Ralpa Ákos: Macska a szilvafán
Elhevert a fa alatti fűben, s végiggondolta az aznap hallottakat: mire kell figyelni, ha az ember tésztát keleszt (ezt százszor hallotta), drágább lett a tojás, milyen kedves az új postás, és még ezernyi elemi dolog. Ilyesfélékkel tömte az öregasszony a fejét egyéb hallgatóság híján.
Ralpa Ákos:
Macska a szilvafán
A macska leérkezett a teraszra, körülkémlelt. Néhány pillanat múltán indult útnak, hogy lássa, mi történik birodalmában. A néni kertjében – a macska birtokán – mindennek megvolt a maga helye. Kecskerágó fácskák tövében szépen fért meg a macskajaj, a lilás gizgaz, melynek szagát kifejezetten utálta. Elkerülte a helyet és a szilvafa alatti vizesdézsa hűsébe óvakodott. Közben egyre csak a nénin járt a feje: a nagyi rendre ki se teszi a lábát a kertjéből, itt fogadja az utcabelieket, rokonokat. Öreg már, ez így van rendjén. Napra akad dolga a házban és a háztájon. A macska nem győzi követni az öregasszony sürgés-forgását.
Már degeszre tömte magát, dörgölődzött, dorombolt egy keveset, s jó ideig sündörgött a néni mellett. Végül a nagyi kirakta szűrét a konyhából, mert a sótartót kiborította; így vette a szilvafa felé az irányt.
A macska mindig szeretettel gondolt a szilvafára. Ha felkapaszkodott az alsóbb ágaira, belátta egész országát: a szomszéd konyháját, a tyúkólakat, a nénit a konyhában, a dézsát, sőt még az utcát is.
Elhevert a fa alatti fűben, s végiggondolta az aznap hallottakat: mire kell figyelni, ha az ember tésztát keleszt (ezt százszor 
hallotta), drágább lett a tojás, milyen kedves az új postás, és még ezernyi elemi dolog. Ilyesfélékkel tömte az öregasszony a fejét egyéb hallgatóság híján.
hallotta), drágább lett a tojás, milyen kedves az új postás, és még ezernyi elemi dolog. Ilyesfélékkel tömte az öregasszony a fejét egyéb hallgatóság híján.A macska nyújtózott egyet a fűben, de gondolatai még mindig a nagyi körül forogtak: amikor véletlen kiborította a sót, megtudta, hogy ez mily balszerencsét hoz. Végül az asszony még egy sor újabb babonával traktálta az állatot, amire figyelt is meg nem is. Végtére addig járt a néne lábaira, míg az kiparancsolta a konyhából. A konyhaablakon át ugrott a teraszra.
Lustán hessegette a babonákról, postásokról szőtt árnyait. Mielőtt elfeküdt, visszapillantott a házra, végigsuhant tekintete a sövényen, a házfalnak támasztott létrán, a teraszon, seprűn, ablakon. Szeme szórakozottan követte saját nyomát. Egy pillanatra kellemetlen borzongás futott végig a gerince mentén. Nem bírta, oldalra billent a feje. Elnyúlt a fűben, hagyta gondolatait szerteszéledni. Mozdulatlan, csupán a farka végét ingatva.
Fél óra múlva távoli kutyaugatására riadt. Elveszítette a lenge álmot, feltápászkodott és útra kelt a kertkapu felé. Kiugrott a kerítés rácsozatán, és a vízgyűjtőárokba kushadt, mert lépések zaját hallotta fentről, a járdáról. Erre felpúpozta magát és idegesen fújt rá a közeledőre.
A remek kőkerítést, melyen útja a szomszédba vezet, keresztül-kasul szabdalták a kövirózsa hosszú virágai. Régen, kölyökmacskaként, sokat játszott ezekkel a giling-galangokkal. Pofozta, tépte őket. Ma azonban rájuk sem hederített, a szomszédban már várta a tej. Beoldalgott a tornácra, a konyhába, s lám, ott várta a kis piros lábos, benne a tej. Köszönetként egy halk dorombolást engedett meg magának. A szomszéd hálásan fogadta és kedvesen meginvitálta a holnapra is. A küszöbre lépve egy kutyafutta borzongás vetett véget a dorombolásnak.
A napfényben hívogatták, csalták a szilva levelei, de még ellenállt a csábításnak és a kőfalon a kert végébe indult, oda, ahol a fehérre meszelt tyúkólak állnak. Éktelen kodácsolás fogadta, tizenöt pár szem meredt rá riadtan. Mikor a baromfik látták, hogy csak elfekszik a kőfalon, lassan megnyugodtak és kapirgálni kezdtek. Egy macska ezt szereti nézni. A nyugodt, békés kapirgálást és a seregély-riasztó tükörlapok csillanását. Most viszont mindez valahogy nem esik jól. Hajszolta, űzte valami el a tyúkoktól. Összerezzent, ma már ki tudja hányadszor. Nem értette, mi van vele. Ismét eszébe jutott a nagyi rengeteg beszéde, s újfent meglátta a szilvafa hatalmas ágait. Oda készül. Hátat fordított az ólaknak, így azt már észre sem vette, hogy az egyik átfúrt tükörlap előbb egy hajszálnyit megrepedt, majd hirtelen elpattant. A kétfelé hullott tükör puhán érkezett a fűbe.
A kőkerítésen át tért vissza az utcára, s pár méter után, a kecskerágókon túl várta a szilvafa. Futó pillantást vetve a seprűre elsurrant a terasz mellett, s ideges ügetéssel iramodott a fára. Az utolsó, kedvenc gallyat, a harcálláspontot felülről szokta megközelíteni: ugrás fel, végig az ágon, majd halk huppanás le. Mindig is így folyt ez. A száraz ág – melyen leshelyére szokott kúszni – rövid reccsenéssel hullott alá. Letörött a macska alatt. Szerencséjére gyorsan kapaszkodott egy másik, mentőágban. Ekkorra annyira zavarta a folyamatos borzongás, ami a tyúkól óta kergette, hogy tíz karommal kapaszkodott a biztonságos ágban. Lepillantott…
A vizesdézsa, mely a fa törzse mellett állt, a madarak kedvelt ivóhelye volt. A macska fentről nézte a különös jelenséget, hatalmas, fekete varjú ült a dézsa szélén, pihegésre nyitott szürke-fekete csőrrel. A macska tíz karommal szorította a fát és bámult a dézsa tükrébe, ahonnan egy fekete kandúr meredt vissza rá. Közvetlen a madár nyitott csőrű tükörképe mellett.
(Varju Katalin fotója)
