Felber Brigitta Tímea: Elvágyódás III.
Oldalt feküdt, amikor rugdosta, kint a ház előtti porban az alig-szobányi nyári konyha árnyékában, amit otthonként használhattak nagyanyám tágas kőháza mögött. Feküdt apám előtt, átkarolva védte a hasát, és hol hisztérikusan sikítva, hol csak némán tátongva a sokktól vinnyogott, hogy segítsen végre valaki.
Felber Brigitta Tímea
Elvágyódás III.
A kora délutáni sötétség észrevétlen gyorsasággal érkezik, nyomában felkapcsolt villanyok jelzik, hogy mára visszavonhatatlanul este lett. Fagyos, ködös, utálatos téli este. Megszokott rutinnal kanyarodik be velem az ötórás busz a 
lakótelepre, peronján kizárólag olyan elcsigázott panelpatkányokkal, mint én. A megálló leharcolt épületének agyonfirkált félhomályában fiatalok csöveznek; legalább tucatnyi cigaretta parázslik, miközben addig üvölt a kölyköd voltam, amíg a recsegős kis magnó bírja elemmel. Körülöttük éppen csak annyi fény van, ami az utcáról beszűrődik, igaz, az sem sok, tekintve, hogy pont ezek a srácok szokták kicsúzlizni az égőket. Azt hiszem azért, mert amit ott tesznek, nem igényel túl sok világosságot. Beszélik, hogy lebontják az egészet, mert erkölcsi fertőbe taszítja az ifjúságot, de eddig még egyszer sem bontották le.
lakótelepre, peronján kizárólag olyan elcsigázott panelpatkányokkal, mint én. A megálló leharcolt épületének agyonfirkált félhomályában fiatalok csöveznek; legalább tucatnyi cigaretta parázslik, miközben addig üvölt a kölyköd voltam, amíg a recsegős kis magnó bírja elemmel. Körülöttük éppen csak annyi fény van, ami az utcáról beszűrődik, igaz, az sem sok, tekintve, hogy pont ezek a srácok szokták kicsúzlizni az égőket. Azt hiszem azért, mert amit ott tesznek, nem igényel túl sok világosságot. Beszélik, hogy lebontják az egészet, mert erkölcsi fertőbe taszítja az ifjúságot, de eddig még egyszer sem bontották le. Leszállok a buszról, lehajtom a fejem, nem figyelek rájuk, sziszeghetnek utánam estig is, be nem tenném a lábam abba a félhomályba. Egy kiscsaj gúnyosan felröhög. Szerintem rajtam; az egyikük biztosan mondott rám valamit, a hülye meg vihog rajta. Jó hangosan, mert azt akarja, hogy halljam: utánam dob még egy gúnyos röhögést, szinte beleállítja a hátamba. Akkor is eltalál, ha nem rajtam röhög, mindegy. Kicsit irigylem a fölényességéért, és mert kiröhöghet, én nem fordulok vissza. Szedem a lábam, már csak pár lépés a háztömbünk. Előtte néptelen játszótér, a szél nyikorgatja a hintákat. Furcsa üresség tompít, ahogy keresztülsietek rajta.
Hátamra csapom a sporttáskának kinevezett nejlonszatyrot és próbálok olyan lazán lépkedni a csúszóssá kopott járdakövön, ahogy tudok. Lazának lenni nagyon nehéz, mondhatni a legnehezebb, leginkább akkor az, ha nagyon akarod. Csak akarás nélkül megy a lazaság, különben belefeszülsz, és lőttek az egésznek. Az út mellett betonkockákkal kirakott, mély árok húzódik, az árokban a házunk, a házunk alatt boltsor: hentes, zöldséges, ábécé – a lakótelep kultikus, hármas zarándokhelye. A bolt mögött szemeteskukák, pékállványok, összelapított kartondobozok, maró vizeletszag. Volt egy barátnőm, Gabinak hívták, gyakran megvert. Az elsőn laktak és volt egy beteg szokása, vagyis ha rátört a szükség, letépett egy darab kartont, a bugyijába csúsztatta, mintha éppenséggel tálcát tartana, aztán a hátát a ház falának támasztva, összehúzott szemöldökkel, jólesően erőlködve rászart. Amikor végzett, az egészet a falra tapasztotta, ahogy építkezéseken kenik a maltert a kőművesek, aztán vidáman ugrált tovább fél lábon, vagy parancsolgatott nekem, mikor, hogy. A szar meg csak csúszott lefelé magányosan, a ház töve irányába, tempója mindig attól függött, hogy előtte mit főzött ebédre az anyja. Elsősök voltunk, amikor elköltöztek, de a bolt mögötti falon a furcsa foltok folyton eszembe juttatják, Gabi emléke lemoshatatlan.
Ha visszafelé jövünk, körbe a ház körül, és elhagytuk a falon a titokzatos eredetű csíkokat, megint az árokhoz érkezünk. Mellette keskeny lépcsősor, kilenc lépcsőfokkal. Milliószor mentem már föl-le rajta, tehát valójában kilenc millió. Ha összesen nézem. És miért ne nézném? Ezen kell most lebillegnem anélkül, hogy megcsúsznék, hátha figyelnek a buszmegállóból.
Hogyan lehet csábítóan járni bélelt csizmában, a nővéremtől örökölt piros-fehér pufidzsekiben, még a kabátnál is égőbb izmokkal az edzéstől, mérföldekre a filmekben látott nőktől, akikhez hasonlítani szeretnék? Olyan nőre gondolok, aki mindig kifogástalanul viselkedik, aki soha nem rágná a buszon zötykölődve a nejlonzacskója szélét, csak mert kíváncsi, milyen érzés csíkot húzni foggal a műanyagban. Ez a különbség.
Na meg a kézilabda. Edzés minden kedden és pénteken, az iskola tornatermében. Anyám azt mondta, bárhová beiratkozhatom, ha nem kell érte fizetni. A kézilabdáért nem kellett. A tornatanárunk tartja, Sándor bácsi, aki olyan kövér, hogy a sípot is alig bírja fújni. Régen szépreményű atléta volt, csak közben hordóhasat és csomós bajuszt növesztett, tudását pedig azóta elméletben szórja a sportolni vágyó tanulók elé. Szekrényugrás közben a fenekünket simogatja, így segít egyensúlyozni. Néha a combunk közé is benyúl, mintha véletlenül lecsúszna a keze. Senkinek nem szólunk erről, legalábbis én nem, a többiek pedig nem érdekelnek, meg aztán valahol rang is az a kis fenékfogdosás – a csúnya lányok például mindig egyedül ugranak, nekik biztosan rendben van az egyensúlyérzékük. Sándor bácsi fura figura. Edzés közben csak ül a kispadon és szuszogva figyel minket. Fogalmam sincs, mit. Csapatnyi izzadt lány egyentrikóban, az egyikük én, a pólótól én is egyen lettem. Elől hegyesedik az iskolai sportcsapat emblémája, és nincs az a szoros copf, ami alól ne szabadulna ki egy-egy csapzott tincs. Hajszoljuk a labdát, közben percek alatt izzadunk le a küzdelem néha egészen vad hevében, hatalmas foltot növesztve a hónunk alatt, amit később az öltözőben szinte minden lány ugyanazzal a mozdulattal töröl ki. Az emblémás trikóval, természetesen. Leveszi, összegyűri, annak már úgyis mindegy, az anyja majd otthon kimossa, átdörzsöli vele a csatakos hónalját. Magasra emeli a karját, felitatja a nedvességet. Mindig ugyanúgy. Kis ideig szúr, aztán meg lehet szokni azt a szagot, a majdnem-nők émelyítően fűszeres testszagát, azt a semmihez sem hasonlítható kipárolgást, ami pontosan ugyanolyan bármelyik iskola bármelyik öltözőjében. Néhány lánynak már egészen nagy a melle, ezek büszkén feszítenek, nagy hangon osztják a többit, közben pipiskednek, színezgetik a kis szerelmi kalandjaikat, addig elhúzva az öltözködést, amíg csak lehet. Büszkén demonstrálják önnön friss nőiségüket a kevésbé szerencsés fejletleneknek, akik kapkodva, görnyedten bénáznak a váltóruhájukkal, fal felé fordulva, kinyúlt pamutbugyiban, szégyellősen maguk elé szorítva bármit, mint a kislányok. Behúzott körmökkel, de már dúl a nők közötti harc. Nem tudom, én melyik csoportba tartozom, csak azt, hogy hová szeretnék tartozni, ami abban a pillanatban eleve meghatározza a helyemet; úgy vagyok vele, hogyha ők megengedik maguknak, hogy pózoljanak, akkor én kétszer annyi ideig fogok félmeztelenül pózolni. Kérdezés nélkül, rajtszám nélkül, duzzadó mellek nélkül, önálló jogon. És működik. Ennyi.
Kordul a gyomrom, otthon az első dolgom lesz, hogy eszem egy akkora zsíros kenyeret, mint a fél karom, aztán egy 
meggylekvárosat, desszertnek. Alulra vajat kenek majd, szép, szabályos mozdulatokkal, hogy egyetlen milliméter se maradjon ki. A vaj szükséges, változik tőle a lekvár íze, lágyítja, mégis kiemeli a meggy fanyarságát. A gondolattól is fut a nyál a számban. Az evés öröm, annak mindig egyformán tudok örülni, most mégsem dob fel annyira a gondolata, helyette egyre növekszik bennem egyfajta szorongás: az előbb felnéztem a konyhaablakunkra, de nem égett a villany, ez pedig csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy anyám ma sem jött haza munka után. Ezen a héten harmadszor. Van valami a levegőben, változás-szagúak az esték, anyám sokkal kevesebbet bőg, igaz, ritkábban is látom. Néha rettegek, hogy apám után ő is el fog tűnni. Szép lassan, de eltűnik.
meggylekvárosat, desszertnek. Alulra vajat kenek majd, szép, szabályos mozdulatokkal, hogy egyetlen milliméter se maradjon ki. A vaj szükséges, változik tőle a lekvár íze, lágyítja, mégis kiemeli a meggy fanyarságát. A gondolattól is fut a nyál a számban. Az evés öröm, annak mindig egyformán tudok örülni, most mégsem dob fel annyira a gondolata, helyette egyre növekszik bennem egyfajta szorongás: az előbb felnéztem a konyhaablakunkra, de nem égett a villany, ez pedig csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy anyám ma sem jött haza munka után. Ezen a héten harmadszor. Van valami a levegőben, változás-szagúak az esték, anyám sokkal kevesebbet bőg, igaz, ritkábban is látom. Néha rettegek, hogy apám után ő is el fog tűnni. Szép lassan, de eltűnik.Apám sosem szerette a nővéremet. Eltűrte, legfeljebb elviselte, nap mint nap átlépve rajta, ahogy átlépi az ember mindazon dolgokat, amiket mihamarabb maga mögött szeretne tudni. Ha lehetett, kerülték egymást, ha nem, akkor úgy vicsorgott rá, mint a veszett kutya. Érthetetlen gyűlölet, feloldhatatlan, tömény méreg hatvanhárom négyzetméteren, a végén már képtelenség volt így élni. Apám kíméletlenül megkülönböztetett minket, kockáztatva, hogy mély szakadékot hasít akár közöttünk is, ha kell. Eszter pedig makacsul tűrt; nem fordult el, ha apám becézett, nem haragudott és nem hibáztatott, amiért függtem ettől a szeszélyes rendszertelenséggel osztott figyelemtől – mintha páncél védené az álnokság ellen, apám nyilvánvaló árulása ellen. Az egészben az a legfurcsább, hogy Eszter kiköpött apánk, szinte pontos mása, ami a külsejüket illeti. Vagy bármit. Annyi a hasonlóság, hogy ha apám őt utálja, magát is utálnia kell. Egy ideig reméltem, hogy talán észreveszi, felismeri önmagát benne, de ő olyan kétségbeesetten ragaszkodott a gyűlölethez, mintha attól félne, hogy ha elengedi, azzal együtt eltűnik a szenvedély is az életéből.
Esztert igazán csodálom, amiért valahogy mindig felülkerekedett ezen, mintha nem tanult volna meg védekezni, vagy éppen ezzel védekezett, nem tudom. Meglepően könnyedén csinálta. Akkor is csak megvonta a vállát, ráncnyi, gúnyos mosollyal a szája szegletében, amikor apánk lassan, jól érthetően ezredszer is kifejezte a sajnálatát, amiért annak idején nem sikerült kirugdalni belőle. Anyánkból, mikor még terhes volt vele.
Oldalt feküdt, amikor rugdosta, kint a ház előtti porban az alig-szobányi nyári konyha árnyékában, amit otthonként használhattak nagyanyám tágas kőháza mögött. Feküdt apám előtt, átkarolva védte a hasát, és hol hisztérikusan sikítva, hol csak némán tátongva a sokktól vinnyogott, hogy segítsen végre valaki. Nem tudom, hogy így volt-e, honnan is tudhatnám, én is csak anyánktól hallottam ezt a történetet, sokkal többször és sokkal részletesebben, mint amit elbírtam viselni, apám miként üvöltött vele, hogy vegye le a hasáról a kezét, vegye le azonnal, vagy lefeszíti. Végül a szomszédok szedték le róla. ’Elég volt, megölöd ezt a nyomorult asszonyt!’ Ezt mondták józan egyszerűséggel, vagy nem pont ezt, és az is lehet, hogy semmit sem mondtak, csak lefogták, hátracsavarva a karjait, mert anyám addigra már csak bámult meredt szemmel a semmibe, magzatpózba görcsösödve, elhagyottan. Egyszer úgy mesélte, hogy nagyon mélyről hallotta még az egyik asszonyt, ahogy sajnálkozva megjegyzi, hogy az a nyomorult gyerek már egészen biztosan nem él benne, aztán sötétség. Apám testvérei, meg azoknak a 
feleségei, akik egy darabig elnézték a rugdosást nagyanyám magas kőházának ablakából a vasárnapi ebéd után, mondván, hogy ez mégiscsak családi ügy, a kíváncsi falusiakkal egy időben jelentek meg kárörvendeni, majd végül összeszedték anyámat a porból.
feleségei, akik egy darabig elnézték a rugdosást nagyanyám magas kőházának ablakából a vasárnapi ebéd után, mondván, hogy ez mégiscsak családi ügy, a kíváncsi falusiakkal egy időben jelentek meg kárörvendeni, majd végül összeszedték anyámat a porból. Az emlékezésnek több arca van, és apámnak is ugyanúgy; mióta elment, úgy váltogatom ezeket az emlékeket, mint ahogy a bakeliteket váltogatjuk a lemezjátszón: ha egy pillanatra is sajnálkozni vágyom a nyilvánvaló tényen, miszerint apám számunkra nem létezik többé, ezt az emléket játszom le magamnak. Nyitott szemmel is tisztán látom, pedig sohasem láthattam, mégis levetítem a mozit, akarattal kínozva magam a legapróbb részletekig kitalált momentumokkal, hogy dühös legyek végre, és ne adjam meg apámnak azt az örömet, hogy sírok utána. Akkor se, ha soha nem tudja meg.
Ha pedig, ha már annyira kigyűlölködtem magam, hogy szinte belefáradok, akkor megkeresem magamban a másik apámat. Vigasztalásképpen. Azt, amelyik vett nekem egész tábla Kajla csokit vasárnaponként, amikor ebéd előtt elvitt málnát inni a sarki kiskocsmába, és én boldogan mentem, mert soha, sehol nem volt olyan finom az a málna, mint a dohányfüstös kiskocsmában, fogatlan részegek között egy koszlott kispadon. Apám mellett. Amellett az apám mellett, akit egész életemben várni fogok, mert szeretett engem, és csak engem.
Különös, mert én viszont csöppet sem hasonlítok rá.
Kapcsolódó:
