Huszonegy bujdosó magyar vitéz folytatta útját a rengetegben. Először eltűnt a szilfa, majd zömök tölgyesek tömött lombja takarta el a felettük kavargó felhőket. A Váradnak futó utat még magasabb hegyek követték. O’sváth úgy gondolta, addig rejtőzködnek, míg nem tudnak biztosat a magyar fősereg sorsa felől. – Kocsis Csaba: A legelső pandúr, Irodalmi Jelen Könyvek, 2010

Kocsis Csaba

A LEGELSŐ PANDÚR

(Fejezetek O’sváth Pál életéből)

– részlet –

Barangolás a rengetegben

Vak vezet világtalant. Különösen igaz ez, ha nem tud tájékozódni az ember. Ismeretlen, sötét szobában tapogatózva minden tárgyról meg kell állapítani, mi az, ami a kezünk ügyébe kerül. A sűrű lombkoronából néha-néha előbukkanó Nap, és a fák mohos oldala az egyedüli támpont a menekülőknek, hogy eligazodjanak a végtelenben. Az idegen nyelvű, bocskoros erdőlakók nem tudták, vagy nem akarták útba igazítani az eltévedt, pénztelen huszárokat.
A hármadik nap késő délutánján Soltész izgatottan tért vissza a felderítésből.
– Katonák…
– Hányan vannak? – fürkészte O’sváth az izgatott legényt.
– Négyet láttam.
– Magyarok?
– A ruhájuk igen.
– Mit csinálnak?
– Ásnak.
– Ásnak?! – hitetlenkedett O’sváth –, vezess!
Soltész arcán elégedett mosoly suhant át. Most már nem csak a lovakról való gondoskodás a feladata, fontos, megbecsült embere a csapatnak. Gyalog indultak a kis nyiladék felé, ahol a katonákat látta a legény.
A fáradt tüzérek éppen végeztek a munkával. Barna atillájukat megviselték az elmúlt napok történései. Bőszárú, búzavirág színű nadrágjukat a fű itt-ott zöldre, a frissen ásott föld sötétszürkére festette. A négy halomra egy-egy vastag ágból készített keresztet szúrtak, hogy a sír ne legyen jeltelen. Fedetlen fővel álltak. A legidősebb lehunyta szemét és nyitott tenyérét az égnek fordította:
– „Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik és e halandó halhatatlanságba költözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: elnyeletett a halál diadalra. Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad?” Úgy beszélt, mint a pap, nem vétette el az Igét.
Minden szót hallottak a rejtekhelyről, de nem akarták megzavarni a meghitt pillantott. A tüzér folytatta:
– „A halál fullánkja pedig a bűn; a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Azért szerelmes atyámfiai, erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban!”
– Nem hiábavaló a munkátok a földön sem! – lépett ki a fa mögül O’sváth.
A katonák a fegyverük után kaptak.
– Tegyék el azt a gyíklesőt, barátaim, nem tüzér kezébe való az a fegyver!
A katonák leengedték a karjukat.
– Temetés volt?
– Az – hangzott a bizalmatlan válasz.
– Sokan fekszenek a nemzet ravatalán.
– Könnyebb a léleknek, ha az ember karddal a kezében esik el!
– Badarság! A tüzér ágyú nélkül olyan, mint a huszár ló nélkül.
– Azért nehéz innen elmenni!
O’sváth megértette: ágyúkat temettek itt!
– Derék katonák vagytok!
A tüzérek nem szóltak, csak fejükbe nyomták a csákót.
– Azt tettük, amit a szívünk diktált.
– Halott is volt?
– Csak a tűzmester. Tótváradnál sebet kapott. Akkor határoztuk el, hogy ezt a három ágyúcsövet nem hagyjuk a muszkának…
