Tamás Kincső: Amikor a patkány megkívánta barátja macskáját
Este kicsit többet szedtek be a székely jókedvből kettecskén, mint ahogy szokott, a macska egyáltalán nem volt szemtelen, a patkány meg legkevésbé gőgös. Az a jó a jó italban, hogy leveszi az emberről a maszkot. Egy bizonyos fokszám fölött nagyon hamar. Ez a pálinka, kérem szépen, ég, ha meggyújtják. Finom is. Nem macskának való, de se nem patkánynak való. Léleknek való. A lelkek találkozásának a macska részéről két gyors hányás utáni kómás álom vetett véget, mielőtt bármiféle következményekkel járó történet lángra kaphatott volna.
Tamás Kincső
Amikor a patkány megkívánta barátja macskáját
Hát volt ez a patkány úr, úgy hívták, Jenibahar. Kis székelyföldi városkában éldegélt és jól érezte magát. Nagy, fekete, sötétített ablakú Mercedesszel járt. Nem is járt, tulajdonképpen benne lakott. Az volt az ő guruló nappalija. Néha kiszállt, amikor a kisegerek takarították a patkányfészket, mert olyan is volt. Ilyenkor egy nejlonszatyorba összecsomagolta a holmiját, ami ezennel átminősült lommá, majd ahogy telt az idő és gurult a patkánylak, megtelt csupa csuda új dologgal. Jenibahar szerette a világ fejlődését követni és kipróbálni ennek produktumait. Szóval jól élt. Különös lakásában teljes összkomfort fogadta látogatóját, aki csatlakozott guruló életéhez. Mindig volt nála enni- és innivaló, nem kevés, merthogy Jenibahar urat egyetlen dolog érdekelte igazán az életben: a fogyasztás. És nem csak ételt-italt fogyasztott szívesen, hanem mellé társaságot is, ahogy az úréknál illik. Mert úr ő a maga területén, kétségtelen. Jól megtermett, pocakos, és ami az uraság elengedhetetlen feltétele, gazdag.
Történt egy nap, hogy barátjával, a tigrissel hazakeveredtek annak lakába, az erdőszélre. Kényelmes összkomfortos és meleg lak, kiváló színtere a dőzsölés kulturáltabb formájának. Szavamat ne felejtsem, egy dolgot még tudni kell erről a Jenibahar úrról: szeretett enni. Nagyon szeretett enni. Olyannyira, hogy zsenge patkány kora óta meg is főzte az ételét, minthogy mások ételét is. Jenibahar szeretett etetni is. Problémás étkű csemetéikre a szülők nem ismertek rá, ha Jenibahar úr vonzáskörébe kerültek. Mintha hipnotizálták volna őket, csak adogatta az ételt, ők meg csak ettek. Jenibahar úr szeretett itatni is. Patkányfutása csúcsán kifőzte a saját pálinkáját, nem keveset és igen jót. Ezen a szombat estén a pálinka volt a fogyasztás fő sztárja, változatos dicséretekkel illetve hajtogatták tigris komával a jóféle székely nedűt egyik kupicával a másik után, kolbászzsíros kenyeret eszegetve mellé köménymaggal. December volt, a pálinkafőzés és a disznóvágások hava székelyföldön. Jenibahar úr szerette a saját pálinkáját és a kolbászzsíros kenyeret. Jenibahar úr mindent szeretett enni, mint a rágcsálók e fajtája általában. Kedvelt szórakozása meghívni cimboráit kis házi készítésű szushira, ami mennyei lakoma bármely évszakban. El kell mondanunk még Jenibahar úrról, hogy feleségül vette a kecskét, aki gondos szorgalommal intézte a piszkos munkát: mosogatott, takarított és nevelgette a két kis patkányutódot a mindennapok áruházában. Az uraknak mindig szükségük van kisegítő személyzetre.
Jenibahar úr kevés dolgot nem szeretett az életben megízlelni. Ezek közül az egyik az alma volt. Nem tudni, miért − talán valamely feltáratlan gyerekkori trauma folytán −, de utálta az almát. A kígyó gyümölcsét közel nem engedte magához, sem tányérjához. Nem pihent le sohasem almafa árnyékába, inkább elolvadt volna a tűző napon sercegő zsírjában, minthogy. Hogyha pedig a társaságból, amellyel éppen együtt időzött patkány urunk, valaki almát harapott habosra, észrevétlen a kör legtávolabbi pontjára helyezkedett.
A másik volt a macska. És történetünk itt el is kezdődik. Mert az életet le lehet élni alma nélkül, de a tigris komájának otthon volt egy igazán fájin kis macskája.
Nem voltak ők örök ellenségek, hisz a macskának a patkány túl nagy falat, s bár a patkány a macskát nemigen állhatta, viszonyuk diplomatikusnak volt mondható. Ezen belül a macska mindig csak kicsit volt szemtelen és kacér, a patkány meg gőgös. Felszínes létük nem engedte őket találkozni. Ezen a szombaton azonban úgy esett a szó, no meg a jó szilvapálinka is szívesen asszociálta a disznóvágás különböző említésre méltó csemegéit, véres hurka, májas, füstölt kolbász kerültek terítékre a diskurzus asztalán. Szó mi szó, a két gourmand találkozott és meghívták egymást a nyálmirigyet és savtermelést indító utazásra. A tigris kényes volt a gyomrára, a disznót gusztustalan állatnak tekintette, a zsírosat nem állhatta, annál inkább a vadat, őzet, szarvast s mi hal, azt. A tarka macska és Jenibahar pedig elszálltak egy különös világba, ahol a rózsaszín malacpecsenye után a szülőföld zsírjától elégedett ízlelőbimbóknak finom a vidék poloska ízű bora. Aztán a frissen sajtárba fejt tejről értekeztek, ami őrzi a bivaly pézsmaszagú melegét, és azért hófehér, mert a bivaly sártól szürke, türelemtől fekete, hogy legjobb kiskanállal leenni a habot a szőrök és sárdarabok közül. A művelet olyan koncentrációt igényel, hogy a kisgyerek kiejti a kanalat, a másik, aki látja, szintén beleejti, a végén ott zörögnek a szűrőben a nagymama nagy meglepetésére. A gyerekkori huncutságok igen hamar feledésbe merülnek, értelmük rejtélyes, pedig emlékük tiszta. A nosztalgiánál erősebb köteléket két idegen között nehéz elképzelni. A jó kálnoki szilvapálinka az ilyen kötelékeket még szorosabbra képes húzni. Ez van.
A patkány nézte, nézte a macskát és így szólt:
– Úgy sejtem, jövőre macskás évem lesz.
Azzal beültek a guruló nappaliba és elindultak Patkányvárosba bulizni, mert a buli jó. Buli kell.
Történt aztán egyszer, hogy egy este kicsit többet szedtek be a székely jókedvből kettecskén, mint ahogy szokott, a macska egyáltalán nem volt szemtelen, a patkány meg legkevésbé gőgös. Az a jó a jó italban, hogy leveszi az emberről a maszkot. Egy bizonyos fokszám fölött nagyon hamar. Ez a pálinka, kérem szépen, ég, ha meggyújtják. Finom is. Nem macskának való, de se nem patkánynak való. Léleknek való. A lelkek találkozásának a macska részéről két gyors hányás utáni kómás álom vetett véget, mielőtt bármiféle következményekkel járó történet lángra kaphatott volna.
Elég az hozzá, hogy ezen a téli éjszakán a patkány megkívánta a macskát.
Aztán jött a várva várt szilveszter éjszakája, amikor mindenki nagyon elszántan jól megérdemelt lazítását követelte a helyzettől, a macska pedig beállított a nagy bulira egy másik macskával. Ott volt még a kecske a patkányfiakkal, a tigris, a medve a báránnyal, néhány magányos farkas, tyúkok, libák és persze Jenibahar, mint a tökéletes házigazda. A macskák önfeledt jókedve enyhe furcsállást váltott ki a társaságból. Nem lett volna baj, csak modern korunk háztetői nem mindig hozzák a megfelelő, klasszikus formát, ami helyszínéül rendeltetett az efféle mulatságoknak. Meg aztán hideg is volt, nagyon. Pedig a macskák mulatsága nem ember elejibe való. A macskákat bosszankodva és tehetetlenül tűri az emberek a házaik környékén. Gyakran hallani éjszaka cifra káromkodásokkal nyitott és becsapott ablakokat a koncert megszüntetése érdekében. Aki városon él vagy élt, tudja, miről beszélek. De hát semmi esély, legfennebb átkócolnak a szomszéd tetőre, sosem zavartatják magukat. A macskák élete az emberek között más dimenzió.
Nincs mit ezen megérteni, de következmény ezúttal van: másnap fagyos reggelre ébredtek az éjszaka sztárjai. A vendég cica angolosan lelépett, tudnivaló, a macskák rosszul viselik a hideget.
Jenibahar úr próbálta magát vigasztalni az evés-ivás bőségével, de a gyomor hamar megtelik, a fölizzított elme pedig nehezen tompul. Csak a lélek sóvárog örökkön örökké az után, amit sohasem kaphat meg. A beteljesületlen vágyak kiutat keresnek indulatok formájában. Az indulatok nyirkos sötét alagutakon keresztül törtek patkányutat maguknak és egy friss januári reggelen látták meg a napvilágot, amikor is Jenibahar úrban megérett az aljas terv: elválasztja a tigrist a macskától. Így lett a híres Jenibahar úrból közönséges patkány. Egy a többi közül.
De azóta Jenibahar nem tud már sem enni, sem inni, mert a torkában nagyobbacska gombóc nőtt az ádámcsutkája környékén. A legújabb orvosi diagnózis szerint a nyelőcsőben megkövesedett a le nem nyelt viszkózus nyál. Százhúsz kilogrammról hetvenre fogyott és végigjárta az összes jó nevű orvost. Az orvosok pedig csak vonogatták a vállukat és nagyon szívesen kivették volna a torkából, de a legjobb műszerekkel sem látta egyikük sem pontosan, hogy mit és honnan.
Megesett egyszer, hogy Jenibahar egy eldugott kávézó teraszán gubbasztott a márciusi napon és próbálta meditációval beindítani a bal nagylábujjában a fotoszintézist. Alkatilag ilyen, hisz a technika vívmányaiban és a csodákban. A kávézó terasza mellett történetesen szociális iroda működött, cigányasszony téblábolt ott ügyes bajos várakozásaival, megsokallta nézni a Jenibahar csendéletet és odaszólt:
– Mi nyomja a lelkit, naccságos úr, hogy ilyen szép fiatalon itt vesztegel, mint egy szem aszaltszilva?
Jenibahar csukott szemmel dörmögte a bajusza alatt:
– Nem tudok enni, nénje, nem megy le a torkomon semmi.
– Hallátom, naccságos úr, nyiccsa ki a száját!
Jenibahar kinyitotta. Annyian ismerték már a száját belülről, több tucat felvétel készült róla, még egy kíváncsiskodó jöhet.
– Há naccságos úr, ilyenformát még csak a szegény öreganyám látott ecce a háború előtt, bizisten, magának almacsutka van a torkában, nem csuda, hogy nem tud nyelni.
Benyúlt a koszos, mindentfogottmár kezével és kihajította. Jenibahar kettőt köhintett a furcsa csiklandós érzéstől és gyorsan kért egy kávét. Megitta. Aztán szendvicset kért. És elosztotta a cigányasszonnyal.
– Köszönöm szépen, naccságos úr, áldja meg az Istenke egészséggel magát is meg a naccságos csalággyát is! Vegyen egy ilyen szennicset ennek a gyermeknek, megkérem szépen a naccságos urat, a szeme szökik ki, úgy kévánnya.
A kismacskák pedig azon a tavaszon csigabigát csalogattak a zöld fűben és közben Weöres Sándor versét skandálták:
Furcsa ember az irígy,
torkán mérges a mirígy,
egyszer úgy, egyszer így,
az irigynek sohse higyj!
Furcsa ember a hazug,
nyelve csípős, mint a lúg,
egyszer így, egyszer úgy,
hogy igazat sose tudj.
Hát így történt, kérem szépen, amikor a patkány megkívánta a barátja macskáját, és ez lett belőle.
**********
Tamás Kincső Csíkszeredában született 1982-ben. Iskoláit szülővárosában végezte, majd a Marosvásárhelyen gyógyszerésznek tanult, ezt követően Kolozsváron a klinikai gyógyszerész szakon szerzett oklevelet. Két gyermek édesanyja.
