Irodalmi Jelen

Tasnádi-Sáhy Péter: 4800 kilométerre az otthontól

2011. április. 22. - 05:42

Ha ezt még én is, a kényelmes, katonatiszteknek fenntartott vendégház teraszán üldögélve fel tudom ismerni a magam szempontjai alapján, akkor hogyan másképp láthatják azok a tömegek, akikről még a saját államuk sem tud, akik a saját születési dátumukat sem ismerik, akik a mi fogalmaink szerint tulajdonképpen nem is léteznek? Teljes kiszolgáltatottságukban mit is kezdhetnének a nekik ezer arcban játszó Istenbe vetett mélységes és feltétlen hit nélkül?

Tasnádi-Sáhy Péter

4800 kilométerre az otthontól

Gyarmati stílusú bungaló teraszán üldögélek harminchat kilométerre a legközelebbi várostól. Áram nincs, se térerő, se internet. Víz van, meg aszfaltozott út, de mivel már elment a dzsip, ami idehozott bennünket, nem sokra megyünk vele. Körülöttünk az őslakosok tábortüzei, és a dzsungel. Még

szerencse, hogy csurig töltöttem a laptop akkumulátorát a vonaton (ahol az útközben összeszedett plusz késés miatt végül húsz és fél órát töltöttünk), remélem, kitart, amíg a bejegyzést befejezem. Majd ha visszajutunk a városba feltöltöm.

Azt hiszem, a következő tíz nap alatt többet látok Indiából, mint az itt töltött kilenc és fél hónap alatt. Nem a helyszínek számát értem ez alatt, mert volt szerencsém sok felé járni, hanem hogy milyen is ez az ország. Hogy miért olyanok a lakosai, amilyenek. Hogy az általunk oly sokra tartott logika itt miért működésképtelen.

Persze sokat segítenek helyi barátaim is, aki egyre inkább kezdik levetkőzni magukról a nyugati mázat, már angolul sem hajlandóak igazán megszólalni, csak ha nagyon értetlenkedem egy-egy szónál. A hosszabb ittartózkodásom alatt is többször találkoztam ezzel a jelenséggel, eddig zavart, most először nem. Több oka is lehet: egyrészt, most mintha valahogy gyengéden kézen fogva magukkal vinnének, másrészt bennem is kisebb az ellenállás.

Az előző alkalommal sokkal inkább el voltam foglalva saját magammal. Hiába az egzotikus helyszín, inkább belül utaztam. Mostanra végre magammal elkészültem, és tartozom valahová, tartozom valakihez. Ariadné fonala a gyűrűmre kötve, nem kell félnem, hazavezet. Nincs más dolgom, mint nyitvatartani a szemem, és ha marad egy pár szabad órám a nap végén, leülni a laptop elé, és azt csinálni, amit a legjobban szeretek: mesélni.

Most, hogy teljesen felszabadultan kalandozhatok ebben az egyszerre idegen és mégis némileg ismerős világban, kezd kikristályosodni bennem valami:

Hiába hirdetik plakátokon Delhi szerte, hogy az ország GDP-je 2047-re megduplázódik, ez a hihetetlen változás csak a városokat érinti. Viszont létezik egy vidéki India is, hozzávetőleg 600 millió lakossal, ahol száz évvel ezelőtt megállt az élet. Ezek az emberek kívül maradtak az általunk olyannyira nélkülözhetetlennek tartott infrastruktúrán, nincs, ami a mindenhatóság érzetét táplálja beléjük, számukra a világ még mindig hatalmas és kiismerhetetlen.

Igen, lehet úgy is számolni, hogy egy órányira van autóval Dzsabalpur, onnan megy napi két járat Delhibe (másfél óra), onnan Budapest hét és fél, aztán Temesvár még három. Tizenhárom óra és otthon vagyok, átszállásokkal kicsivel több. Viszont mennyi idő alatt tehetném meg a több mint 4800 kilométert hazáig gyalog, vagy ökrösszekéren? Végtelenül távol van a pamlag a nappaliban, amin a feleségem mindig olyan gondosan elrendezi a díszpárnákat, a babzsák, amin írni szoktam. Ezt Delhiben sohasem éreztem át.

És ha ezt még én is, a kényelmes, katonatiszteknek fenntartott vendégház teraszán üldögélve fel tudom ismerni a magam szempontjai alapján, akkor hogyan másképp láthatják azok a tömegek, akikről még a saját államuk sem tud, akik a saját születési dátumukat sem ismerik, akik a mi fogalmaink szerint tulajdonképpen nem is léteznek? Teljes kiszolgáltatottságukban mit is kezdhetnének a nekik ezer arcban játszó Istenbe vetett mélységes és feltétlen hit nélkül?