Magyar Csaba: Szokás szerint
De leginkább anyámra haragudott, aki miatt már megint fel kell kerekedni, és aki amúgysem érti meg sem a problémáit, sem a jobb híján vele megosztott gondolatait. Apám legszívesebben otthon maradt volna napi két pár virslivel, egyedül a könyveivel, a televízióval, az életről alkotott elméleteivel és a szeretőjével. Ehelyett vörös fejjel száguldott a saját kezével épített nyaralója felé egy forró konzervdobozban.
Magyar Csaba
Szokás szerint
Húsz perce indultunk el, de a hőségben a kétórás út elviselhetetlenül hosszúnak ígérkezett. Öcsémmel idegesen fészkelődtünk a hátsó ülésen, ráadásul alig maradt helyünk, mert anyánk minden rést gondosan betömött a nyaralásra szánt holmival.
Öcsém karja alatt az esetlegesen hűvösre forduló estékre szánt pokrócok tornyosultak, közöttünk egy varrógép foglalta a helyet, amit nem hagyhattunk otthon, hiszen a nyaralás alatt anyám új függönyt akart varrni. A lábamnál jókora dunsztosüveg zötykölődött félig érett kovászos uborkával. A hajnali piacon olcsón vásárolt tök, paradicsom és gyümölcs elöl, a vezetőülés mellett aszalódott.
A csomagtartó is dugig volt. Apám már a két bőrönd láttán morogni kezdett, mert az egyik betegétől kapott demizson homoki bort és egy kisebb füstölt sonkát mindenképp el akart hozni, az újabb és újabb kistáskák és nejlonzacskók érkeztekor, önmagához híven, még indulás előtt szentségelni kezdett.
Az autó, mint valami guruló szauna, ontotta magából a forróságot. Apámról folyt a víz, az ablakot mégsem húzta le, mert a huzattól megfájdult a feje. Így tövig nyomta a gázpedált és a dombok között kígyózó keskeny úton agresszíven előzgetett. Úgy tűnt, haragszik az egész világra, a kanyarokra és a gödrökre, az úttestre merészkedő biciklisekre, a túl gyorsan vagy túl lassan hajtókra, a sárguló búzatáblára és a verőfényre. Haragudott a reggelenként a szobája előtti folyosót elárasztó betegekre, akik kimerítették, és akik a gyógyulás reményében nap mint nap az 
ajtó nyílását lesve, varjúhadként kuporogtak kényelmetlen, narancssárga műanyag székeiken, eltökélten várva, hogy végre sorra kerüljenek. De leginkább anyámra haragudott, aki miatt már megint fel kell kerekedni, és aki amúgysem érti meg sem a problémáit, sem a jobb híján vele megosztott gondolatait. Apám legszívesebben otthon maradt volna napi két pár virslivel, egyedül a könyveivel, a televízióval, az életről alkotott elméleteivel és a szeretőjével. Ehelyett vörös fejjel száguldott a saját kezével épített nyaralója felé egy forró konzervdobozban.
ajtó nyílását lesve, varjúhadként kuporogtak kényelmetlen, narancssárga műanyag székeiken, eltökélten várva, hogy végre sorra kerüljenek. De leginkább anyámra haragudott, aki miatt már megint fel kell kerekedni, és aki amúgysem érti meg sem a problémáit, sem a jobb híján vele megosztott gondolatait. Apám legszívesebben otthon maradt volna napi két pár virslivel, egyedül a könyveivel, a televízióval, az életről alkotott elméleteivel és a szeretőjével. Ehelyett vörös fejjel száguldott a saját kezével épített nyaralója felé egy forró konzervdobozban. Szinte vártuk, mikor téveszt el egy táblát. Legalább ötvenszer jártunk már erre, mégis elvétette az utat. Anyám tizenöt év széljárásaival és viharaival a háta mögött, eddig csendesen gubbasztott mellette, de ezt már nem volt képes szó nélkül hagyni.
– Nem hiszem el, hogy nem láttad a táblát. Akkora volt, mit egy stadion kijelzője.
A réti sas adottságaival bíró anyámnak, akinek egyetlen félrecsúszott szőnyegrojt, egyetlen asztalterítőre hullott morzsa, elbomlott szál, vagy lopott szemvillanás sem kerülte el a figyelmét, amúgysem lett volna szüksége jelzőtáblára, mert az első alkalom után, még évekkel később is bárhova odatalált emlékezetből.
Öcsémmel rosszat sejtve húztuk be a nyakunkat. Tarkómon megint a jólismert bizsergést éreztem.
– Akkor miért nem vezetsz te? – sziszegte apám, szemét résnyire préselve. Ezt a közelgő dühkitörésre utaló jelet már jól ismertük.
– Mert te sohasem hibázol, a tökéletesség szobrát rólad mintázhatták volna.
