Ez a történet igaz. Szereplői éltek, vagy ma is élnek. Amíg lehet. Ezért kell megörökíteni őket.

Karácsony szombatján
 

I.    Erdély-induló

Nem akartunk elmenni Aradról.
Itt volt az otthonunk. Nem csábított el a bécsi döntés után azonnal elkezdődő népvándorlás Erdély belseje felé, mely akkor már Magyarországhoz tartozott. Pedig rokonaink éltek ott, édesanyám testvérhúga a családjával, akik – a történelmi véletlen folytán – hirtelen magyar állampolgárok lettek. Hívtak is bennünket, hiszen nagynéném szerette volna maga mellett tudni édesanyját – nagyanyám velünk élt akkor – nénjét és kis unokahúgát is, aki én voltam. De mi tovább is ragaszkodtunk otthonunkhoz, bár az csak egy bérelt lakás volt.
Akkoriban nagyon népszerű, közkedvelt dal volt a magyar lakosság körében az Erdély-induló. Magam is igen gyakran énekeltem, háromévesen, bizonyára tiszta hangon, mert örököltem szüleim jó hallását (a temesvári zeneiskolában ismerkedtek össze, amatőr zenekarban játszottak annak idején). A jelentését részben értettem, a jelentőségét nem, de énekelni nagyon szerettem. Aztán egyik napról a másikra tilossá vált, csak otthon, egészen halkan dúdolhattam.
–    Mikor énekelhetem újra hangosan? – kérdeztem szüleimet.
–    Majd, ha egyszer Magyarországra megyünk.
Hamarosan erre is sor került, mármint a készülődésre, mert a következő két év alatt anyagi helyzetünk fokozatosan romlott, majd tarthatatlanná vált. Édesapám a fronton volt, nagyanyám megbetegedett, édesanyám sehol sem kapott munkát, semmilyet se. Nem tudott románul. Ingóságaink eladásából éltünk, de egyszer azok is elfogytak. Jöttek a meghívó-levelek Marosvásárhelyről, de nem akartunk senki terhére lenni. Aztán biztattak, hogy odaát édesanyám azonnal kap végzettségének megfelelő állást (könyvelő volt).
A meghívó-levelek hivatalos fordítását csatoltuk az útlevélkérvényhez, de visszautasítottak, több ízben is. Nem tudom, mi volt ebben a logika, hiszen csak terhére voltunk az államnak, de nekünk már csak egyetlen lehetőségünk maradt: a zöldhatár.
Valaki megismertetett egy embercsempésszel, aki biztatott, hogy baj nélkül átvisz (akkoriban ez elég gyakori eljárásnak számított). Persze nem ingyen, hiszen a határőröket is le kell fizetnie. Anyám megegyezett vele. Pénzzé tette utolsó tartalékait. A bútoraink már régen a lakás új bérlőjének tulajdonában voltak, csak addig használhattuk őket, amíg ott laktunk ( én erről nem tudhattam). Aztán sor került anyám gyémánt fülbevalójára. Ez volt a szöktetés ára.
Csempészünk egy nagyobb csoportot – elsősorban katonaszökevényeket  –  gyűjtött össze a „kalandra”, és a karácsony szombatja előtti éjszakát találta megfelelőnek, nem tudom, miért. Megnyugtatott bennünket, hogy nem lesz semmi bántódásunk, őt már ismerik a határőrök, nem először visz át csoportot. A látszat kedvéért – mondta, – az őrök lőni fognak, de a levegőbe, mi meg a földön kúszva keljünk át a határsávon, pár méter az egész. A magyarok senkit sem küldenek vissza.
Én, persze, nem sokat értettem az egészből, mert igyekeztek eltitkolni előttem a félelmet, amely – a nyugtatgatás ellenére – ott lapult anyám, nagyanyám lelkében, gondolataiban. Azzal biztattak, hogy amint átértünk a határon, azonnal hangosan, bátran énekelhetem az Erdély-indulót. Ez az ígéret fellelkesített, még élveztem is a „kirándulást”, mert a határig lovaskocsival mentünk. Csak akkor szeppentem meg – nem is kicsit–, mikor a határsávon földre hasalva keltünk át, és fejünk fölött ropogtak a fegyverek. De valóban nem tartott sokáig, és nem lett bántódásunk. Még sötét volt a decemberi hajnalon, mikor vezetőnk megszólalt:
–    Fölállhatnak nyugodtan. Magyarországon vannak.
–    Énekelhetem az Erdély-indulót? – kérdeztem kissé még ijedten az átélt percek után. Majd az igenlő válaszra kieresztettem a hangomat:
„Elhangzott a szó,
Zeng az induló,
Győztesek megint
Ősi zászlaink.
Édes Erdély, itt vagyunk,”
–    Fogod be a szád! Mit kornyikálsz itt kora hajnalban? – szakított félbe egy durva hang, majd megjelent a gazdája is, egy magyar határőr.
–    Kik maguk, és mit keresnek itt? – támadt anyámra, nagyanyámra is, majd bekísért egy irodaszerű kis helységbe, és ott hasonló hangnemben folytatta a kihallgatást, de – érdekes módon – velem, az ötéves kisgyerekkel kezdte. A nevem, lakhelyem után érdeklődött, továbbra is goromba hangon. Ijedten bújtam anyám ölébe, védelmet keresve, és ebben nem is csalódtam. A máskor félénk, halk szavú édesanyám bátran feleselt a faragatlan emberrel:
–    Mit akar ettől a kisgyerektől? Hagyja békén, engem kérdezzen, én vagyok az anyja, én hoztam át. (Közben iratait kezdte elővenni táskájából.)
A veszekedés zajára benyitott egy határőr tiszt, és rátámadt társára:
– Hogy beszélsz a hölgyekkel, te marha állat? Nem szégyelled magad? Menj innen ki, az anyádba! – Elnézést kérek, nagyságos asszonyom, a katonaszökevényekkel voltam elfoglalva (ők, persze, gyorsabban keltek át a határon), nem láttam magukat. Ez egy bunkó paraszt, mindig így viselkedik, ne is törődjenek vele.
Ő vette el és nézte át az iratainkat, a meghívó leveleket, mindent rendben talált, de én ebből már nem sokat láttam. Elaludtam anyám ölében.
Soha többé nem énekeltem az Erdély-indulót.

