A tervek szerint meglátogatjuk az eddig futó projekteket Delhiben és Dzshansziban, valamint Észak-Indiát vonattal átszelve elmegyünk Madhja Pradés államba, egy félnomád törzsek által lakott tigrisrezervátummal büszkélkedő nemzeti parkhoz, újabb fejlesztési programot gründolni. Hogy mindebből mi sül ki a végén, csak az ég tudja, emlékeim szerint az indiai mentalitásra nem kifejezetten jellemző a tervekhez hűen ragaszkodó precizitás.

Tasnádi-Sáhy Péter

Kilövés – Indiába

Kicsit több mint két évvel ezelőtt szintén a kilövést megelőző éjszaka írtam az első bejegyzést a „Hidd el, ez Delhi!” néven futó blogra, mint ahogy most is, második, az előbbinél sokkal rövidebb indiai utam előtt. A két indulás között ennél több párhuzam nem nagyon vonható.

Annyi hasonlóság azért akad, hogy egyik alkalommal sem minden cél nélkül, puszta turistaként keltem/kelek útra, hanem az önkéntesség eszméjét igyekeztem/igyekszem öregbíteni. Bár ha igazán őszinte akarok lenni, és egy naplóban ugye azért illik, akkor hajdan a segíteni vágyásnál sokkal komolyabb szerepet játszott az önsajnálat és a menekülésvágy a motivációk között. Mentségemre szolgáljon, hogy azóta elszégyelltem magam, és hazatértem óta igyekszem a kint félbehagyott munkát (egy non-formális oktatási programban vettünk részt) itthon is folytatni, bár az igazat megvallva, azon kívül, hogy az indiai tíz hónapról készült könyvvel néhányszáz emberhez sikerült közelebb hozni az ottani problémákat, forrás híján nem lendítettem túl sokat az ügyön. Most pontosan azért kelek útra, hogy ez a szerencsétlen gyakorlat megváltozzon. Indiai munkáltatómmal, a Kalyanam Alapítvány vezetőjével, a csodás nevű Mr. R. B. Prashanttal úgy határoztu(n)k, hogy olyan önkéntes-csalogató nyalánkságokat készítünk elő, amikre csak úgy tódulni fognak a népek (tegyük hozzá hajdani főnökömmel nem nehéz túlzott optimizmusba lovallnia magát az embernek, de azért én most tényleg reménykedem az áttörésben).