– Ugyan, de azt a táblát egy idióta is meglátta volna. Egyébként is, háromhetente jövünk erre – állapította meg anyám, némi éllel a hangjában.
– A hülye diákjaidat oktasd a szakmunkásképzőben, ne engem! – süvöltött a válasz. – Persze anyád is tökéletes volt, mint a családod minden nőtagja, csak szegény apádat kergette a sírba. A nyomorult öreg hiába próbált elmenekülni előle. Hetvenévesen is virradattól a kertben dolgozott, és estig inkább be sem tette a lábát. Csak ne kelljen a folytonos károgást hallgatnia. De akármilyen értelmes is volt, az a primitív öregasszony kifacsarta a lelkét. Örülhetett a szerencséjének, hogy a végén agyvérzést kapott. Attól kezdve legalább nem értette, mi folyik körülötte.
– Anyukát hagyd! Mit tudsz te erről az egészről? És nehogy véletlenül azt képzeld, hogy olyan hatalmas erőfeszítést kíván a rendkívüli gondolatmeneteid követése. Egyébként is, ha olyan nagyra tartod az intelligenciádat, miért nem vagy már régen főorvos? Csak otthon mered kinyitni a szádat, a kórházban bezzeg beszari vagy.
– Beszari? – harsogta eltorzult arccal az apám. – Én, aki kihajtom a belem a családomért? Két mellékállásom van, a hétvégeken pedig évekig maltert talicskáztam, és iszákos kőműveseknek dobáltam a téglát, hogy mire gerincsérvet kapok, legyen hová utaztatni a kovászos uborkát. Azt hiszed, puszta szórakozásból járok a börtönbe pszichopata bűnözők közé? Szerinted érdekel, hogy melyikük milyen tudatállapotban szúrta le az élettársát vagy ütötte agyon a szomszédját? Én beszari? Azért, mert elmentem egy kibaszott tábla mellett.
– Nem kellene robotolnod, ha képes lettél volna megtanulni egy nyelvet. Ha lett volna hozzá szorgalmad, külföldön akár két nyaralót is vehettünk volna azóta. Talicskázás nélkül. De mi inkább egy sivár porfészekben rohadunk, ahol legfeljebb azért izgulhatsz, hogy mikor megy nyugdíjba a főnököd. És még azt sem viseled el, ha időnként kikapcsolódásra vágyom.
– Miféle kikapcsolódás? Van a világon más is mint befőttesüveg, ruha, függöny, meg nyaraló. Vannak versek, absztrakt gondolatok, és van aki megérti őket. Varrónő!
– Ha olyan csodálatos vele, miért nem maradsz a nagyseggű kurváddal? – visította anyám. – Mit gondolsz, meddig csodálja majd a búbánatos költeményeidet? De tudod mit? Költözz hozzá, és dögöljetek meg együtt! Azt pedig kikérem magamnak, hogy varrónőnek nevezz!
– Miért élek veled? Földhözragadt parasztpicsa! – ordított apám a kormányt rángatva. A nyakán kidagadtak az erek. Anyám sikoltozva fenyegetőzött, hogy kiugrik az autóból.
Nem bírtuk tovább hátul. Eltörött a mécses. Reggel még azt hittük nyaralni indulnak velünk a szüleink, nem pedig válni. Anyánk hátrapislantott, és nyelt egyet. Enyingtől még fél óra volt az út. Senki sem szólalt meg többet. Apám merev nyakkal vezetett. A Balaton mit sem sejtve kéklett a Fűzfői öbölben. Aztán a jólismert szűk utcákon felhajtottunk a domboldalra. Apám behúzta a kéziféket. Kiszállt és egy terméskövet helyezett a bal hátsó kerék alá. Anyám előrement ajtót nyitni, majd, mint máskor is, gyorsan felsöpört, mielőtt elkezdtünk volna behurcolkodni.
Amikor végeztünk a cipekedéssel, letelepedtünk az árnyékos teraszon. A hegyoldalban mindig élesebb a levegő. Fél óra alatt megéheztünk. Anyám kitette az asztalra a fatányérokat. Mellé egy fonott kosárban az otthonról hozott kenyeret, egy másik tálon a piacon vásárolt hagymát, paprikát, paradicsomot. A fagyasztótáskából előkerült az előző este kisütött libamáj. Hármasban ültünk az asztal körül. Apám, öcsém és én. Még mindig nem szólaltunk meg. Apám a csillámló vizet nézte odalent. A tovalebegő vitorlásokat. Ki tudja mi járt a fejében. Anyám körülöttünk szorgoskodott. Valaki a közelben bekapcsolt egy rádiót. A selyemfenyő ágát hűvös szellő ringatta.
Enni kezdtünk, mintha mindenről megfeledkeztünk volna. Szokás szerint.
Kapcsolódó:
