokozatosan sötétebbé válóan kék, aztán fekete alapon csillagfoltos égbolt alatt, kannás bort ittunk literszám. Én többnyire csak hétvégén ücsörögtem ilyenféleképpen, mert közben állattenyésztési főiskolára mentem, a szomszéd városba. Egyébiránt ott kezdtem rajzolni is. Ez látszólag nem következik egymásból, én azonban először a kari diákújságba rajzolgattam viccesnek szánt apróságokat. Pontosabban szólva, rajzoltam én már korábban is, a magam meg a haverok örömére, csak éppen a nyilvánosság teljes kizárásával. A rajzaimban lépten-nyomon előbukkannak a hajléktalanok egyikének-másikának markáns vonásai. Egy szó mint száz, a kari diákújságba kezdtem a köz számára firkálgatni, jóllehet nem gondoltam, hogy egyszer majd nem disznótelep-vezető, hanem illusztrátor és karikaturista válik belőlem, azzal keresem a kenyerem. Nem mintha annyira vágytam volna a disznók bűzös telepének vezetésére, elhiheti, hogy nem szaros gumicsizma volt a jelem az óvodában, de hát a diplomám révén leginkább az lehetnék, akár tetszik, akár nem… Jaj, ne haragudjon! Persze, hogy elkalandozok megint. A haverok mondják is mindig, kész idegbaj kivárni, hogy a végére érjek annak, amibe belevágok. Megpróbáltatás, mondják, éppolyan, akárcsak várni rám a megbeszélt időben. Annak idején, ha a társaság fél négykor találkozott valahol, akkor nekem hármat mondtak, s így csak tíz-tizenöt percet kellett várakozni rám. Ezt mesélik is fűnek-fának, naná… No, magától értetetődő, hogy azért erősen túloznak ebben is, abban is, túloznak, mint mindig, nem kell félni. Elhiheti, nemsokára befejezem, nem kell félni, mondom... Hol is tartottam? Elég az hozzá, hogy maga emlékeztet engem a Varjasra. Én húsz lehettem, ő meg negyven vagy ötven, mikor találkoztunk. Egyedül voltam azon az estén, a cimboráim szanaszét éppen, egyedül lődörögtem. Egy éjszakai becsületsüllyesztőben biliárdoztam, eleinte magamban, később csatlakozott hozzám két éjszakai pillangó. Ukránok voltak, alig értettem a szavukat. Az egyik utánam somfordált még a budira is, mikor vizelni mentem, de megléptem előle. Repedtsarkú kurvák voltak, attól tartok, veszélyes kaland lett volna. Nem nagyon kívántam a kankót, tudja... Mindegy, a lényeg, hogy két utcával lejjebb találkoztam a Varjassal. A vállán egy varjú üldögélt, ő maga meg egy kerítésnek támaszkodva álldogált. Vézna, sasorrú fickó volt, bozontos szakállal. Tisztára olyan szakállal, mint a magáé. Megtorpantam, vizslattam, végül megszólítottam, hogy szívesen lerajzolnám, mire ő vállat vont. Ezt beleegyezésnek tekintettem. Hajnalig beszélgettünk néhány forralt bor mellett a restiben, miközben skicceltem. Sokat beszélt, én is sokat beszéltem. Néha egyszerre. Göcögve mesélte például, hogy azt a vackot, amit a folyóparti park sarkában, egy bokorban készített magának, csak varjúvárként emlegetik a sorstársai és a hatósági emberek egyaránt. Erre én egymás mellé rajzoltam két portrét: róla és a madárról egyet-egyet. Hasonlítottak. Reggel, mikor elváltunk, a madár már az én tenyeremből is elfogadta a kenyérbelet, Varjas viszont nem fogadta el a rajzaimat. Megtartottam hát őket magamnak. Évekig lapultak egy mappámban. Évekkel később akadtam össze a modellemmel újra, hogy pontosan fogalmazzak: két hónappal ezelőtt. Említettem, hogy két hónapja találkoztam Athénével. Váltottunk pár szót, beültünk egy kávéra. Szeretem a nőket kávézni hívni, olyankor abban reménykedem mindig, hogy nem rekedünk meg a kávézás szintjén. Valójában, úgy istenigazából azonban sosem hívom kávézni a nőket, igazi kávézásra ugyanis csak egy-két barátommal vagyok képes, mivel a fekete közös, különösen kettesben való fogyasztása módfelett intim foglalatosság, amely bensőséges viszony kialakulása ellen, valahányszor nőket invitálok különféle kávézókba, felületességgel és nyilvánvaló hátsó szándékokkal védekezem. De nem akarom egyik szavamat a másikba ölteni! Az a fontos most, hogy Athénéval beültünk egy helyre, beszélgettünk kicsit. Nem tagadom, lehangolt, hogy családja van… A múltjára való tekintettel bizakodtam egy gyors (vagy kevésbé gyors) menetben, akkoriban eléggé ki voltam éhezve ilyesmire. Naná, hogy nem jött össze! Nem is jöhetett, a tények ismeretében nem kísérleteztem. És nem is az a lényeg most, hogy mit akartam, mit nem, mit tettem és mit nem. Sokkal inkább az, hogy amikor búcsúzkodtunk a számítástechnikai üzlet előtt (visszakísértem, akár valami feneette úriember), amikor búcsúzkodtunk, hirtelen a Varjas lépett oda hozzánk, mintha a földből nőtt volna ki egyszerre, és kásás hangon egy ezrest kért Athénétől. Segíts, kislányom, dünnyögte. Athéné erre ugyancsak ideges lett, gyorsan előkotort és odatolt egy ezrest a szurtos kezek közé. A Varjas elmarta a pénzt és már ott sem volt. Úgy tűnt el, ahogyan érkezett: mint egy jelenés. Ahogy fordult, úgy láttam, a varjú megbillentette a szárnyait a vállán. Athéné egy szót sem szólt, már slisszant is befelé a boltba, szemlesütve. Nem tudom, hallotta-e, ahogy félig neki, félig a világnak odamotyogom, hogy szerintem jó fej a faterod, Athéné, ismerem régóta. Másnap egy borítékba tettem és elküldtem neki azokat a régi rajzokat, köztük a kettős portrét. Nem tudom, mi lehet a sorsuk… Rajzolok Önről is szívesen, ha nem bánja. Nem bánja?