Lászlóffy Csaba: Naplóregény - részlet
Kassáktól olvasta ezt, és mélységesen meghatódott, s ejsze’ meg is jámborult attól, hogy itt már az öregséget érte tetten!… A „vénülő harcosnak” gondolnia kell arra, hogy mit tehet jóvá még a világgal szemben. (Hogy legalább az utódok élete minél kevesebb gyötrelemmel járjon. A megpróbáltatások elől úgysem futhat és bújhat el senki fia.)
Lászlóffy Csaba
Legforróbb nyaram
avagy az éden kényszerképzete
(Naplóregény – részlet)
Mindent felkavaró, viharos napok után a leülepedett, undok iszap; ezzel járt a nyárutó. Az anyós tip-top házában csak őt, a vőt tekintették ennél utálatosabbnak. Pedig kedvetlen vendég volt csak, semmiképpen sem felfuvalkodott.
A „fegyverszünetek” törékenységét – a kiegyezés és az árulás közötti átmeneti nyugalmat, határt – jól ismerte. Ez más volt.
Mennyi kiszámíthatatlan csapdát tartogat az élet! Az I-i házból a néptelen, sötét utcára kilépve, egy szál ingben – a menekülés járt az eszében. Meg kellett volna tennie, még az első éjszakán, de ő a kettős ágy jobb felén sokáig virrasztott, hánykolódott a párja mellett, aki reggel derűs ábrázattal ébredt, anyukája oldalán serénykedve reggelit készített. Alapjában véve – nem szükségeltetik hozzá különösebb megfigyelőkészség, hogy – nagyon kicsi és nagyon könnyű volt a bánata. Az övé mellett. („Mind reszkethetsz a dühtől, Ám ne reméld, hogy a jóság / Jóra vezet – ugyebár / Mily veszedelmes balhit!”… Kétszer is fölriadtál, s a kezedhez kaptál: jaj, el ne szóródjék a lepedőn és tollpárnádon a különös böjt napjaiban kopogósra száradt kalácsdarab maradéka, amelyet álmodban morzsolgattál, és felnagyított súlyát ott érezted a tenyereden.”)
Platánfatörzsére rótt nőstényálmok, hímviaskodás után fűbe tepert megszokások. Nosztalgiahelyek nyíló s záruló tenyerei. Persze, minden helyzet más…
Számíthat-e ezután még valakire, női «jelenésre«, aki ha a szívéhez nem is, bár bizalmába férkőzhet? (A könnyezni tudó Madonna-arc visszakapja-e valaha megkapó formáját, harmonikussá megszépített arányait?) Befellegzett a mesterkélt játéknak, az önámításnak. Békességes otthont kívánt örökké, s annyi évtized múltán most cinikusan az arcába köptek!
…Egyik délelőtt együtt ülnek a sodró víz partján. A férfi fűszálat rágcsál, vagy lapos köveket hajigál, s az unokákra gondol. Az asszony kihevült arccal ujjait a folyóvízbe mártja, s ajkán lányos mosollyal, rátalál az utóbb annyit keresett csendre…
A révület állapota olyan kétértelmű, olyan kancsal. Derengő igazság és valótlanság szülötte minden emlék. Valamilyen egyszerű, tanulságos megoldás kívánkozna ide, mint az Azon a nyáronban.* „Úgy látom én is – mondta az író, miközben egy nedves fűzfaágyacskából fütyülőt készített. A kés nyelével megkalapálgatta s aztán óvatosan lehúzta a fa héját, nyelvet illesztett bele, s mint valamikor negyven esztendővel ezelőtt, szájához emelte és gyöngéden, hosszú lélegzetvétellel belefújt. A fütyülő éles, magas hangot adott s az ember mintha visszatalált volna rég elhagyott szülőhelyének utcáiba, hangosan, minden hátsógondolat nélkül elnevette magát. Néhány pillanat múltán alig hallhatóan felsóhajtott: – Milyen kár, hogy az idő eljár az ember felett s ami egyszer elmúlt, az nem jön vissza többé soha.”
Ennél banálisabb talán csak egy bánatosan verssorokra tagolt, hatásos versidézet lehetne, például ez:
Olykor találkozik így magával az ember.
Megjelenik a gyermek, aki egyszer
ő maga volt
az ember, de ahogy meglát bennünket,
megijed, mint valami rablógyilkos…
Kassáktól olvasta ezt, és mélységesen meghatódott, s ejsze’ meg is jámborult attól, hogy itt már az öregséget érte tetten!… A „vénülő harcosnak” gondolnia kell arra, hogy mit tehet jóvá még a világgal szemben. (Hogy legalább az utódok élete minél kevesebb gyötrelemmel járjon. A megpróbáltatások elől úgysem futhat és bújhat el senki fia.)
Még szerencse, hogy a halál előbb-utóbb megóvja attól, hogy örök időkig így kelljen vergődnie az érzéketlenség hálójában!… Elképzelt s szépen arányosan kidolgozott történetek helyett ezt a tematikai kötöttséget szinte bántónak érezte. Újabb lelki nehezék. „A kialvatlanság alföldi ege alatt hátha kinő valaminő csoda a gőzölgő sárból!…”
Lehullt, ütődött almába harapott, lehunyta szemét: „ez kukacos!” – ki kéne köpni. Hány ilyen véletlenszerű remeknyűvel van tele a világ (?), amelyet most még süketebbnek, közönyösebbnek érzett… Lefelé húzta. Az író, hiába néz kutató szemmel, tudatosan a mélybe, tehetetlen ember végső soron ő is. Kis semmiségnek tűnő véletleneknek kiszolgáltatott. (Ez ellen lázadozott mindig.)
Teste hideg verítékben úszott; a kétségbeejtő egyedüllét érzése elnyomta a bensejéből üzenő fizikai fájdalmat.
A gyűlölt főváros után most ez a lappangó gyűlöletet felbugyborékoló vidék is?…
Vagy csupán álomkóros csatangolás közben az elmúlt napok kába bódulata mondatja ezt vele, az otthoni összeütközés ürügyén? Nem beszélt, hasztalan kínálták, nem ült asztalhoz s meleg ételt nem evett.
Széthulló órák, amelyeket az ember magával azonosít. De hát mit ért hiábavaló törekvése a jóra, ha a kérlelhetetlen (érzelem-fukar) ellenfél szemében nem hunyt ki az alattomos tűz.
Amikor még a teljességre vágyott. Midőn még nem ismerték egymást N-nel, de vállaltak minden kockázatot… Most pedig?!
Ült a napégette, kemény földön, mintha kimerítő messzi útról tért volna meg (holott csak kocsmák s önkiszolgálók között csellengett, csacsogó, önelégült gazdag parasztok – gyanakvó bugrisok – bizalmatlan pillantásainak kereszttüzében).
„Ki ne gyulladj a forróságtól!” Kedve lett volna letépni magáról az inget; a gombja messzire repült.
Nincs mélység, ahová ólomsúlyával levethetné magát. (Járt itt télen is; s eszébe jut megint az évtizedekkel korábbi „kaland” otthon a Bornemisza-kúria határában. „Ha legalább egy magányos farkassal találkozhatnék, mint a Székelyföldön!”)…
Palackozott borok, dobozos sörök, külföldi áru, EU-védjeggyel ellátott is, dugig. Csökött szellemi (vakondok)létre ömlesztett civilizációs standardok!
S az elpuhult, hízásra hajlamos népség; a nadrágszíjat meghúzó-szorító kormányfőhöz óvatosságból húzó. Minden ambíciójuk a vagyongyűjtés… S lefogadni, hogy szinte minden házban ugyanaz fogadná: a kegyetlen egyhangúsággal kivarrt falvédők öröksége! A „szemérmes magyar faj” hátrányát tekintve ma is vitatkozni lehetne Szabó Dezső naiv elfogultságával, olyan vidékeken, újgazdag kúriákon, ahol a «nagymenők« a szabadversenyt a műveltségen kívül képzelik el. Mintha bumerángként térne és ütne vissza a szó- és szellemi kincs szegénysége: a fantáziátlan polgárlét s egyben a gyermekeknek szánt szülői útravaló, mint a korlátolt kivagyiság, az előítéletekre korlátozó dölyf életelve.
Néha eljön az idő, hogy kiragadjon önmagunkból. Különben kénytelenek lennénk sok buta dologról fecsegni.
A homokos sétányról letérve egyszerre csak magas szárú, selymes fűben gázolt (vagy az egész csak képzelgés?); egy gyümölcsöskert végében le is heveredett; enyhe fuvallat csapott a képébe. Ha belső görcsei is fellazulnának tőle, ahogyan a portól lepett pórusai!
De aztán különös izgalom vett rajta erőt hirtelen, s talpra szökött. Szembe kell néznie elfogultságával. Az asszonynak talán van valami igaza abban, hogy ő mindig emészti magát!…
Viharfelhők tornyosultak megint. Egy nagyobb zuhé után hátha másképp fog festeni a gyarló világ? N. visszafogott érzései sem lesznek olyan szárazak, mint a porfogó, fakult drapériák.
* Kassák Lajos regénye
Lászlóffy Csaba, 1939. május 21. - Torda, József Attila-díjas költő, író, drámaíró, esszéista, műfordító. Kolozsváron él. 1960-ban diplomázott a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1962-68 között az Igazság, 1969-től a Dolgozó Nő, 1990-től a Családi Tükör szerkesztője. 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