O’sváth hitetlenkedve hallgatta a történetet. Most rajta volt a kétkedés sora.
– Négy ember puszta kézzel nem bír el ilyen súlyt!
Még akkor sem, ha ezek fele akkorák, mint a várágyúk.
A tüzérek elismerően néztek a hadnagyra, mert helyesen beszélt: a rideg vasból több anyag kellett, de ezeket bronzból öntötték.
– A hágóig szekéren jöttünk, aztán a két ló segítségével felhúztuk az ágyúcsöveket a szikláig, aztán idáig görgettük. Az egyik jószág a nyakát szegte, a másik meg kilehelte a lelkét az erőlködéstől.
– Mi lesz a halmokkal?
– Ha jobb időket élünk, visszajövünk! – szólt az idős tüzér, aki a sírok fölött mondott beszédet.
– Harcolni fogtok?
– Nem tudom. Megfordult a világ rendje! A harangokból ágyúk lettek, de nem tudom, eljön-e még egyszer az az idő, mikor a fegyverekből készítünk harangot?
Huszonegy bujdosó magyar vitéz folytatta útját a rengetegben. Először eltűnt a szilfa, majd zömök tölgyesek tömött lombja takarta el a felettük kavargó felhőket. A Váradnak futó utat még magasabb hegyek követték. O’sváth úgy gondolta, addig rejtőzködnek, míg nem tudnak biztosat a magyar fősereg sorsa felől. Hatalmas bükkfákat kerülgettek a sűrűben, aztán a szürke faóriások lefelé konyuló bajuszait maguk mögött hagyták és magasba szökő fenyőlándzsák tövében leheveredtek. Biztonságban érezték magukat, és dús legelő jutott a lovaknak. Az állatok sokat nélkülöztek az elmúlt napokban, nagyokat haraptak a zsenge fűből, de most a bujdosóknak apadt el a tarisznyája.
– Engedje meg, hadnagy úr, hogy egy kis elemózsiát rekviráljunk! – türelmetlenkedett Kis Víg Miska.
– Használd az eszed, Miska! Ha magadra haragítod a hegylakókat, egyikünk se menekszik ebből az oláh-tengerből!
Egy puskalövésnyire fekete kucsmás, bocskoros pásztorok vigyázták a vastagszőrű juhokat. O’sváth hat emberével odalovagolt. Kis Víg Miskát nem vitte magával, mert amilyen hirtelen haragú, elrontaná a vásárt. Az ősz hajú tüzér tudott néhány szót románul.
Sajtot és egy fiatal gödölyét kért. A pásztorok egymástól távol álltak. Kezük keményen markolta a hosszú botot, amelyre támaszkodtak, de elszánt tekintetükből látszott, hogy csak egy rossz mozdulat, egy ellenséges szó és fegyverré válik a fa, veszedelmes, gyilkos szerszámmá. A hadnagy megmutatta a pénzt, hogy fizetni akar. A rangidős pásztor csak a fejét csóválta, és a lóra mutatott. Neki a pénz nem érték, de a lovat, azt tudja hasznosítani.
– Itt a lovam, ha ez kell! Azt a néhány koronát adja inkább nekem, hadnagy uram! – szólalt meg Sárosi, aki nemzetőrként harcolta végig az esztendőt.
– Messze innen a sík, addig pedig még keríthetek lovat!
Jó vásárt kötöttek. Egyheti élelmet kaptak, sajtot, kukoricakenyeret és elegendő húst. O’sváth figyelmét nem kerülte el, hogy az öreg súgott valamit az egyik bojtárnak, aki Sárosi lován elvágtatott. Megitták az áldomást, már minden együtt volt, de még mindig marasztalták őket. O’sváth gyanakvását eloszlatta az öreg tiszta tekintete, és az is, amit az ősz tüzér fordított, hogy segítenek. Egy szikár emberrel tért vissza a bojtár, aki nem bocskort, hanem csizmát viselt.

– Meg tudom mutatni az utat Belényes felé! – ajánlkozott azt öreg oláh hibátlan magyarsággal.
– Jól beszéled a nyelvünket! – mondta elismerően a hadnagy.
– Húsz éve a császár katonája voltam! – büszkélkedett az öreg.
– Nem akar Kossuth katonája lenni?
– Nem a mi háborúnk ez – fordította el a fejét.
– Akkor mért segít?
– Megérdemlik. Fizettek azért, amit el is vehettek volna!
Egy napot pihentek, és a harmadik reggelen már a Bihari hegység sziklái koptatták a lovak patáján fityegő patkókat.
– Lesántulnak a lovak, ha nem vigyázunk! – panaszkodott Miska.
– Egy jó mester kellene! – tolta homlokára a csákót O’sváth.
– Visszarakom valamennyi patkót egy délután, csak szerszám legyen hozzá! – húzta ki magát büszkén a kis szőke.
– Ismerek egy cigánykovácsot! Itt a hegyen a műhelye! – mutatott a távolba az öreg oláh.
– Oszt’ ért-e a lópatkoláshoz? – húzta el a száját Kis Víg Miska.
– Nem tudom, de fúrói messze földön híresek!
A nagyszikla oldalában élt a kovács. Úgy döntöttek, felkeresik, megér egy fél nap kitérőt. A cigány otthona egy természetes barlang volt, amelynek az alját szalmával hintették fel, és vastag pokrócokkal tették kényelmessé. A bejárat feletti tetőt gallyakból, szalmás sárból alakították ki, majd az egészre vastag földréteget szórtak, amelyet nyáron benőtt a fű, télen pedig vastag avartakaró védett a beázástól. A tűz állandóan égett a bejárati nyílás előtt, itt volt a műhely is. Kis Víg Miska tolakodó kíváncsisággal nézte a szerszámokat, kis- és nagykalapácsot, fogókat és az üllőt, amely egy ágyú talpa lehetett néhány éve. A
különböző méretű fúrókat elismerően vizsgálgatta.
– Remek munka – kiáltotta O’sváthnak –, de nem biztos, hogy patkolni is tud, aki ezt készítette!
A nagy zajra kidugta fejét a kovács, és maszatos gyermeksereg fogta közre a vendégeket. Vékony csontú, ráncos asszonya megigazította haját, színes kendőt kötött, bő szoknyába bújt. Úgy fordult ki az ajtón, mint aki táncolni készül, de csak friss vizet hozott a vendégeknek. Megalkudtak. A kovács öt koronáért minden lovon megigazítja a patkót, ha szükséges.
Hozzá is látott a munkához. Faszenet vetett a parázsra, odaparancsolta a középső gyereket a fujtató mellé, és rárivallt:
– Phurde!
O’sváth elmosolyodott. Kismarjában is így hívják a cigánygyerekeket, purdé. Csak akkor lepődött meg, mikor a lurkó kifáradt, és jött a következő. Annak is azt mondta az apja:
– Phurde!
A gyereket biztatja, hogy „fújjad!” – ötlött fel benne.
A hadnagy is ledőlt, mint a többiek, csak néha-néha nézett fel. Elképedve figyelte, hogy ég a kovács erős, inas, fekete keze alatta a munka. Kis Víg Miska egy tapodtat sem tágított mellőle. Nem csak dolgoztak, pálinkáztak is. Egyre jobban értették egymást,
pedig egyikük sem beszélte a másik nyelvét. Miska rámutatott a saját lovára, aztán magára.
– Ezt én fogom egyedül!
A kovács nevette. Miska már összenőtt a holdas homlokúval. Csak egy patkót kellett megigazítania a lova jobb hátsó lábán. Úgy tett, mint aki nagyon erőlködik, pedig a nemes jószág szinte segítette a munkáját. A mokány legény büszkén körbenézett, amikor végzett, de nem látta senki más a mutatványt, csak a köpönyegén heverő hadnagy, és az álmélkodó kovács.
– Ezt csináljátok utánam! – ezt mondta beszédes tekintete.
A cigány meghúzta a pálinkát és hozzákezdett a következő lóhoz. Miska odaugrott, hogy segítsen, de a kovács a lóra, aztán magára mutatott. Ez is azt jelentette:
– Ezt én fogom egyedül!
A deres nem volt olyan kezes, mint Kis Víg Miska holdas homlokúja, és a kovács úgy elterült a földön, mint egy zsák. Meg se nyikkant. Az asszony jajveszékelése térítette magához az eszméletlen embert, de erejét nem nyerte vissza, mert néhány bordája eltört.
Miskának, kellett befejezni a munkát, hogy folytathassák az utat.