Irodalmi Jelen

Kukorelly Endre: Az tudja, hogy hol él

2010. december. 22. - 08:59

Fogtam a telefont vizes kézzel, szuszogtunk a kagylóba. Te onnan, valami kétezer kilométerre innen szuszogtál, éreztem az illatodat, átjött a levegő. ’Aludsz már’, kérdezted. ’Hiányzol’, mondtam, és hogy némileg át van rendezve a lakás, áttoltam az ágyat. Azt hiszem, mondtam az orgonaszót is. De inkább mégiscsak elfelejtettem mondani, mert arra gondoltam, hogy milyen nehéz lesz letenni. ’Jó, most már tegyük le. Nem kéne letenni?’ Letettem a telefont, kinyitottam az ablakot, leültem olvasni, próbáltam odafigyelni. Oda tudtam figyelni.

Kukorelly Endre

Az tudja, hogy hol él

Hinunter sinket der Wald

(Hölderlin)

Fölkelek az asztaltól, kimegyek a konyhába, inni valamit. Van még egy dobozos sör, fél éve vettem az útra, utazott kétezer kilométert, fölmelegedett a kocsiban, nem ittam meg, annyira mégsem voltam szomjas. Többször megálltunk hazafelé, beültünk

az egyik csinos gyorsbüfébe, mindenhol volt csapolt sör, ételszag nélkül. Volt minden, ami kell, még az is, ami nem biztos, hogy kell, csak bemész, és megveszed. Akkor is bemész, ha nem akarsz semmit, eszedbe se jut vásárolni, aztán, kell vagy nem, végül mégiscsak veszel valamit, és így tovább, ezzel nem a kapitalizmust akarom ócsárolni, vagy betemetni.

Felállok, kezdjünk neki elölről, kimegyek a konyhába, hogy megigyam azt a kézigránát-sört. Besötétedett, elfogyott az arany a tűzfalakról. Ahogy megy lefelé a nap, aranysárga-narancsszínűre festi a szemközti tűzfalat, a téglákat és a cseréptetőt. Az asztalt az ablak alá toltam, gépelek, könyökölök, dobolok az ujjammal, nézelődök, nézem az aranyozást. Bejön a levegő, behúz az eresztékeken, a szemközti háztömb bombatalálatos volt, a mi házunk ablakkeretei is meglazultak, nem tatarozták, ha fúj a szél, barátságosan zörögnek az üvegtáblák. Baráti zörgés, amivel nem a kommunizmust akarom, hogy úgy mondjam, dicsérni.

Ahogy felálltam megfájdul megint a térdem. Ha sokáig nem mozgatom, és túl hirtelen állok rá, megfájdul. Fáj, alig hajlik, ilyenkor úgy állok ott valameddig, lassacskán kiáll a nyilallás, mozgatni kezdem, óvatosan mozgatom, leguggolok, átfogom a bokámnál, dörzsölgetem. Lefelé húzom a lábfejemet, így maradok kicsit, kinyújtom, aztán szépen kimegyek vacsorázni. Kezd gyógyulni a lábam, legalábbis ezt mondogatom magamnak, orvoshoz nincs kedvem járni, elegem van a kórházszagból, gipszelésből, ülni órák hosszat a váróteremben. Megyek kifelé, rúgok a levegőbe egy óvatosat, emelgetem a térdem, mint a gólyák a legkülönbözőbb mesékben meg természetfilmekben. Akkor hallottam először azokat a zajokat. Azt hangot, egy orgona hangját.

Mintha egy orgona nyávogna, ha egyáltalán lehetséges, hogy nyávogjanak az orgonák. Vagy sóhaj. Angyali. Kiléptem a folyosóra, megfogtam a vaskorlátot. A vasról leváló, lemorzsolódó rozsdaszemecskék a tenyeremhez tapadtak. Álltam kint, már nem volt az a hang. Ahogy mentem kifelé, az előszobában még hallottam. Mintha az égből jönne, alig hallható, igazából nem is hallottam, van olyan tartomány, nem hallható, mégis hallod. Még a vacsoráról megfeledkeztem, bejöttem, leültem. Megint ki és megint be, hogy ezeket leírjam. Mindjárt kilenc. Hangosan ki is mondtam, ’most kicsit bejövök’. És azt is, hogy ’angyaliak. Angyalian.’ Nézed az eget, hangosan beszélsz, vársz valami hangra, leülsz a géphez. Lefelé süllyed az erdő.

Ma reggel is, és egész délelőtt takarítottam. Vasárnap reggel. Porszívóztam, közben üvöltött a rádió, üvöltözött benne valaki, nem értettem, hogy mit, hiába hangosítottam föl, irgalmatlanul búgott a porszívó. Belpolitikai kommentátor hangfekvés, ahogy csupa megnyugtató dolgokat jelent be a lakosságnak, áremelést mérséklő intézkedések, javuló külkapcsolatok, pozitív kihatásokkal. A lakosság egy szűk körét érintő. És ahogy lekapcsoltam a porszívót, mert kíváncsi lettem, mit kommentálnak ilyen tónusban, hirtelen megint hallottam azt a hangot. Ahogy elzeng.

A rádióhoz rohantam, elzártam, de már nem volt semmi. Nem értem el. Kisiettem a folyosóra is, semmi. Vissza, megmostam a kezem, leáztattam a tenyeremről a rozsdát, közben megnéztem magam a tükörben, kell-e borotválkozni. Megváltoztatni valamit.

Ma egész nap ki-be járkáltam, végig az előszobán, ötvenszer, százszor, és a szobákban le-föl. A kályhának dőltem, melegítgettem a hátamat, bámultam magam elé, aztán nekiálltam keresni egy borítékot a levélhez. Végignéztem a fiókokat, nem volt megfelelő méret. Kisebb, sokkal nagyobb, jó méret nem. Keresgéltem az egyik könyvemet is, persze nem találtam, biztos kölcsönadtam vagy mi, nem emlékszem, aztán meg nem bírtam abbahagyni, mert sajnáltam a kereséssel addig eltöltött időt. Ennyit nem ér az egész, viszont nem tudod mindig bemérni, mi éri meg, meddig éri meg, idáig megéri, innentől nem, az nem így megy. Leülsz, abbahagyod a keresést, bosszankodni kezdesz, hogy miért nem találod, vagy miért nem hagytad abba előbb, már réges-rég, miért nem tudod abbahagyni, miért kellett elkezdeni egyáltalán. Ha viszont már egyszer nekikezdtél, minek hagynád abba, gondolod – erre aztán megint csak nekifogsz a keresésnek. Később leültem dolgozni is, legalábbis megpróbáltam, de kis idő múlva felálltam az asztaltól megint, ma nem tudok úgysem rendesen dolgozni, gondoltam.

És hogy ahhoz képest azért mégis milyen jól megy, ha nem is egyformán vagy egyenletesen – és gyorsan visszaültem. Ezt is nehéz abbahagyni, úgy kell kiszakítanod magad. Ilyen nehézségek vannak beépítve.

Aztán eszembe jutott, hogy áttolom az ágyat a másik szobába. Már régebben be akartam tolni azt az ágyat, ezüstszürke huzat, finom, kopottas mintázat, empire. Nem túl széles ágy, ketten nem fértünk el rajta rendesen, és vigyázzállásban nem lehet aludni. Vagy összegömbölyödve. Egy habszivacson alszunk, azon el lehet férni, remekül elfértünk. Volt egy másik ágyam is, zöld huzattal, biedermeier stílus, eléggé rozoga, az epedája mindig leesett, csak óvatosan lehetett feküdni rajta, könnyen megbillent, odébb csúszott és hülyén billegett, azt eladtam. Nem lehetett aludni rajta, ha csak megmozdultam, leesett az epeda, szétcsúszott, belebillent az ágyneműtartóba. Akkor azzal vacakoltam, hogy visszarakjam valahogy, ez így ment, ráültem, lebillent, visszaraktam, óvatosan ráfeküdtem, valameddig tényleg rendben is volt, megfelelő, mint egy ágy, olyan, működik az ágy, elaludtam.

És ahogy alszom, nyilván megfordulok, attól a hirtelen mozdulattól megint lezuhant az epeda, lebillent. Akkorát szólt, hogy egészen fölébredtem, kiverte az álmot a szememből, ott káromkodtam, a fenébe, egy olyan ágy, amin nem lehet aludni, az egy ágy? Csak foglalta a helyet. Még valamennyi pénzt is kaptam érte, mégis, biedermeier billegős. ’Most pedig áttolom ezt a másikat a zöld biedermeier helyére’, gondoltam. Akkor megszólalt a telefon, de mire odaértem, abbahagyta a csöngést. Így rohangáltam, így telt a nap, porszívózás, járkálás, keresgélés, dolgoztam, tologatás, rádiót is hallgattam, és a telefon. Meg a kinti orgonahang. Leültem gépelni. A két ablaktábla között volt egy döglött légy, azt kidobtam.

Kiöblítettem a kádat, megengedtem a vizet.

És bejöttem, mert megint csöngött a telefon. Vizes a kezem. Fogtam a telefont vizes kézzel, szuszogtunk a kagylóba. Te onnan, valami kétezer kilométerre innen szuszogtál, éreztem az illatodat, átjött a levegő. ’Aludsz már’, kérdezted. ’Hiányzol’, mondtam, és hogy némileg át van rendezve a lakás, áttoltam az ágyat. Azt hiszem, mondtam az orgonaszót is. De inkább mégiscsak elfelejtettem mondani, mert arra gondoltam, hogy milyen nehéz lesz letenni. ’Jó, most már tegyük le. Nem kéne letenni?’ Letettem a telefont, kinyitottam az ablakot, leültem olvasni, próbáltam odafigyelni. Oda tudtam figyelni. Figyeltem, milyen feszülten ülök, feszesen tartom a lábam, a derekam, a nyakamat, ahogy megfeszülnek az izmok, igyekeztem valahogy könnyebben ülni. Kicsit lazábban. Máshogy. Figyeltem, milyen erősen fog. Figyeltem, ahogy figyelek.

(1987-2010)

Fotó: Büki László, vaskarika.hu