Várjuk, hogy teljen. Jól várjuk, hogy teljen, hogy csengjen. Mégis mindig meglepő, amikor felcsendül. A csengő. Most az erkélyen fújjuk a füstöt, figyeljük, ahogy az eső elmossa a hét eleji havazás utolsó hírmondóit, nem hiszünk a szemünknek, de nem mondjuk, nem gondoljuk, hogy globális felmelegedés gyötri a földet, mert hasonló tragédiát, ahogy a fehér karácsonyt leveri a fekete karácsony, áprilisi záporok robognak végig a völgyön, gyerekkorunkban is láttunk nem egyet, nem kettőt. Amíg magyarázzuk a két okos nagyfiúnak, akik szerint az emberiség megöli a földet, leszarja az örökösöket, alig hallhatóan megszólal a csengő. Nem tudni, ki járt itt, ki repült át közöttünk, Jézuska, netán Luca. Talán Luca.

Luca széke 13. 

Luca széke 12.

Ha egyszer műhelymunka, előkerítjük a fenyőtalpat, összevetjük a karácsonyfa lábával, és ha nincs szerencsénk, márpedig többnyire nincs szerencsénk, az idén is öt centimétert kell leamputálnunk a tuskóból, ahhoz, hogy egyezségre jussanak. Szekerce, vasfűrész, acél disznóölő kés, lendület és elszántság. A mai nap a gyors döntések napja, gyorsan eldöntjük, idén végre kicseréljük a talpat olyanra, amely baráti paraméterekkel bír, mert a küzdelemben, a biztonsági szabályzat leggondosabb betartása mellett is ezerhétszáznegyvenkét tűszúrás ér.

És a székkel kapcsolatos utolsó simítások. Alkatrészei elkészültek. Ülőke-korong három fúrt lyukkal, három láb ugyancsak hárommal, merevítőlécek-botok, és az azokat rögzítő pálcikák. Ügyesen összeütjük. Ez már nem idő, hiszen nem egy csomagoltan vásárolt elemes konyhaszekrény, hogy a guta üssön meg vele bennünket.

Ezután már az ünnep előszele. Díszít, csomagol cifrába, színesbe, ami kimaradt volna eddig, tálal, ebédel, beszélget halkan, csörömpölnek az evőeszközök halkan. Az ünnep csendes ünnep. Senki nem gondol a régen lejárt érvényű háborús ünnepekre. A múlt a jelen része, nem vitatható, de bizonyos pillanatokban megvonjuk szavazati jogát, felforgató szándékkal érintőlegesen sem ugathat bele a fenyőillatú órákba.  Az ünnep nem arról szól, hogy felidézzük a villámcsatákat, a véres, elhúzódó háborút.

Várjuk, hogy teljen. Jól várjuk, hogy teljen, hogy csengjen. Mégis mindig meglepő, amikor felcsendül. A csengő. Most az erkélyen fújjuk a füstöt, figyeljük, ahogy az eső elmossa a hét eleji havazás utolsó hírmondóit, nem hiszünk a szemünknek, de nem mondjuk, nem gondoljuk, hogy globális felmelegedés gyötri a földet, mert hasonló tragédiát, ahogy a fehér karácsonyt leveri a fekete karácsony, áprilisi záporok robognak végig a völgyön, gyerekkorunkban is láttunk nem egyet, nem kettőt. Amíg magyarázzuk a két okos nagyfiúnak, akik szerint az emberiség megöli a földet, leszarja az örökösöket, alig hallhatóan megszólal a csengő. Nem tudni, ki járt itt, ki repült át közöttünk, Jézuska, netán Luca. Talán Luca.