Én egy valaha szebb napokat látott budai társasházban lakom. Hogy mikor voltak azok a szép napok, azt tudom (amikor a korosodó tulajdonostársnőknek, alighanem). Ebben a házban minden lakást eredetileg lottó tárgynyeremény sorsoláson lehetett csak nyerni. Én valakinek a mázlijában lakom. Valaki eladta nekem a szerencséjét. Lehetett volna nagyobb is a szerencséje.

 

 

TEMESI FERENC

A 48-56-OS ZONGORA

regényrészlet

                      „Mindenkinek fittyet hányva regényt írok” - Életrajzoló

 

 

 

 

 

 

 

Három hónapig mást se csináltunk az elején Kislábúval, mint szeretkeztünk. Dugtunk na, mint a nyulak, ha vesztüket érzik. Aztán jöttek a bajok. Az első bajt Nikinek hívták. Kislábú hibája volt: karácsonykor magamra hagyott. Ilyet nem lehet tenni egy különben katolikus férfiúval. Csakhogy Kislábú  hitetlen volt. (Jut eszembe, Niki is.) Épp ezért Kislábú a barátnőivel a Mátrába ment telelni. Mindig. Most is. A mostot 1994-nek hívták. Ezek voltak a divatszavak: jövedelem küszöb, polgárbarát, drogbáró, euromagyar, pánik-sorbanállás, hiánycél.
     Én meg elmentem a komáimat meghallgatni a hagyományos karácsonyi koncertjükön. A komáimat úgy hívták: a Muzsikás együttes. A nézőtér zsúfolásig, a pia bennem ájulásig. A ruhatári sorban fölfedeztem egy nagyon magányos kinézetű madárkát. Nagyobb baj, hogy ő is fölfedezett engem.
     Első este: óra-összeigazítás. Mindenki elmondja – röviden – az eddig vezető út kanyarjait. Neki egy még érvényes férje és két kisgyereke volt. Én özvegy voltam (1973 óta, autóhalál Katival), egy elvált feleséggel és két nagyobb gyerekkel súlyosbítva.
     Rögtön kiderült, hogy nemileg sovány koszton tartotta a férje, aki a tanulója vala a gimiben, amikor összejöttek. Ó, béb! Bizony. Jó, nálam is tizenöttel volt fiatalabb volt a bögre. Negyven éves volt, és azt hitte, vége az életnek. Elmagyaráztam neki, esténként háromszor, hogy nincs. Épp most kezdődik, mondtam neki. A negyven az ifjúság öregkora, az ötven az alkony fiatalsága. Én például negyvenéves koromban kezdtem járni egy tizenhét évessel, bizonyos Verával. Vagyis ő velem. Niki, akit Nyikókának hívtam, hallgatott. Sokat. Hát még ha tudta volna, hogy a dugóhúzót is így becézem.

 

 

 

 

 

Nyikóka egyben volt jobb nálam, de nagyon: a pénztalálásban. Egy nagy nemzetközi reklámcég egyik  magyarországi helytartója volt. Dolgozott, mint állat. De neki ez az életformája volt. Ő napi tíz órán át képes volt jól érezni magát egy irodában. És piszkosul megfizették érte. Élő cáfolata volt annak a dumának, hogy a munka a szegények sportja. Volt, hogy reggel beugrott hozzám: ellenőrizni, nincs-e véletlenül egy másik áru az ágyamban. Nem volt, és dolgoztam. Én fillérekért. Már azok is szégyellték a honoráriumot, akiktől jött. Ezért gyakran el se küldték. Megdugtam Nyikókát, de alaposan. Mosolyogva ment a beosztottjait szívatni. Kihúztam a gödörből. Felhangoltam, mint egy zongorát.
     Nyikóka nem volt csúnya lány. Ronda volt. Hegyes volt a feje, az orra, az álla, a füle, a szeme, a szemüvege. Egy jó volt benne: a farkam. Harminc kiló volt vasággyal, és aerobikozott a húszévesekkel. Szeretem azt a zsenge melled, mondtam neki egyszer. Én büszke voltam rá, hogy nagy, felelte. Ezt kapd el, ne a bánatot.
     Egyszer fél órára magunkra hagyott a fiával, lányával. Mire visszajött, már a tenyeremből ettek.

     Mit csinálsz te a gyerekeimmel?, kérdezte.

     Tudod, én nem ereszkedem le hozzájuk, én egyszerűen annyi éves tudok lenni, mint ők. A szakma egyetlen előnye. Mondtam.

     Irigyellek a szakmádért, mondta ő.

     Miért, hisz te vagy a cégednél a kreatívok főnöke.

     Az te vagy.

     Nézd meg, milyen sokra vittem.

     Tényleg, te eljönnél velem Mauritius szigetére nyaralni?

(Úgy egy millába kerülhetett kábé ott egy hét. De Izé úr is ott nyaralt, és Izé úr nem is kicsit a példaképe volt a luvnyának.)

     Nem, mondtam kapásból.

     Miért?

     Most ülj le, és én felolvasom a választ.

A múltkoriban arról kérdeztek a rádióban, kezdtem bele, hogy miből él meg manapság egy magyar író. Például ilyen interjúkból, feleltem évődve. Pedig nem is fizettek érte semmit. De nem ám. A valóság az, hogy egyáltalán nem ilyen vicces a helyzet. Hogy milyen? Megmondhatnám egy szóban is, de akkor kevesebb lenne az ezért a tárcáért járó honoráriumom. A magyar könyvki­adás, híven az olvasókhoz, a padlón van. Aki még kiad könyvet, az szent ember, s a szentek megítélésében megbo­csáthatatlanul pesszimisták az orvosok. Hogy mi a könyv? Könyv az, amiből filmet csinálnak a televízió számára. Vagyis ez volt. De már ez sem kell. Olcsóbb a nyugati, déli, keleti óriáskígyó-so­rozatokat átvenni.
     Az írás mint foglalkozás megszűnőben van. Munkanélküli író – elvben – nincsen, csak pénz és állás nélküli van. Nem lehet minden­ki a kuratóriumi kúrós kórus tagja. Se előleg, se utólag – ennyit a honorári­umokról. Az írás, mint bármely más munka, élettechnika is, amely biztos helyet nyújthat a valóság egy olyan szeletében, amelyet társadalomnak hívunk. Hát ez nincs többé.
     Tíz-húsz ember kivételével az írók éhen fognak veszni. Előbb persze mindig az olvasók halnak éhen, ez majdnem szabály. Hatékonyságba szédült társadalmunkban a kultúrá­nak nincs helye. Balga, aki ezt nem látja. Akinek pénze van, az még a pornóvideónál tart, mint én. Az unokáira nem várhatok.

 

 

 

 

 

Valamikor, kamaszkorom gőgös gőzeiben, azt hittem, kö­zépszerű mérnökre szükség van, középszerű íróra nincs. Ma már belátom, nem volt igazam. De ma már nem csak a középszer, a szellemi elit pőre léte is kérdésessé vált.
     Vállalkozzam? Mire? Ha az írók jó üzletemberek volnának, eszük ágába sem jutna írónak lenni. Lapokba írni? Átmenetileg jó, de a lapok példányszáma zsugorodik. Lehet persze fél milkót is megkeresni, mint Nagy Bajuszos barátom a Magyar Szívtestőrnél, csak akkor a meleg csontig, sőt azon túl is be kell nyalni. Ő lenni tehetséges: száz nyelvcsapás per perc. Én árnyékkoromban nem kerestem a felét se a lapnál. Fénykoromban a felét. Abból meg lehetett élni úgy-ahogy. Kártyajósnak, angolta­nárnak sincs kedvem visszamenni – pedig mily édes az adó­csalás, én Uram! Barátkozzam gazdagokkal? Megtettem. Ha meg akarod tudni, mit gondol Isten a pénzről, nézd meg azokat, akiknek annyit juttatott belőle.
     Mindennek fittyet hányva én regényt írok. A regény­írásban egy alapvető szabály van: nem szabad éhen halnunk; míg le nem pöttyentettük az utolsó pontot a már - halványan - megírt kottába. Én azért írok tovább, amiért a tyúk sem hagyja abba a tojást. Ha mindent el kell is adnom (nincs sok ingóságom), és egy szál fürdőgatyában, ezen a számítógépen fejezem be a könyvet a padlón, akkor is megcsinálom. Nem nektek tartozom vele, honjaim, ti tesztek erre. Ti is meg akartok élni, én is. Csak én még egy kicsikét többet is sze­retnék a puszta megélhetésnél. Szerénytelen dolog, tudom. És nem szórom rátok az átkot, mert nem tudtok könyvet venni. Nem vösztök könyvet, jó' van – én nem töhetöm mög, hogy né vögyelek titöket. Úgy fogom föl az egészet, mint valami váratlanul rám szakadt szabadságot. Végre eljött a remekművek kora.

 

 

 

 

 

Ne legyünk szemforgatók: kevés embert találni, akit nem ronthat meg a pénz. És mi – honjaim: írók és/vagy olvasók – ezen kevesek közé tartozunk. Ezerszáz éves országunkban sokszor nem jutott szóhoz – ma csak az ő hangját hallani. Én már tudom, hogy a pénz beszél. Hallottam, amint azt mondta egy köny­vesbolt előtt ácsingózónak: Isten hozzád!

     Ez azt jelenti, hogy nem jössz el velem Mauritiusra?

     Azt.

Visszamentem Kislábúhoz. Ő legalább nem a sóherságom miatt szeretett. Hanem csak úgy. Mint állatot állat. Meg a könyveimet is szerette. Bizony. Gimnáziumi magyar tanár volt, szegény. Bartókot csak bakelitlemezeken gyűjtötte. Egy évig megvoltunk, békében-háborúban. Ő három helyen tartott bugyit: nálam, az anyukájánál, és a saját lakásában. És ezt a pendlizést elunta egy napon. Hozzám költözött. Nem volt jó ötlet. 
     Én egy valaha szebb napokat látott budai társasházban lakom. Hogy mikor voltak azok a szép napok, azt tudom (amikor a korosodó tulajdonostársnőknek, alighanem), de hogy hogyan nézhetett ki, arra csak az előcsarnokot díszítő, és az esti vendégeket kivilágítva riogató szocmodern kerámiaburkolatból következtethetek. Ebben a házban minden lakást eredetileg lottó tárgynyeremény sorsoláson lehetett csak nyerni. Én valakinek a mázlijában lakom. Valaki eladta nekem a szerencséjét. Lehetett volna nagyobb is a szerencséje, mert kettőnek, mint Kislábúval meg Verával is kiderült, kicsit szoros derékban a kégli.
     Itthon dolgozom, sokszor egész nap ki sem teszem a lábamat lakályos lyukamból (komolyabb írók cellát írnának, na mindegy), így hát kézenfekvő volt, hogy egy idősebb hölggyel együtt, fölkérjenek arra, menteném ki a liftben rekedteket. (A jó hangúakat is.) Csak ez nem ment olyan könnyen. Mi megy könnyen minálunk? Maximum a könny.

Először is egy kétszersült, ezért nagyon kemény bizottság előtt kellett vizsgáznunk. Hogyan mentünk ki csillagkulccsal olyanokat, akik ki tudnak mászni? Hogyan mentünk ki a liftházban lévő kerék áttételének, plusz egy kerek műanyag kisszéknek a segítségével a két emelet között szorultakat kimenteni? Ez utóbbi már fogósabb kérdés: föl kell mászni a hetedik emeleten egy falhoz rögzített létrán, kiékelni a visszacsúszást lehetővé tevő kart, és akkor, kézi erővel – plusz üvöltözés – egy emelet szintjéig emeljük a liftet. Erről igazolványom is van, melyet minden látogatóm jobban megcsodált, mint egyéb tárgyaimat. Egy, az Építésügyi Minőségellenőrző Intézet – hát nem szép? – által kibocsátott, pecséttel is ellátott felvonókezelői diplomám van.
     Na már most. A liftet nem csinálták meg (olyan, mint az ország), mert akkor elveszítenék a mindennél fontosabb átalánydíjat. Minden hónapban rossz egyszer-kétszer. Nem akarok rémképeket festeni, de mindannyian egy lassan zuhanó liftben vagyunk, és a levegőbe ugrálunk, mint a rajzfilmfigurák. A rajzfilmekben mindig van menekvés. Néha az életben is. Amikor felfelé megyünk, megállíthatjuk még magunkat, de amikor lefelé, már nem. Mondá Napóleon. Ő csak tudta.

 

 

 

 

 

Több generáció él már egymás hegyén-hátán e házban, amelyet sokkal jobban érdekel a biztonság, mint a szabadság, a nyugalom, mint a részvétel az ország dolgaiban, az utánzás, mint az alkotás. A világ megjavításával foglalkozni fölösleges. Egy liftével talán igen. A lényeg: ne legyen szükséged senkire. Istennek sincs.
     Hogy ez mennyire így van, két évvel a 994-es választások után jöttem rá. Közben annyi párt tagját mentettem ki a liftből, hogy megszámolni se tudom. Mivel sose kérdém politikai hovatartozásukat. Nem elég jót cselekedni, jól kell csinálni. Szegény mentőtársamat azóta tették ki zsíros állásából, én kaptam az ő ötszáz forintját is havonta, azaz kerek ezer forintot. Rájöttek, hogy nem tud fölmászni a létrán, mert nagyobb a feneke, mint a felső teste, ámde süket is. Vészcsengő kihúzva.
     Mivel több fiatalabb tulajdonos akkoriban még nem volt a házban, így lettem én magányos liftmentő. Egész addig a pontig nem tudtam, hogy szolga vagyok, s nem tehetem szabadon, amit akarok. Egyszer kirándultam. Este három embert szedtem ki a liftből, akik már – a több órás várakozás után – olyanok voltak, mint az évszázadok óta palackba zárt dzsinn, amikor kiszabadítják: már nem bocsátottak meg. Néha meg rám jön a frász, ha mondat közben zavarnak: az önzetlenségben önzés is van, bizony. Jólesik a hála, de legyünk rajta túl minél hamarabb. Meg aztán egyszer volt egy szerelmespár is, akit kiszabadítottam. Égtem, mint az aprófa. Akkor jutott eszembe, hogy a madár is azt hiszi magáról, hogy szívességet tesz a halnak azzal, hogy fölemeli.
     Pedig a kis segítség is nagy segítség. Meg aztán: segíteni másokon, anélkül, hogy magunkon segítenénk... Legbelül, a legfontosabb dolgokban mindannyian egyedül vagyunk, és ahhoz, hogy egy másik ember segítsen rajtunk, egészen szerencsés csillagállásnak kell fönnforognia.
     Amikor felfogtam: engem csak a szerelők menthetnek ki, kevesebbet mentem a lifttel. Azt mondtam magamban: sportosabban élek. És ez az ötödikről nézvést még igaz is. Már ha lemennék. De nem megyek.

 

 

 

 

 

Mert szorongok, ha csak ki kell lépni a házból. Reaneau mester könyve a szorongásokról, félszekről, aggodalmakról, a rettenetektől, rémületekről, lámpalázakról, az iszonyokról és viszonyokról sokat segített. Nem gyógyított, mert azt nem lehet, de tudatosított. A könyvet Kislábú adta kölcsön, és nem tudta, hogy róla is szól.
     Hogy a bizonytalanságérzés, rángatózás, üldözési mánia (jöhet a regényírásból és/vagy sűrű pipaszóból is), fulladásérzés, forróság, kóválygás, émelygés, hőhullámok, hidegrázás, gyakori vizeletürítés, alvási zavarok, izgatottságérzés, ingerlékenység, egyszóval a pánik egyik okozója ő volt. Támasz személynek megfelelt nyilvános helyeken, de a világot visszautasító szemlélet, amely egész személyiségéből áradt, az nem. „Vegye körül magát képzeletben egy sövénnyel”. Javasolta Reneau mester. Nem rossz. Ki ne próbáljátok. Nekem igazán nem szegényes a képzeletem, de ez egyszerűen nem megy. Talán egy kínai nagy fal menne. „Ön most azon van, hogy változtasson gondolkodási és cselekvési formáin. A negatív szemléletű emberek szeretnék lelassítani, sőt szabotálni eme fáradozást. Ők azok, akik sok energiánkat fogyasztják el. Önnek most nincs vesztegetni való energiája.” Rád se, Renaultkám, gondoltam.

Hát ezért volt, hogy húsvétkor füttyentett egyet Nyikóka, és én visszaoldalogtam hozzá. Azt tudtam, hogy már a nőket is vizezik, na de hogy a gazdagokat is! Az ilyenekbe kár a sperma, ahogy Vastaghangú Daniló mondta. Vasárnaponta az anyóspajtás pengetésével megerősített négytagú citera zenekarunk úgynevezett családi filmet nézett meg, sűrű csokizás, pattogatott kikukoricázás és kólaöblögetés közepette.

 

 

 

 

 

Tisztára úgy nézünk ki, mint egy család!
Kiáltotta Nyikóka egy kirakat előtt keservesen. Más a helyében örült volna. Ő nem. Mert a lelke mélyén még mindig visszavárta az egykori tanítványát, akiből tehetségtelen, mert filmtelen filmrendező lett. Elhívott magával Rómába, hogy kettesben, egy kis marketing konferencia mellett megbeszéljük a gondjainkat. Nekem olyanok akkor még nem voltak.
     Egészen addig, míg egy méregdrága, legyilkolt virágok csokorta fegyverrel a kezemben meg nem láttam őt kijönni a reptéri kiengedő tükrös kapun. Ahogy meglátott, az álla le- a kezéből kiesett a táskája. Vissza akart menekülni, de hát milyenek a repterek? Visszaút nincs. Sokszor oda se, igaz. Hideg izzadtság vert ki. Állj, már megint kezded? Nem bírom ki, ha megint kirúg. De kibírom. Miért teszem ki ilyen helyzeteknek magamat? Hát kell ez nekem? Megszólalt belőlem a beteg. A virágcsokrot a földhöz vágtam, és bevágtam két dupla whiskyt, jég és önsajnálat nélkül. És éljen Európa!, ezt kiáltva, belepeseltem a nagy óceánba. Akár Löwy, aki Árpád volt. Vagy Árpád, aki Löwy. Hogy miért nem volt neki elég a dr. Réti?

 

A fotóillusztrációkhoz a FORTEPAN képeit használtuk, melyeknek a szöveghez a hangulatfestésen kívül semmi egyéb kapcsolódásuk nincsen.