„Szüntelen döfködöm a semmit” – Kollár Árpád Nem Szarajevóban című kötetéről

A történetileg agyonterhelt „Szarajevó” szó örvényéből nehéz ép bőrrel kimásznia egy (ne felejtsük el, hogy vajdasági) költőnek. – Vincze Ildikó kritikájából kiderül, hogy sikerül-e

„Szüntelen döfködöm a semmit”

– Kollár Árpád Nem Szarajevóban című kötetéről

   A történetileg agyonterhelt „Szarajevó” szó örvényéből nehéz ép bőrrel kimásznia egy (ne felejtsük el, hogy vajdasági) költőnek. Kollár Árpád idén megjelent Nem Szarajevóban című kötetén érzékelhető valamiféle lelkiismeret-furdalással vegyült kötelességtudat, a zarándoklat, a tiszteletadás, a megörökítés kényszere. Mivel azonban a múlt szörnyűségeihez a költőnek nincs közvetlen hozzáférése, csak azok hatásait örökítheti meg képmutatás nélkül: „szarajevóban meg kellett volna szerezni a túlélést / megváltani magam vagy valaki mást / aki sohase lehettem volna / jóllehet ki gondol erre szarajevóban” (szarajevóban meg kellett volna venni). 

   A kötet egyik legnagyobb erénye egyébként éppen az emlékek között kutató lírai én önmagával szembeni kíméletlen őszintesége. A vélhetően megélt anyagból táplálkozó Szarajevóban nem című ciklus kilenc verse láthatóan törekszik arra, hogy a mai Szarajevó keltette benyomásokat rögzítse mindenféle álszent borzalomkeltés nélkül – innen a tagadószóval ellátott cikluscím is –, miközben áttételesen mégis magán viseli a város tragikus közelmúltjának nyomait: „szarajevóban két napig égett / a könyvtár egyfolytában / mesélem itthon két napig / ismétli borzongva barátom / az idővel mérlegelve a mennyiséget / két napnyi könyv kézirat / visszhangozzuk /miközben foglamunk sincs róla / egy átlagos test meddig ég” (szarajevóban két napig égett).

   Rokonszenves a költő hozzáállása a témához, és a cikluscím e helyütt nagyon is célba talál. Viszont a fordított szórendben kötetcímmé emelt mondat kissé hatásvadásznak, a könyv egészétől idegennek tűnik. Túlságosan szuggesztív, a középső ciklusra kényszeríti az olvasói tekintetet, amiért kár. Nem gondolom, hogy a szerkesztés alapján a gerincet alkotó Szarajevó-ciklusra épül a kötet. A Homokféreg és az Utómunkálatok versfüzérekből kibomló felszínes, kényszeres kapcsolat a világgal, a rezervátumszerű létállapot, az emlékezés és feledés együttállásának paradoxona sokkal meghatározóbb, így szerencsésebb lett volna az ezekkel jobban összecsengő cím. Ezt sűríti magába a Jelentés az egyszemélyes törzsről néhány sora: „Ahogy a kihalás szélén lévő törzsek / felfalják a zsíros skalpok alatt / bűvös igéket csempésző hittérítőket, // lassan felemésztem én is a tartalékokat. / Így portyázok a határzónában. / Néha kiterjesztem a rezervátumot”. A Szarajevó-motívum így inkább csak kiegészítője Kollár fő témáinak: a kötetre olyannyira jellemző önmarcangoló veszteségérzetnek, a kiüresedettségben való elmerülésnek. 

   „Szüntelen döfködöm a semmit” – a Nem Szarajevóban utolsó versének e sora Kollár Árpád kötetének tételmondata. Az egymás mellett álló szavak nemcsak együttes jelentésükben meghatározók, hanem külön-külön is kulcsszavai a könyv alaphangulatának. Így a Mint a bika, kit a szokott című, hangsúlyos helyen lévő szövegből érdemes hosszabban idézni: „Mint a bika, ki járatot kutatva / buzgó dákóval folyton / eldöf a test mellett, / kit a hiány alig ejt zavarba, / s mind dühödtebb / tempóban luftol újra meg újra / (…) // úgy élek én is, mint a tenyészbika, / szüntelen döfködöm a semmit, / kóstolgatom mindegyre mohóbban / próbálnám magamévá tenni, / s a matatással folyton szétszórom magam.”

   A kötet nyitóversének (Mintha por) folyton fúró, kutató „homokférge” éppoly szüntelenül és kilátástalanul teszi magáévá a semmit, mint a fent idézett záróvers „tenyészbikája”, ezáltal teremtve meg a kötet három különböző ciklusba rendezett verseinek sajátos egzisztencialista keretét.

   Külön szót érdemel, hogy Czipor Adrienn kötetterve milyen szépen összesimul a költői tartalommal. A borítóra feszített, nyomasztóan penész-zöld, sérült, régvolt szabadkai térkép, illetve a könyv egyéb lapjain helyet kapó, szintén roncsolt tervrajzrészletek (l. a Felhasznált képek jegyzékét!) párbeszédet folytatnak a kötet verseivel. Noha konkrét utalás a lírai alany múltjának helyszíneire csak itt-ott jelenik meg (vö. Kulcsos, Megfeszült akkor), tekintve, hogy a felhasznált tervrajzok már nem létező épületeket ábrázolnak, a verseket mindvégig átjáró veszteségérzet, kiüresedettség motívumai túlmutatnak  az egyszerű helyszíni megfeleltetéseken.

   A kezdő ciklus tájverseitől a városon át jól látható görbe rajzolódik a személyes világig, de a lírai énben nem lelhető fel számottevő változás: mindvégig „bóklászik, billeg a tökéletes köríven”. Az ebből való kiút társadalmilag elfogadott lehetőségei pedig minduntalan kíméletlen cinizmussal jelennek meg: „Lesz kutya is, mérges, fekete pásztor, / láncra veri és eloldozza (…) / Fiú is kell, akivel kapura lőhet, aki fél tőle, / ahogy ő az apjától. Nem lesz aljas, érzelgős, se bölcs, / jót soha nem tesz, nem ad és nem kap. / Nem ír, csak olvas.” (Harminc fölött). A Kollár-líra alanyának a valami után való kutatás imperatívusza már azonnali frusztrációként tűnik fel. Állandósulni látszik az én folytonos szembesülési kényszere önnön végességével, s ennek eredményeként léte abszurditásának és hiábavalóságának makacs állítása.

   A kötet visszatérő motívuma a megőrizni vágyás, amely azonban minduntalan destruktív képekben jelenik meg: „Réges-rég ki kellett volna főznöm fortyogó, / enyves lében téged, mintha újévi kocsonyát, / lassú tűzön leválasztanom a csontokról húsod (…) és megóvnom, mint egy összedrótozott leletet, / mit nagy gonddal fejtettek ki a megkövült iszapból, / megóvnom a fényesre sikált csontokat.” (Réges-rég ki kellett volna). Legyen szó tájlíráról vagy kitárulkozó alanyi költészetről, a kötetből karókként meredeznek az olyan szavak, mint „metsz, meghasad, cöveket ver, megdermed, megroppan, kipányváz, elpattan”. Ha még nem is különíthető el tisztán Kollár hangja másokétól, az minden bizonnyal állítható, hogy olyan költő, aki nem fél átadni magát a költészetben rejlő kegyetlenségnek. Ha versei itt-ott botladoznak is – talán jobb lett volna némelyiket kihagyni (l. Számadás, Meghal és elcsodálkozik, Galacsin, Galambcentrifuga) –, különlegessé teszi líráját ez az őszinte, különös, sötét hangulat, amely valami szívet tépő, csontig hatoló hidegbe burkolja a kötetet:

   „Egyre szuszog a csönd a Küküllő partján, / (…) Bőröd alá piszkál az ideges hajnal / matató ujja csomót csomóra hurkol / a megroppanó csontok velőhúrjain. / Vackot kapar benned a túlpart látványa. (…) Ahogy lila évgyűrűt von a kékfrankos / poharad peremén, átölel a sodrás; / s a felbukkanó szerves hordalék fölött / a nap pengéje elmetszi a fák a torkát.” (Vackot kapar)

Kollár Árpád: Nem Szarajevóban. Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2010.

Vincze Ildikó

Kapcsolódó anyag:

Neszlár Sándor laudációja a Bárka Online-on