II.         Nagyváradon

Váradig aludtam. Ott arra ébredtem, hogy nagyanyámmal az állomás épületében ülünk egy padon, mellettünk az a kevés holmi, amit a határon át tudtunk hozni. Anyám a városba ment pénzt váltani, hogy folytathassuk utunkat Marosvásárhelyre.
Karácsony szombatjának délelőttje volt.
–    Hol marad ilyen sokáig anyuka? – mondogatta nekem nagyanyám. Velem, a kisgyermekkel osztotta meg aggodalmát, mert mással nem tehette, és anyámnak már vissza kellett volna jönnie, hiszen tudta, mikor indul a vonatunk tovább Kolozsvár felé.
De nem jött. A vonat elment nélkülünk. Tehetetlenül ültünk a padon, elmozdulni se mertünk. Hová is mentünk volna?
– Hol marad el Anyuka?
62 éves – az én szememben nagyon-nagyon öreg – nagyanyám sopánkodása gyakran ismétlődött. Szegény kis beteges, gyenge, sebezhető özvegyasszony volt, sohasem volt önálló akarata, előbb férjét, majd sorban három leányát szolgálta ki, közöttük ingázott-vetődött ide-oda. Hol vannak a Jókai-féle cselekvő, energikus magyar „nagyasszonyok? Az én nagyanyám nem volt az. Bizonyára ezért tűnt – és tűnik ma is számomra természetesnek, hogy gyermekétől – anyámtól – várta a reményt, a „megváltást”.
– Hol lehet már Anyuka?

Végre megérkezett. Nem bántuk már, hogy elment a vonat, nem bántunk már semmit, csakhogy újra együtt vagyunk. De hát mi történt?
Az történt, hogy édesanyámat ott tartották a bankban, „túszként”, gyanúsítottként, közben a rendőrséget és a kémelhárítót értesítették. Mint kiderült, éppen egy hasonló nevű és életkorú kommunista asszonyt köröztek, és hát anyám szökevény volt. Csak órák múlva tisztázódott a dolog, ekkor beváltották a maradék pénzét, és bocsánatot kértek tőle. A „kommunista” szó jelentése nem volt egészen tiszta előtte, az csak később került be aktív szókincsébe, de ez akkor nem is volt fontos. Elnézését kérték – rövid idő leforgása alatt immár másodszor – anyanyelvén. Akármi történt, ez a „kaland” is jól végződött.
Most már csak egy táviratot kellett feladni a rokonoknak, hogy ne várjanak hiába a jelzett időben (a sürgöny, persze, jóval utánunk érkezett meg).

III.        Karácsony estéje

Kolozsvárig megint végigaludtam az utat. Egyszer csak nagy fényességre ébredtem. A kolozsvári állomás várótermében már égtek a gyertyák, villanyfényszórók egy hatalmas fenyőfán. Akkor realizáltam, hogy karácsony este van, illetve lesz, mert még délután volt. Ötévesen már jól emlékeztem az előző karácsonyestekre, de legalábbis a tavalyira, a lakásunkban álló, mennyezetig érő fára, alatta az ajándékokra, melyeket nekem küldött a Jézuska az angyalkáival. De hát akkor estére megint eljön az angyal – gondoltam még mindig álmosan vagy bizonytalanul, mert valahogy nem mertem szóba hozni.
Megérkezésünk után újból a kedvenc közlekedési eszközömmel, „lovaskocsival” mentünk rokonaink lakására, de ezúttal rövid volt az út. Érthető nagy örömmel és megkönnyebbüléssel fogadtak, hiszen a sürgönyünket nem kapták meg, és már minden rosszat elképzeltek rólunk: elfogtak, visszatoloncoltak, netán még nagyobb bajunk történt – aggodalmuk nem volt egészen alaptalan. Én nemigen figyeltem rájuk, mert egy pici – nálam jóval kisebb – leányka szaladt felém lelkendezve, tárt karokkal: Hédike, az unokatestvérem. Összeölelkeztünk az előszobában, majd kézenfogva húzott be egy nagyobb szobába, ahol ott csillogott-villogott egy óriási karácsonyfa, alatta sok játékkal.
–    Nézd, mit hozott nekem a Jézuska! – mutogatta lelkesen a hároméves gyermek számára teljesen újdonságszámba menő „angyaljárást”.
A felnőttek a határátkelés és az utazás viszontagságairól beszélgettek, nem figyeltek ránk. Én csak álltam ott döbbenten, néztem a karácsonyfát, és nem értettem semmit.
Álltam a fényes karácsonyi kivilágításban a fa mellett, üres kézzel, mint egy kis koldus.
Nagynéném hirtelen észbe kapott. Gyorsan felemelt a fa alól egy képeskönyvet, és a kezembe adta:
–    Nézd, Magdika, neked ezt hozta az angyal.
Nagyon szép könyv volt. Kinyitottam, becsuktam, és még jobban összezavarodtam. Hiszen ez a fa alatt volt, nem lehet az enyém – valami hasonlóra gondolhattam, de nem találtam hozzá pontos szavakat. Csak a könnyeimet nem tudtam többé visszatartani.
–    Ne sírj, Magdika, örülni kell, hogy itt vagytok Magyarországon, most ez a fontos – vigasztalt ismét nagynéném.
Értettem a szót, hogyne értettem volna. Hiszen hosszú ideje egyebet sem hallottam, mint ezt a szót, ezt a reményt keltő fogalmat: Magyarország. Ha egyszer sikerül átjutni, ha egyszer ott leszünk, minden jó lesz. Magam is ezt kívántam, hiszen a felnőttek mindent megmagyaráztak, és nem voltam buta kislány.
Csakhogy karácsony estéje volt…
És álltam ott az idegen lakásban, ismeretlen bútorok között. Hol van az én karácsonyfám, tetején a csillogó, fényes aranycsillaggal, a rózsaszínű selyempapírba csomagolt rengeteg szaloncukorral, melyet már szépen berendezett ebédlőnk állandó tartozékának láttam lelki szemeim előtt.
Édesanyám csak nézett rám, majd hirtelen megtalálta a varázsszót.
–    Tudod, kislányom, mi csak most jöttünk el hazulról, és a Jézuska Aradra küldte neked a karácsonyfát és az ajándékokat. Minden ott van Aradon, de nemsokára megkapod.
Arad. Akkor már ismertem a nagybetűket, mindent el akartam olvasni, amit lehetett. Sétálás közben ezzel a szóval is gyakran találkoztam, mondták, hogy ez a városom neve. Nagyon tetszett nekem a szó, nem tudom, miért (akkor még nem ismertem a zöngés hangokat). Szerettem volna, ha engem is így hívnak.
Bizonyára „logikusnak” találtam anyám magyarázatát, mert teljesen megnyugodtam, de maga a karácsonyfa valahogy el is veszítette jelentőségét. Hiszen ott van Arad, az én városom.
–    Nekem egy egész városom van – dicsekedtem unokatestvéremnek, de ő már az igazak álmát aludta.
 Egymás mellett feküdtünk a széles rekamién. Örültem neki, mert nem volt testvérem. Neki se volt. Úgy éreztem, testvért kaptam 1942 karácsony szombatján.
A történetben szereplőkből már csak mi ketten élünk, ő Marosvásárhelyen, én Aradon, de a karácsonyestet általában együtt szoktuk tölteni. Amíg élünk. Amíg lehet.

Karácsonyi ajándékozás – TÓTH GÁBOR festménye (www.festomuvesz.hu/tothg/)