A családi mítoszoktól a Nyugalomig

A Hadik Kávéházban Bartis Attila egy kinagyított fotórészlete alatt zajlott a beszélgetés az író-fotográfussal, melynek során az életrajz eseményei a szabadság jelentésének árnyalatait is megvilágították.

Kapcsolódó: Interjú Bartis Attilával

A családi mítoszoktól

a Nyugalomig

Hadik-szalon Bartis Attilával

Bizonyos értelemben fojtó légkörben zajlott Bartis Attila estje – ha a szűkös terembe friss levegőt sehogy sem engedő szervezésre gondolunk. De a beszorítottság a Bartis-próza atmoszférájától sem áll távol, így a mellkasokra duplán nehezedő súly minden szempontból hiteles volt. Az író szerencsére gyakorlott válaszoló, ennek köszönhetően mondatai súlyával felülírta az egyébként igen hosszúra nyúló, a teljes alkotói életművet kronologikusan, kissé közhelyesen „végigkérdező”, tankönyvfejezet-szerűen haladó moderációt.

A marosvásárhelyi gyermekévek életreszóló megpróbáltatásai között érthető, hogy „nem lehet rendesen felnőni” – mondja Bartis a kisgyermekkortól indítva az életmű fonalát. A kultúra ott és akkor az udvari költők Románia dicsőségét megéneklő műveit jelenti, és még a nevetséges diákcsínyeknek is rendőrségi feljelentés a következménye. A ’84-es Magyarországra költözés nem csak földrajzi határátlépés volt: új élet kezdetét jelentette. A hét évet börtönben töltött, amnesztiával szabadult író apának, és a tizenhat éves fiúnak egyaránt, aki édesanyját az előző évben veszítette el. Hogy a börtönből Bartis Ferenc valójában, legbelül soha nem szabadult, többször megfogalmazódik később fia prózájában.

Ugyanilyen határvonalat jelentett az akkor már fiatal író eszmélésében egy huszonkétéves kori temesvári hazalátogatás. Ekkor derült ki ugyanis egy rokon elszólásából, hogy Bartis Attilának volt egy nővére, aki torokgyíkban halt meg 1953-ban, s az édesanyja nem a fia kiskori képét hordta medáljában, hanem a lányáét. Ez az életrajzi mozzanat tér vissza annál a momentumnál, amikor az író utólag döbben rá, hogy A séta című regénye elbeszélője valójában nő, nem pedig férfi. „Rengeteg elhallgatás, titok, mítosz jellemezte a családot” – emlékszik vissza Bartis, innen eredeztetve mindezek feldolgozásának vágyát. A hegedűművész édesanya a lánya elvesztésével tette le végleg a hangszerét. (Az esten nem véletlenül hallgathattunk Paganinit: Iván Tímea játszott a hegedűn, zongorán Palojtay János kísérte). „Természetesen voltak boldog pillanataim –válaszol hévvel a kérdésre –, ha nem lettek volna, most nem lennék itt”.

A művek kapcsán valóság és fikció arányának obligát kérdésén elgondolkodva azt feleli: ami a papírra kerül, az belül megtörténik. Ha nem éli meg az ember, akkor semmit nem ér. A Nyugalomból most először, kivételesen nem az elejéből olvas – mondja eltöprengve. Az elbeszélt részlet nyomasztó álomvalóság, súlyos rettenet. Egykor vezetett álomnaplót – meséli a felolvasás után, majd hosszabb szünet következett, amikor nem emlékezett az álmaira. Mostanában kezd újra visszatérni az álmok jelentősége. A Nyugalomról szólva megkerülhetetlen az anya-fiú kapcsolat kérdése. „Ez a mű úgy született, mint egy asszociatív lánc” – magyarázza az író, és a tudatos kompozíció hiányát emeli ki. „Az első változatot egyben elolvasva megrettentem, hogy él bennem egy anyakép, aminek semmi köze a valóságos anyámhoz” – mondja. Aztán szinte analitikus pontossággal rajzolja meg az összefüggést az anyát a távozásával meggyilkoló regénybeli fiú, és „egy” valóságos anya valóságos halála között, akit a fia mind a mai napig nem tudott magában eltemetni, és nem tud emlékétől szabadulni.

A Nemzeti Színház-beli feldolgozásról Bartis nem nyilatkozik „jókedvűen”: gyakorlatilag a regény csonkolását kellett elvégeznie. „Ilyet soha többé nem tennék, az persze más, ha drámát kell írni” – fogalmaz. Azért a beszélgetés során később fény derül az Anyám, Kleopátra című darab egy pozitív vonatkozására: a premier után ültek le Kemény Istvánnal egy italra, amikor is először fogalmazódott meg bennük a beszélgetőkönyv megírása. A kötet végül tavaly jelent meg. Az Amiről lehet-ben ugyan van itt-ott „csalás”, „álkérdés”, de mégis a két írót alapvetően foglalkoztató, életbevágó kérdések könyve született meg vele.

A szabadság a fotográfus Bartis műveinek is ellentmondásos közege. A sok év műterembe zártságból a kamerás mobiltelefon vitte ki újra az utcára, ahol „megengedhettem magamnak a fesztelenséget, a szabadságot” – fogalmaz most a fotóművész A csöndet úgy című „képeskönyve” kapcsán. A telefon ugyanis nem vehető komolyan, úgy, mint egy Leica, amit az ember nem is igen hord magánál. Hogy hogyan került kapcsolatba a fotográfiával? Apja a marosvásárhelyi Új Élet riportereként gyakran vitte magával fiát az előírt helyszínekre. Fotós kollégája engedte meg először Bartisnak, a kissrácnak, hogy belenézzen a gépbe, bekukkantson a sötétkamrába. És végre egy igazán releváns kérdés: hol van az a rengeteg fotó, ami tizenegynéhány év alatt készült, hol láthatjuk? Idehaza eddig mindössze két kiállítása volt – mintha távol maradna a fotóstársadalomtól.

„Még az írótársadalomba is nehezen szocializálódok – mondja Bartis –, a fotóstársadalomba már képtelen lennék”. De ez sem kirekesztettség-érzéssel nem jár (sőt, mint mondja, igen hálás a korábban elnyert ösztöndíjért, a megjelent kötetért), sem feltörekvő ambíciókat nem ápol. Az Engelhard-hagyaték című kiállításán 1996-ban A séta című műve fotográfusának bőrébe bújt. „Nem tudatos döntés volt részemről” – meséli. Azidőtájt éppen nem tudott saját képi világot teremteni, és szinte adódott Engelhard figurája és látásmódja. De a Romlás című darab alaphelyzetét is a fotózás teremti meg.

Zárásképp Bartis az Amiről lehet-ből olvas fel: természetesen a szabadságról. Ami a nyugati ember számára gyakorlatilag elérhetetlen álom – vélekedik a kötetben Kemény István. Mégis próbálkozunk szüntelen, és Bartis Attila művei feltétlenül közelebb visznek legalább az elrugaszkodás pontjához.

Szöveg és fotók: Laik Eszter