Ficsku Pál: Karácsonyi járat
Béla és Klára nagy boldogságban éltek. Béla dolgozott, Klára vásárolt. Gazdasági válság alatt ez egy normális családmodell. Amíg Béla dolgozott, addig nem érdekelte, hogy Klára mit csinál, hűséges asszony, se gyerekük, se abortusza nem volt. Klára mindig várta Bélát a műszak lejárta után a munkahelye előtt. Béla sokáig azt hitte, hogy szeretetből, a kollegái cukkolták, hogy ő csak serpának kell, csomaghazavivő szolgálatnak. Nem érdekelte. Amikor hazaértek, az asszony kipakolta a ruhákat, mert a turiból hozta a cuccot haza, és nagyokat szeretkeztek. Sikertelenül. Egy napon így szólt az asszony Bélához. Te Béla, arra gondoltam, ha már úgyse csinálok semmit, akkor kereskedhetnék a neten. Hogy veszek ruhákat, és eladom. Kis haszonnal. Béla nagyon megörült ennek, hogy amíg ő gépiforgácsol, addig az asszony a neten van, nem költ, de még keres is, kis haszonnal.
Ficsku Pál
Karácsonyi járat
Utálok Karácsonykor utazni, de hát kell, menni kell a szüleimhez, egyedül nem szabad maradni, az öngyilkosok napja. Felkászálódtam a vonatra, a büfé-kocsiban már nem volt hely, szerencsére négyes asztalhoz szólt a helyjegyem. Fiatal házaspár ült még ott, gyerekkel. Hamburgereztek, a gyerek meg csipszezett. Karácsonyi menü.
Csak nehogy valaki a vonat alá ugorjon, mert lekéssük a csatlakozást, mondta a férfi.
Bolond vagy, mondta a nő, ne beszélj így a gyerek előtt.
De hát most jön az öngyilkosok napja, mondta a férfi, és elnevette magát.
Vészmadár, mondta a nő, és ő is nevetett.
Nem volt vicces. Fáradt voltam, hajnalig ittam a többi magányossal, akik ugyanúgy, mint én, most szállhatnak fel a karácsonyi járatokra. Elaludtam.
Kérem, keljen fel, hallottam egy hangot, és enyhe tapintást éreztem a vállamon. Kinyitottam a szemem, a kalauznő volt az. Kinéztem az ablakon, havas töltésoldalt láttam, a töltés tetején három hóember, biztos a háromkirályok, valahol mögöttük házak körvonalait, a másik sín mellett bámészkodó utasokat, rendőröket, tűzoltókat. .
Ez nem a végállomás, mondtam a kalauznak.Nem, mondta, gázolás miatt bizonytalan a tovább menet, kérem, szálljanak le, és ezzel a többes számmal véget ért az a rettenetes álom, ami általában a vonatalvásaim alatt gyötör, amiben egyedül utazok egy vonaton, és az nem áll meg sehol.
Leszálltam, kiderült, hogy nyílt vágányon vagyunk, de a vonat vége még a peronon volt. Bukdácsoltunk a havas kavicson, nem régen lehetett a gázolás, mert még a tűzoltók nem láttak munkához. A büfé-kocsi alatt feküdt a meztelen hulla, egyik keze kicsit arrébb, az egyik lába meg közvetlenül a vonat mellett. Legalább a gyerekeket szállították volna le a túloldalon, tudtak volna hógolyózni. A kisebbeket felvették az apák az ölükbe, és eltakarták a szemüket. A vonat végénél egy erősen ittasnak tűnő vasutas hölgy volt, mint később megtudtam a helyi személyzet, egy öltönyben levő látszólag fontos ember, meg néhány még fontosabb ember. B. állomáson voltunk. Tíz perc múlva jön egy személy, az beviszi magukat A-ba, onnan elmennek H-ba, ahol majd megáll valamilyen vonat, mondta az erősen ittasnak látszó szőke vasutas hölgy. Természetesen elrobogott előttünk megállás nélkül a személy. Átmentem a túloldalra, ahol kétszáz ember várakozott. Úgy tűnt átaludtam a gázolást, a fékezésre se ébredtem fel, hiszen ők már ott álltak, én meg az utolsó utasokkal tébláboltam. Csak most figyeltem meg pontosan az állomásépületet. Valaha, nagy elővárosi állomás lehetett, megvoltak a váróterem és a resti hajléktalanodott maradványai, a partról a peronra vezető lépcső, ahol majd később a tepsis hullát elejtő hullahordók haladtak, mellette a forgalmi iroda, ami egyben jegypénztár, csomagmegőrző és talán alkalmi kupolda.
A peronon ott a hulla ruhái szépen összehajtogatva, a cipőben a zokni, a katonaságnál tanulhatta.
Az emberek beszélgettek a háromkirályok alatt.
Biztos részeg volt, mondta egy gurulós bőröndös nő.
Miből gondolja, kérdezte egy másik gurulós bőröndös nő. Aki így bestokizza a ruháját az nem lehet részeg.
Mit csokizik?
Bestokizza. Szépen élbe hajtogatja. Az apám mutatta meg, ő volt katona.
Mellettük egy srác, bal kezében fényképező, nagyoptikás, fülén telefon, pírszinges lány haját simogatja jobb kezével, a lány barátnője velem szemez. Csak nem?
Azonnal küldjetek ki közvetítő kocsit. Ez nem állapot! Jogom van a sörömhöz! Fekszik itt ez a szeletelt hulla, fázunk a peronon meg a havas parton, senki nincs velünk. Több halott lesz előbb-utóbb, mint a büfékocsi alatt. Figyusz! Megcsinálom az anyagot, még a szíjenen is le fogja adni. Vonat jön! Nem áll meg. Örökre partonmaradtak maradunk. Ez Magyarország. Lehetne ez a címe. Bazdmeg, lerakta, üvölt, és beleremegne az állomás, ha még lenne. A pírszinges csaj megcsókolja. Ne bomolj, inkább keressünk egy kocsmát. Innék egy sört.
De elmegy a következő vonat, bébi.
A barátnő beszól.
Sörömet egy vonatért? Idő van. Kiszáradni meg én se szeretnék.
A csávó mobilozik.
Halló? Különleges tudakozó? Azt szeretném kérdezni, hogy B. vasútállomás közelében szeretnénk inni egy sört, van itt kocsma? Mi? Hogy be vagyok rúgva? Hát azért élsz az adómból, a kiszáradásig elalélunk itt a barátnőimmel. Karácsony van!
Letette a barom, mondja a csajoknak.
Észreveszi, hogy hallgatom őket. Hozzám fordul.
Te is média?
Én csak figuralesen vagyok, mondom, csak nem tudtam rendesen megnézni a figurát.
Férfi volt, mondja a srác. Korrekt öngyilkos.
Miből gondolod, hogy férfi?
Nem láttad a lábát a sínek mellett? Nem voltak a körmei kifestve.
Végre jön egy személy, két city már elment M. felé, ami nem állt meg, a személy megáll. Bevisz H-ba, aztán valahogy csak hazajutok.
Éjszaka nem hagy nyugodni a történet. Kis összeesküvés-elméletet gyártok. Egy férfi meztelenül levetkőzik a peronon, élbe hajtogatja a ruháit, még a zokniját is berakja a cipőbe, szépen, gondosan, nem csak úgy belegyűrve, aztán kiáll meztelenül a peronra. És várja a cityt, ami, tudja, hogy nem áll meg, lassít ugyan, de az neki éppen elég. Lassú halál. Tapasztalataim szerint, a vasút hajnalán és alkonyán is, ha egy vonat áthaladt egy állomáson, akkor kiállt a peronőr, vagy forgalmista, bakter, és tisztelgett az elhaladó vonatnak. A férfi, az öngyilkos, valószínűleg ismerte a vasúti menetrendet meg az állományt is. A fehér blúzos nőt. Akinek észlelnie kellett volna a peronon álldogáló meztelen férfit. A férfi, amikor találkozott a nővel, aki talán megkérdezte, óvodai ismeretség révén, hogy hová mész, innen most nem megy vonat, akkor talán a férfi adott neki egy kétdekás hubit, ha ezt megiszod, tíz perc múlva a tied vagyok. A nő iszik, nyolc perc múlva jön a vonat.
Ez így talán logikusnak tűnik, mégse hagy nyugodni, a miért. Az élrehajtogatás. És nem hagy nyugodni a történet, hogy nincs, hogy csak kétségek vannak, mert kell egy történet, hiszen anélkül nem élet az élet, nem hihető a hihetetlen, és hihetetlen a hihető, magam részéről, hogyha van, csak akkor nyugszik meg a szív.
És ilyenkor ki kell találni egy történetet, akár egy öngyilkosságét is, hogy tényleg megnyugodjon az a szív.
Először is adjunk nevet. A név az fontos. Legyen mondjuk a férfi Béla. A Béla az olyan kicsit esetlen, de mégis szeretetre méltó név. A nő meg legyen számító, egyszerre hideg és meleg, mondjuk Klára.
Béla és Klára nagy boldogságban éltek. Béla dolgozott, Klára vásárolt. Gazdasági válság alatt ez egy normális családmodell. Amíg Béla dolgozott, addig nem érdekelte, hogy Klára mit csinál, hűséges asszony, se gyerekük, se abortusza nem volt. Klára mindig várta Bélát a műszak lejárta után a munkahelye előtt. Béla sokáig azt hitte, hogy szeretetből, a kollegái cukkolták, hogy ő csak serpának kell, csomaghazavivő szolgálatnak. Nem érdekelte. Amikor hazaértek, az asszony kipakolta a ruhákat, mert a turiból hozta a cuccot haza, és nagyokat szeretkeztek. Sikertelenül. Egy napon így szólt az asszony Bélához. Te Béla, arra gondoltam, ha már úgyse csinálok semmit, akkor kereskedhetnék a neten. Hogy veszek ruhákat, és eladom. Kis haszonnal. Béla nagyon megörült ennek, hogy amíg ő gépiforgácsol, addig az asszony a neten van, nem költ, de még keres is, kis haszonnal. Vásárolhatnék neked öltönyöket is, mondta egyszer Klára, felvennéd, úgy raknálak a netre, mégis jobban nézel ki, mint egy próbabábu. Jobban eladható vagy.
Egy idő után Béla észrevette, hogy a Klára által neki vásárolt öltönyök, mind frissen vasaltak, illatosak.
Klára, mondta egyszer félénken Klárának Béla, ezek nem turisok.
Turisok azok, csak elvittem kitisztítani.
Meglásd, a patyolatos, cukkolták Bélát a munkahelyén.
Az élbe vágja.
A gőzölgő vasalóállványon.
Bélát nem hagyta nyugodni ez az élbe vágás. Délután, otthon, amíg Klára haza nem ért, felpróbálta az összes el nem adott öltönyét. Az egyik halszálkás zakójújában fogadta Klárát. Gondolta, ebben nagyot szeretkezhetnek, ha nem is az öreg halász, de legalább piránya szeretett volna lenni.
Nincs élbe vasalva, mondta Klára, amikor hazajött. Holnap elviszem javíttatni.
Javíttatás. Ez jutott eszébe Bélának. Néha, amikor úgy szeretkeztek, hogy Klára volt felül, és véletlenül a nagy ringatózásban kicsúszott Klára hüvelyéből az ő micsodája, akkor nem azt mondta Klára, hogy dugd már vissza, vagy szó nélkül ő segített volna magán, mindig azt mondta, hogy javítsd már ki, javítsd már ki.
Aznap éjszaka nem szeretkeztek.
Reggel azt mondta Klára, hogy most nincs ideje netezni, inkább elmegy javítani.
Béla még sohase hiányzott indokolatlanul a munkahelyéről. Aznap nem ment dolgozni. Filmen már látta, hogy lehet követni észrevétlenül megfigyelt személyt. Ő is ezt tette Klárával.
Tudta előre, de nem merte tudni, hogy Klára a patyolatoshoz megy.
És az asszony belépett a patyolatos ajtaján.
És Béla előtt felsejlettek a képek, amint a patyolatos a vasalódeszkán illeti az ő asszonyát, s talán az asszony még a szájával is illeti ott, ahol őt is csak egyszer, és akkor az jutott eszébe, élre vágni. Mindent élre vágni.
Karácsony volt, a szeretet ünnepe. Őt már nem szerette senki.
Reggel kiment az állomásra, előtte az asszony netén, a hűtlen nőineten megnézte melyik az a vonat, amelyik nem áll meg. Vitt hubit is a szakadt nőnek, akit már az oviban is utált. Ígért neki tíz percet, holott tudta, csak nyolc van.
És élbe vágta magát.
Kapcsolódó:
