Luca széke 13.
A Luca-dallam nem halkul, a stég lábait ritmikusan pofozza a fodrozódó hullám, lassan együtt rezgünk a hullámokkal, a dal ritmusával, a táncoló vörös szoknyával, a múlt, a jelen és a jövő együttes látványával. Luca fölött az égen mosolyogva sorolnak a nők. A lányok. Az asszonyok. Bikiniben. Szépek. És szebbek. Kívánatosak és kívánatosabbak. Öröm, ahogy a sornak nincs vége. Csak jönnek, jönnek, úsznak az égen koordinálatlanul, előzgetve egymást, hajuk rövid, abban az a szép, hajuk hosszú, bennük az. Melle kicsi, rajta az a gyönyörű, az aprócska lánymell, melle nagy, rajta az, megpihenhetni ott. Bizonyos rövididejű nőket nem ismerünk fel első szemre. Róluk azt gondoljuk, hóha, ők biztosan a jövő! De jó!
Luca nap 13
dec. 25. szombat
Tizenhárom órakor könnyű ebéd. Utána hatvanhat perc könnyű szundikálás. Ha mód van rá, ne egyedül dőljünk le, mert idegesíti a másik délutáni alvása azt, aki éppen duzzogva mosogat. Oldjuk meg. (Molnár Pista barátom szokja mondani rosszkedvűen, ha valami megoldhatatlannak látszik: Oldd meg, ne magyarázd szét!) Pl.: a másik mosogat, mi törölgetés után felmossuk a konyhát. Egyszerre végzünk.
Zuhog az eső. Az éjféli keresztút a stégnél, a Dunánál: privát ügylet. Egyedül kell mennünk, hogy ne kotorjon bele semmi zavaró. Nem akarjuk, hogy más is lássa, amit mi. A múltat, a jelent, a jövőt. Egyszerre mindhármat, benne személyre szabott boszorkányainkat. Aki volt, de nem tudjuk róla, aki van, de nem tudjuk róla, és a következőket, akikről azt se tudjuk, hogy léteznek.
Ha félünk egyedül a szeles, esős éjszakában, ha aggódunk a méltóságosan fenyegető víztömegtől, ha félünk attól, kiderül valami, amit nem akarunk tudni, korai még, fütyörésszünk, mint gyerekkorunkban. De amikor egy-egy szélroham dallamot fújva rohan át a telegráfdrótok közt, felismerjük, a dallam bennünk van. Már tizenhárom napja fújjuk.
Ő Luca. A dal Luca dala. Szövege nincs, csak duruzsoló, lelket rángató pentaton, gyönyörűen egyszerű ismétlődő motívumokkal. Néha cifrázza, mint a széki prímás, aztán visszatér a monoton alaphoz.
A szöveget mi tesszük hozzá. A szöveg a múlt, a jelen, a jövő. A miénk. Imbolygunk a három sík közt, ahogy egymásra vetítődnek.
Egyetlen nap ez. A 365 napból egy. Életveszély. Készülünk rá, túléljük.
Aztán felpattanunk a stégen a székre. Ha látni akarjuk arcát, kezét, testtartását, lobogó szoknyáját a seprűről hosszan lobogva a Duna fölötti szélben, láthatjuk. Nem tagadja jelenlétét, nem bújik, nem távolodik, helyben zizeg a víz fölött, mint a szitakötő. A Luca-dallam nem halkul, a stég lábait ritmikusan pofozza a fodrozódó hullám, lassan együtt rezgünk a hullámokkal, a dal ritmusával, a táncoló vörös szoknyával, a múlt, a jelen és a jövő együttes látványával.
Luca fölött az égen mosolyogva sorolnak a nők. A lányok. Az asszonyok. Bikiniben. Szépek. És szebbek. Kívánatosak és kívánatosabbak. Öröm, ahogy a sornak nincs vége. Csak jönnek, jönnek, úsznak az égen koordinálatlanul előzgetve egymást, hajuk rövid, abban az a szép, hajuk hosszú, bennük az. Melle kicsi, rajta az a gyönyörű, az aprócska lánymell, melle nagy, rajta az, megpihenhetni ott. Bizonyos kisidejű nőket nem ismerünk fel a múltból első szemre. Róluk azt gondoljuk, hóha, ők biztosan a jövő! De jó! 
Egyik pillanatról a másikra vége.
Luca felrántja a seprűnyelet, mint a vadászpilóta, felénk farol, int, nevet, elköszön. Egy villanás, és vége. Azt inti: hahó, 
majd jövök! Nem válaszol, nem üzen, nem tanácsol. Nem kérdezünk, megtanultuk az évek során, hogy hülye kérdéssel jósnőhöz kell menni, Luca hülye kérdésre nem reagál. A válaszok másutt születnek.
majd jövök! Nem válaszol, nem üzen, nem tanácsol. Nem kérdezünk, megtanultuk az évek során, hogy hülye kérdéssel jósnőhöz kell menni, Luca hülye kérdésre nem reagál. A válaszok másutt születnek. Luca tudja, folyamatosan azt látjuk, amit látni akarunk. Azt is, hogy boszorkányaink sorából kicenzúráztuk azon szép és kívánatos nőket, akiket nem
akarunk látni ilyen és olyan okkal, hiába a kötelező tizenharmadik nap, hiába, hogy ezt nem illik. Az illik, nem illik, helyből ostobaság. Mindent illik, az aktuális kötelezvények parancsolnak.
akarunk látni ilyen és olyan okkal, hiába a kötelező tizenharmadik nap, hiába, hogy ezt nem illik. Az illik, nem illik, helyből ostobaság. Mindent illik, az aktuális kötelezvények parancsolnak. Valóban mindent szabad, Luca? Erre se mond semmit. A jó kérdések, és a jó kérdésekre adott jó válaszok nem születhetnek meg másutt. Azt mondaná, ha beszélne, te magad vagy a jászol, az ünnep, a tizenharmadik nap, az öröm és a végítélet. Ki kontárkodhatna belé?
Luca tudja: az egész csupa móka és kacagás.
Tudja: az egész háttérfény és pentaton aláfestés arra vagyon kitalálva, azt szolgálja ma, hogy a Lucát köszöntő férfi időről időre felismerje, mit keres itt, mi a dolga a földön.
Ezzel az ismerettel baktatunk haza a zuhogó esőben. Nyakunkba folyik a decembervégi zápor, a bakancs cuppog a sárban a Dunáról hazavezető boldogtalan földúton. Távol a céltól, a szobától, a ragyogó fenyőtől, egyszóval: a védett terep messze még. A máskor bonyolult hangzások előállítására képes zenekarból két hangszer szól összesen, az eső a meztelen fákon, és a cuppogás meg a cuppogás.
Előzők:
