Nagypál István: A sugárúti ház
Phillis nem szeretett nő lenni. Nem szerette a szoknyákat (bár most is az volt rajta) (úgy nézett ki, mint egy úttörő kislány, a lába kicsit szőrős, zoknija hosszú volt). Ahogy a táskáin ült, úgy vette észre, őt is kezdik körül állni, mint valami mutatványos bódét. Foghíjas emberek állják körül, hátha szerencse fogat dob a kalapjukba, esetleg pénzt, italra.
NAGYPÁL ISTVÁN
A sugárúti ház
Phillis kiszökött. Elhagyta a szanatórium területét, vissza se nézett az épületre. Mielőtt átlépte a kaput megállt és bámulta a fehérmárványból készült szobrokat. Nem tudta eldönteni, mit ábrázoltak; hol egy sípot fújó, kisdedarcú kisfiút látott, hol pedig egy notre-dame-i kőszörny orrlyukát látta mindezek helyett. Megfogta mindkét szobor lábát, először a jobb oldalit, majd a balt is, a mutatóujjával tett egy mozdulatot, mint amikor megnyaljuk a főzeléket. Mint a só, olyan az íze, mondta Phillis. Hátha szerencsét hoz. Sóbálvánnyá úgyse válhat.
Néhány óra séta után a belvárosban találta magát. Elfáradt. A mindennapi fekvés és ülés miatt elszokott ezektől. Pedig munka után sokszor el-elbolyongott a parkokban, a szürkésre festett házsorok között. Naphosszat a gép mellett ült. Nem volt fiókos szekrénye, amibe a projektjeit rakta volna, így gondolkodni is alig volt ideje. Nem volt írnok. Nem volt író sem. A munkás szót sem szerette. Phillis bedolgozó kisiparos volt, amolyan asszisztens. Kávéfőző. Így aggatták rá hivatalosan a kisasszony szerepét. Talán el is fogadta ezeket a jelzőket. Főleg nagyapja halála óta kedvelte a kisasszony szót. Meg a kisunokát is. Ezeken gondolkodott a séta közben, mert most már volt rá ideje. És nem mellesleg kedve is.Önfeledten mosolygott, kezében a félig megroggyant kalitkával, amiben az elfogott mókus ugrált, kissé ingerülten (talán betegen). A másikban két utazó kofferját tartotta, amelyek csaknem üresek voltak – valahogy ugyanis le kellett másznia a szanatórium ablakán keresztül. Történetesen a táskájában a fehérneműin kívül nem igen volt más. A púdert, a tükröt és egyéb holmit nem tartott magánál. Önfeledt mosolygás közepette beért a térre. A régi Skála áruház mellett épülő hotel falait plakátok díszítették. A tömegben megállva nehezen tudta kivenni Phillis, mit lát. A képen erős kontúrú hölgyek képei voltak, a színek alapszínekből álltak össze, ahogy a pixel képek. Lichtestein. A filctollai a táskája belső falában voltak, így nem tudott beleszínezni a képekbe. A nők többsége házimunkát végzett: vasalt, mosott, porszívózott, mint a Hurka Gyurka reklámokban. Úgy érezte, hogy mintha a hatvanas-nyolcvanas években, egy mozifilmben statiszta volna. Őrülten futkározó fiatal nők, táskákkal a kezükben, erős, élénk ruhákban. Majd lassan magára nézett: egyik kezében egy ketrec, a másikban két utazó koffer, ő sem különbözik tőlük: Rippl-Rónai ketreces nőjére hasonlított.
Aztán letette a táskáit, rájuk ült és a szökőkutat figyelte. Elkezdett megtelni a tér emberekkel. Nem túl fűszeres szaguk volt. A döglött lazac szagát se szerette. Ez is most arra hasonlított. A szökőkút mögött egyvonalban egyszemélyes székek voltak. Percenként telt meg újabb és újabb. Ilyen lazac szagú emberekkel. Egy idő után már sorban álltak és vártak. Beszélgettek, vitatkoztak, főleg a szocializmusról, politikáról. Kevésbé kedvesen, mint ahogy Phillis nagyapja tette. A nagyapa is mindig politikáról, háborúról beszélt. Ritkábban nőkről, háborús nőkről. Kurázsi mamáról. Egy keresztről meg szekérről.
Phillis nem szeretett nő lenni. Nem szerette a szoknyákat (bár most is az volt rajta) (úgy nézett ki, mint egy úttörő kislány, a lába kicsit szőrős, zoknija hosszú volt). Ahogy a táskáin ült, úgy vette észre, őt is kezdik körül állni, mint valami mutatványos bódét. Foghíjas emberek állják körül, hátha szerencse fogat dob a kalapjukba, esetleg pénzt, italra. Mert enni kapnak már az államtól. Azért is állnak sorba. Nehezen viselte el a kellemetlen, furcsa szagokat, de szívesen ült ebben a pillanatban a táskákon. Sütött a nap. Nyár volt.
Majd hirtelen eltűntek mellőle a hajléktalanok. Megjött a kocsi. És mint a gyerekek, üres kézzel, sorban álltak a vacsorájukért (négyre járt az óra) (kicsit késett a kocsi, délre kellett volna jönniük). Phillis felállt hát táskáiról és elindult. Ismét sétára, hogy gondolkodni tudjon. Emlékezzen arra, hol is lakott, mielőtt bevitték volna a szanatóriumba. Az utcára nem emlékezett, a kerület még az eszében jutott: hatodik. Régi gangos ház volt, ahol a pesti úrilányok laknak. A dámák. A lépcsőház, mint egy rokokós csigalépcső. Az egyik művész albumban is láttam már ilyet, mondta Phillis. A lakása a harmadikon volt. Egyszobás, galériás. A gang, mint egy téli kert, úgy festett a sok kirakott virágállvánnyal. Naphosszat kiült és locsolgatta őket. Beszélt hozzájuk, ahogy az lenni szokott egy pesti vénkisasszonynál. Egyedül volt.
Most már nincs. Befogott egy mókust. A madárkalitka még elég kicsi neki, de ha megtalálja a lakását, és ha felkeresi a munkaadóját, vesz neki nagyobbat. Ebben biztos volt, de most nem ezért aggódott leginkább. Nem emlékezett az utca nevére. És a hatodik kerületben elég sok utca van. Pénze se volt, így se villamosra, se buszra, se trolira nem tudott felülni. Tovább sétált a körúton.
Bár lett volna kalapja, mert melege volt. Nem csupán az állandó gondolkodástól izzadt, hanem a melegtől is. Egy kalapban sokkal jobban érezte volna magát. Még ha ezzel megszegte volna saját elhívatását, miszerint utál nő lenni, de egy kalap mégis jó lett volna. Beolvadt volna a városba.
A körúton sétált, és ahogy elhaladt egy-egy üzlet előtt, mindig arra lett figyelmes, hogy a legtöbb kirakat olyannyira poros, hogy a por olyan gombolyaggá állt össze, mint amit az ember a papucsa talpáról szed le, mielőtt megmosná azt. A kirakatok nem csupán porosak voltak, hanem üresek is. Az összes ablaküveget egy hosszú sárga szalag csúfította el: vagy átalakítják, vagy bezárták, vagy éppen kiadót keresnek. Tovább sétált Phillis és azon gondolkodott, hogy mennyi idő telt el, amióta bevitték a kórházba, majd a szanatóriumba. Lépett egyet-kettőt, majd mintha ugrókötelezett vagy ugróiskolázott volna, gyerekesen magasra emelt lábakkal szaladt el az üzletek előtt. Mindeközben az autókból kihajoló sapkás férfiak, szájukban cigarettával, nézték őt, ahogy szerfelett boldogan sétált, két nagy utazó kofferral és egy ketreccel a kezében. Nem fütyültek neki, ahogy a filmekben szokás, némán nézték őt. Neki sem volt fehér zsebkendője, amivel visszaintegetett volna. Nem mosolygott senki, Phillis is csak magában, bolondosan.Magasra emelt lábakkal szökdelt a körúton, amíg el nem ért a sugárúthoz. A város egyetlen sugárútjához. Nem nagyon hívták így, talán régen. Több névvel illették.
A legtöbben kutyát sétáltattak az autók közötti sétányon. Öreg hölgyek, fiatal fiúk, szakállas férfiak, legtöbbször külföldi turisták. Phillis nem szerette a kutyákat, így azokra még inkább emlékezett. Ahogy egyes korabeli nőtársa egymással beszélgettek, úgy lihegtek mögöttük kutyáik, egymás farát szagolgatva.
Így emlékezett vissza egyik munkatársára is, egy férfira, akit nagyon szeretett, és akivel nagyon sokat sétált a sugárúton, este. Ültek a padon és nézték, ahogy sétálgatnak az emberek, télen-nyáron. Úgy emlékezett, hogy ez a fiatalember is a környéken lakott, beletúrt a hajába, majd leült a padra, hátha rájön, merről is jöttek annak idején a férfival.
A táskákkal és a kalitkával a kezében újra felállt és a Duna part irányába kezdett el sétálni, át a nyolcszögletű téren át. Már közel járt. Az éttermek, üzletek, szobrok ismerősek lettek számára, és ahogy megállt az író szobra előtt, hangosan kimondta: aha. Tovább sétált és a kapuba állt.
Kinyílt előtte az ajtó. Állt előtte, mint a gyerekek, aztán lassan benézett. Bement. Fel az ismerős lépcsőn, fel, fel, fel a harmadik emeletre. Aztán megállt a rácsos ajtó előtt.
Az aranyozott táblán ismerős név állt, de nem az ő neve. Másé volt.
Bekopogott.
Az ajtót nyitó fiatal nő csodálkozó arccal figyelte Phillist. Nem ölelte meg, pedig láthatóan ismerték egymást. Már nem öné a lakás, mondta a fiatal nő és bezárta az ajtót. Phillis megállt a földszinten, a mosókonyhából átalakított lakás előtt, és azt suttogta maga elé: Marikám, kedves Marikám, már meg sem ismernek. Már nem létezem, talán meg is haltam. Mégsem látlak téged, pedig olyan jó lenne.
Phillis a táskáira ült és a márvány padlót nézte.
*********
Nagypál István 1987-ben született Budapesten. Költő, író, tagja a József Attila Körnek és az Új Hormon csoportnak. 2009-ben diplomázott a Műegyetemen, kommunikáció szakon.2008 óta publikál rendszeresen, az alábbi lapokban jelentek meg írásai: „Helikon”, „Napút”, „Prae”, „Új Forrás”, „Várad”, „Nagyítás”, „Parnasszus”, „Spanyolnátha”, „Műút”, „Kalligram”, "FÉL Online", "KULTer", „Zempléni Múzsa”, „Hitel”, „Bárka”, „Műhely”, „Kortárs”, "Látó", "Híd", "Aföld", "Magyar Napló", "Mozgó Világ", "A Vörös Postakocsi".
