Ugrás a tartalomra

Luca széke 12.

Várjuk, hogy teljen. Jól várjuk, hogy teljen, hogy csengjen. Mégis mindig meglepő, amikor felcsendül. A csengő. Most az erkélyen fújjuk a füstöt, figyeljük, ahogy az eső elmossa a hét eleji havazás utolsó hírmondóit, nem hiszünk a szemünknek, de nem mondjuk, nem gondoljuk, hogy globális felmelegedés gyötri a földet, mert hasonló tragédiát, ahogy a fehér karácsonyt leveri a fekete karácsony, áprilisi záporok robognak végig a völgyön, gyerekkorunkban is láttunk nem egyet, nem kettőt. Amíg magyarázzuk a két okos nagyfiúnak, akik szerint az emberiség megöli a földet, leszarja az örökösöket, alig hallhatóan megszólal a csengő. Nem tudni, ki járt itt, ki repült át közöttünk, Jézuska, netán Luca. Talán Luca.

Luca széke 13. 

 

Luca széke 12.

 
dec. 24. péntek
 
A tizenkettedik nap a lazításé. Ma már semmit nem pótolhatunk, ha aprajával, rövidkéjével az elmúlt tizenegy napon nem végeztünk. Ez a jövő évet, jövő évi hozzáállásunkat jellemzi. Luca benéz, legyint. Elszáll kedvetlenül. Kilencféle fából készül. Kökényből, boróka-, jávor-, körte-, som-, jegenyefenyő-, akác-, cser- és rózsafából. Most gyaluljuk, reszeljük az utolsókat esztétikai szándékból.
 
 
Amint a zajok elhalkulnak, párunk ránk nyit, kávét hoz, ezt minden évben megteszi, és beleszagol a sokféle élő fa összekeveredő illatába. Mosolyog, jólesik neki, látszik rajta, mélyet szív, mélyre tüdőzi, mint minden évben, egy percre néhai nagyapja asztalosműhelyében érzi magát. De nem azt mondja, amit gondol, hanem: Hihetetlen, micsoda hülyeséggel vagy képes tölteni a napokat, én közben megbolondulok a konyhában.
Nem zavar, hiszen tudtuk, ezt mondja majd. Még jó, amikor mondja. Rosszabb, ha nézi a mondatot.
Búcsúzóul sorrendbe rakjuk az előkészített tárgyakat. A fakalapácsot ellenőrizzük, nem száradt-e ki tavaly óta, mert ha szög helyett bükkfaékek tartják össze a széket, tiszteletből nem használhatunk vaskalapácsot.
 
Ha egyszer műhelymunka, előkerítjük a fenyőtalpat, összevetjük a karácsonyfa lábával, és ha nincs szerencsénk, márpedig többnyire nincs szerencsénk, az idén is öt centimétert kell leamputálnunk a tuskóból, ahhoz, hogy egyezségre jussanak. Szekerce, vasfűrész, acél disznóölő kés, lendület és elszántság. A mai nap a gyors döntések napja, gyorsan eldöntjük, idén végre kicseréljük a talpat olyanra, amely baráti paraméterekkel bír, mert a küzdelemben, a biztonsági szabályzat leggondosabb betartása mellett is ezerhétszáznegyvenkét tűszúrás ér.
És a székkel kapcsolatos utolsó simítások. Alkatrészei elkészültek. Ülőke-korong három fúrt lyukkal, három láb ugyancsak hárommal, merevítőlécek-botok, és az azokat rögzítő pálcikák. Ügyesen összeütjük. Ez már nem idő, hiszen nem egy csomagoltan vásárolt elemes konyhaszekrény, hogy a guta üssön meg vele bennünket.
Minden darabot név, születés, óraszám szerint ismerünk. Tudjuk, melyik vonatkozik ránk, melyik életünk társára, melyik felelősségünkre, melyik ellenségeinkre. Azt is, melyik darabbal kínlódtunk a kelleténél többet. Azt is, melyiknél szúrtunk a tenyerünkbe. Azt is, melyikhez kértük a gyerek segítségét, mert nem boldogultunk a cigányfúróval, a deszkalap kitáncolt alóla. Elevenebben, amikor a kedves észrevétlen megközelített bennünket hátulról, s a nyakat átkarolva forrón a fülünkbe lehelte: „Hát te mibe’ mesterkedel?”
Végiggondoltuk, amit legalább évente egyszer végig kell gondolnunk: „Hogyan volt, hogyan van, hogyan lesz?” És persze: hogyan szeretnénk.
A munkák végeztével körbesöpörjük magunkat a Luca nyírseprűjével, nehogy jövőre beleszaladjunk egy új házasságba. Az tenné be a kaput. A biztonság kedvéért ismételjük kétszer. Ha a veszély eleven, testmeleg és konstruktív, akárhányszor ismételhetjük.  
 
 
Ezután már az ünnep előszele. Díszít, csomagol cifrába, színesbe, ami kimaradt volna eddig, tálal, ebédel, beszélget halkan, csörömpölnek az evőeszközök halkan. Az ünnep csendes ünnep. Senki nem gondol a régen lejárt érvényű háborús ünnepekre. A múlt a jelen része, nem vitatható, de bizonyos pillanatokban megvonjuk szavazati jogát, felforgató szándékkal érintőlegesen sem ugathat bele a fenyőillatú órákba.  Az ünnep nem arról szól, hogy felidézzük a villámcsatákat, a véres, elhúzódó háborút.
Várjuk, hogy teljen. Jól várjuk, hogy teljen, hogy csengjen. Mégis mindig meglepő, amikor felcsendül. A csengő. Most az erkélyen fújjuk a füstöt, figyeljük, ahogy az eső elmossa a hét eleji havazás utolsó hírmondóit, nem hiszünk a szemünknek, de nem mondjuk, nem gondoljuk, hogy globális felmelegedés gyötri a földet, mert hasonló tragédiát, ahogy a fehér karácsonyt leveri a fekete karácsony, áprilisi záporok robognak végig a völgyön, gyerekkorunkban is láttunk nem egyet, nem kettőt. Amíg magyarázzuk a két okos nagyfiúnak, akik szerint az emberiség megöli a földet, leszarja az örökösöket, alig hallhatóan megszólal a csengő. Nem tudni, ki járt itt, ki repült át közöttünk, Jézuska, netán Luca. Talán Luca.
Égnek és karácsonyszagot árasztanak a csillagszórók, világít a gyertyajellegű égősor, fényük ragyog a díszeken. Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom. Csomagbontás. Nyugalom. Béke. Boldogság. Család.
Eddig megvolnánk.
Kijárunk a sötétbe. Ezen az estén a szél irányát is mérjük. Ha keletről fúj, az állatok pusztulását hozza. Ha nyugatról, ember hal meg az évben, akit szeretünk, aki hiányzik majd, ami fáj majd. Ha déli szél fúj: betegség szakad ránk, izület, isiász, cukor, érrendszer, szív. Ha vad, goromba, északról rohanó hideg szelet szállít Szent Karácsony estéje, jó esztendőt hoz a januvár, a gyakorlat szerint.
Újra a székre pillantunk. Közeledünk a célhoz. Nincs hová kapkodni. Néhány óra, és mindent tudunk, amit tudnunk kell.  

 

Előzők:
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.