CS. GYIMESI ÉVA (1945. szept. 11. – 2011. május 23.)
„Cs. Gyimesi Éva saját rövid itt-létét egyszerre érezte ideiglenesnek és otthontalannak: ideiglenesnek az élet végességének tudatával, és otthontalannak örökös magányérzete miatt.” – Végh Balázs Béla, az egykori tanítvány búcsúzó szavait olvashatják
CS. GYIMESI ÉVA (1945. szept. 11. – 2011. május 23.)
Mindannyian ideiglenes lakosai vagyunk ennek a világnak, mégis úgy rendezkedünk be benne, mintha örökké élnénk.
Cs. Gyimesi Éva saját rövid itt-létét egyszerre érezte ideiglenesnek és otthontalannak: ideiglenesnek az élet végességének tudatával, és otthontalannak örökös magányérzete miatt. Folyamatos politikai-ideológia és szellemi korlátok között volt kénytelen élni, innen eredeztethető sajátos érzelmi és intellektuális lázadása; kezdetben a 68-as diákmozgalmak szellemében, később a felismert kisebbségi sors és annak kényszerű következményei ellen, mindegyiket az egyetemesség és a minőségi fizikai-szellemi lét perspektívájából ítélve meg.
Otthontalanságát a „honvágy a hazában” (egyik könyvének címe is) oximoron fejezi ki leginkább. Számára a 20. század végi lét és Erdély adatott otthonul, csakhogy ő egy virtuális, szellemiségében és értékeiben tökéletesebb, erkölcseiben emberibb századvégre és Erdélyre vágyott, amint azt egyik esszéjében is elképzeli: „[a] haza tartalmát és értékeit (…) csak elképzelni tudom, élni nem.” Örökös lázadásának forrása a helyzettudat és az én-tudat (kedvenc fogalmai) közötti diszkrepancia, egy adott helyzetbe való belenyugvás képtelensége. A kisebbségben élő értelmiségi sorsa, érzelmi-szellemi alapállása a lázadás, az örökös kétely. Ezt a habitusát Makkai Sándortól (sokat idézett szellemi elődétől) kölcsönözve „revíziónak” képzelte el: az egykori református püspök példáját követve szorgalmazta önmagunk kollektív és egyéni átértékelését, folyamatos önkritikára sarkallva bennünket. 1989 után közéleti szereplőként ennek az állandó revíziónak az ügyét vállalta fel emlékezetes hozzászólásaiban és elemző írásaiban. De 89 előtt is, veszélyekkel dacolva, hangoztatta az egyéni és a kollektív szabadsághoz való jogokat, nyíltan szembefordulva a kommunista rezsim értékromboló és szellemnyomorító ténykedéseivel. Sokan emiatt nyughatatlan, zaklatott egyéniségnek tartották, pedig csak lázadó volt, helyettünk és értünk is. Végül környezete, kortársai érthetetlensége, majd közömbössége önmagával való meghasonulásáig vezette el.
Önmagával sem volt kíméletes, állandó önrevízióban élt, sokszor az önemésztésig felülvizsgálta gondolatait és tetteit, irodalomtudományi és pedagógusi eredményeit. Ezt a folyamatosan megújuló pedagógusi modellt közvetítette nekünk, tanítványainak is. Ennek a modellnek a szerény, ám igyekvő követői és továbbadói vagyunk mi, számtalan egykori tanítványa. Annak idején az ő segítségével (a Szilágyi Domokosról szóló szemináriumain) jártuk be a gyötrelmes utat a létezéstől a megismerésig, majd a megismeréstől a felismerésig. Ilyen közös felismerésünk az elmúlás, az ember halála is. Most isteni akaratként ugyanaz a sors teljesedett be rajta is, mint egykor Szilágyi Domokoson: „Körülvettenek engem a világ dolgai,/ és nincs erő közülük kiszabadítani./ Talán nem is akarnám. Talán így rendjénvaló./ Halál elől ne meneküljön, azki meghaló.” (Circumdederunt).
Végh Balázs Béla
