„[J]árókelők farzsebébe csempésztem érthetetlen költészetem…” - Gressai Ferdinánd Csupasz oltalom című kötetéről
Gressai Ferdinánd hét ciklusból álló, kizárólag számozott verseinek mozaikjából először halványan, majd egyre élesebben körvonalazódnak emberi lények, tarka bőrű dinoszauruszok, modern járványok hordozói, posztmodern szociális munkások, misztikus elmeszülemények. – Balázs Beáta írása
„[J]árókelők farzsebébe csempésztem
érthetetlen költészetem…”
- Gressai Ferdinánd Csupasz oltalom című kötetéről
Immár első kötetes fiatal, nógrádi költőnk rendkívüli tettet hajtott végre, amikor legkisebb fiúként nekiveselkedett a kiadók kásahegyeinek, és átrágta magát rajtuk. A Magvető ugyanis első próbálkozásra közlésre érdemesnek találta Ferdinánd írásait, ami a szerző életkorát tekintve rendkívüli megtiszteltetés. Bulvárosan fogalmazva: nagyot szólt a „Gressai-bomba”, hiszen éppen előbbiek miatt számtalan kritikát és rosszalló megjegyzést kapott mind a kötet, mind pedig a megjelentetés. Közösségi oldalak és blogok foglalkoztak a költő életkorával, a könyv eltúlzott jelentőségével, a szerkesztői felelősség kérdésével. „Amikor a tök ismeretlen salgótarjáni fiatalember, Gressai Ferdinánd az ország egyik legmenőbb kiadójánál jelentette meg első kötetét, jó magyar szokás szerint rögtön elindult a pusmogás: »persze, biztosan valaki nyomja hátulról! «” (www.est.hu)
Gressait – az imént említett helyeken – sokan Lázár Bence Andráshoz hasonlítják, akinek fiatal kora ellenére szintén az idén jelent meg A teraszról nézni végig című első kötete, melyet sokat sejtetően az önmenedzselési profizmus iskolapéldájaként tartanak számon. Valóban lehet rágódni, bosszankodni, miérteket keresni, de a tények és a könyvről szóló megnyerő kritikák fiatal földinket igazolják.
Gressai Ferdinánd hét ciklusból álló, kizárólag számozott verseinek mozaikjából először halványan, majd egyre élesebben körvonalazódnak emberi lények, tarka bőrű dinoszauruszok, modern járványok hordozói, posztmodern szociális munkások, misztikus elmeszülemények. A szerzőt saját elmondása szerint leginkább a „pálya szélére” sodródott, társadalmon kívüli emberek érdeklik, „akik nem illeszkednek be a rendszerbe, és a saját szabályaik szerint élnek".
Aki kezébe veszi Gressai Ferdinánd könyvét, meggyőződéssel állíthatja, hogy versfüzéreket olvas, melyekből egy-egy történet domborodik ki. A szerző maga azonban meglepődött a bemutatón, amikor beszélgetőtársa szembesítette a ténnyel: az olvasó egy verseskötetet tart a kezében. Ferdinánd ugyanis a maga bájos, kisfiús mosolya kíséretében csodálkozásának adott hangot, hiszen korábban eszébe sem jutott verseknek nevezni a kötet írásait. Ahogy Nádasdy Ádám laudációjában elmondta: a költőnek nem kell értenie, mit miért tesz, hiszen ő művész.
Annyi biztos, hogy a kötetet átjárja az a bizonyos „szagtalanság”, amely az igénytelen fekete-fehér képek formájában hat a befogadóra. A vizualitást és a szürreális hangulatot természetesen a költő saját készítésű illusztrációi is fokozzák.
A hetvenhét darabból álló versgyűjtemény sajátos mitológiát alakít ki állandóan felbukkanó szereplőkkel, visszatérő helyszínekkel. A történetiség látszatát keltve hosszú ideig tévútra vezeti olvasóját, s bármennyire is szomjazzuk a végső konklúziót, a katarzist, csak egy sötétben megérinthető és letapogatható igazságot kapunk. A „bolondok bölcsessége” ad támpontokat az értelmezési rétegek mind mélyebben lévő pontjainak elérésére: „Mióta itt vagyok a sötétben, / minden sokkal világosabb./ A bolondok bölcsessége mától az enyém. / amit eddig kívülről, / értetlenkedve vizsgáltam, / belülről egy pillanat alatt megértettem”.
A versben megjelenő alakok a kivehetetlen távolságokból adódó homály és a megértés kristálytiszta síkjain egyensúlyoznak, az olvasó mindvégig elérhetetlenül nyúl utánuk, és mindössze „tarkabőrű dinoszauruszokat” markolhat. Az írások cím nélkülisége, csupán egy-egy számmal jelzett kezdete tovább fokozza a falanszteri hangulatot.
Az elzárt szobában élő ember etetését végző férfi, aki „nagyvárosi ateistának” vallja magát, teljes felismerhetetlenségben szenved („modern betegségnek” nevezi a szöveg), ami tünetmentes, de könnyedén bele lehet halni, esetleg féreggé változni, vagy halódó emberi szövetként vegetálni a létezés és az élve elmúlás mesgyéjén: „[h]aláloddal értelmet adhatsz életednek. / Életeddel elértelmetlenítheted halálodat.”
Az elkülönített helyiség lakójának halála okozta hiányt egy új élet, egy gyermek születése töltheti be: „Elvittem őt a holttestet a szobából. / Leraktam a kertbe humusznak. / (…) Másnapra el is tűnt. / Bizonyára beszivárgott a föld repedéseibe. / (…) A szoba teljesen üres. / Még a légköre is eltűnt az előző lakónak. / (…) a szobája már elfeledte. / (…) Mégis olyan ez a hely, / mint egy tátogó száj, / ami be akar szívni magába.”
Az új élet fogantatása és a gyermeke születése vegyes érzelmekkel tölti el a lírai ént, az addig monoton, szürreális létállapot valóság-színezte képekkel gazdagodik: „Munkanélküli vagyok, / de végre van célja a munkámnak. / Euforikus állapotba keveredtem.” A gyermek fókuszba kerülése feledteti a hétköznapok kulcsra zártságát, és addig elmagyarázhatatlan passzivitását: „Utálom, ha elpanaszolják nekem, / hogy rájuk nem figyel oda senki. /(…) Utálom, ha a fülembe sírnak / (…) Csak a szokásosat mondják: / „szar az élet”, ilyenek. / Mert nekem is ugyanezek a problémáim, / Csak senki sem hallgatja meg.”
A féltve őrzött nagyvárosi mimikri már nem véd meg a sorsszerű bezártság monotonitásától. Ezer és ezer jelenleg is „modern betegségben” szenvedő „etetett” szorongató mormolása cseng a tűnődő olvasó fülébe:
„Évek óta itt élek egyedül. / Semmit sem tudok a kinti világról. / A bentit is csak én találom ki. / Néha kapok enni. / Leteszi a tányért, rám néz. / Tekintete belém hasít. / Megszokhatatlan érzés.”
Gressai Ferdinánd: Csupasz oltalom, Magvető, 2010.
Balázs Beáta
Kapcsolódó anyag:
Juhász Krisztina írása a Csupasz oltalomról
Gressai Ferdinánd hangos versei az Irodalmi Jelenen
