Irodalmi Jelen

RÓNAI-BALÁZS ZOLTÁN: KOVÁCS LAJOS, aki nem gyilkolt terhes nőket a vonaton – PODMANICZKY SZILÁRD: A MÁSIK ÉLET

2011. augusztus. 19. - 00:28

Amikor megszúrta a Mikulást a Sétáló utcán, arra hivatkozott a bíróságon, hogy azért tette, mert gyerekkorában egy csomó virgácsot kapott a krampusztól, és hogy őhozzá a Mikulás egyáltalán nem volt jó, és amikor meglátta a Sétáló utcán, hogy máshoz milyen jó tud lenni, akkor föltolultak benne ezek a gyerekkori élmények, és bumm, belevágta a hasába a bicskát.

RÓNAI-BALÁZS ZOLTÁN

BARÁTSÁGOM KOVÁCS LAJOSSAL,

aki nem gyilkolt terhes nőket a vonaton

Részlet a Bácsikám levelei című novellaciklusból

Hallottatok-e már Kovács Lajosról, seggfejtóbiások? Kovács Lajosról, akinek eszébe jutott, hogy tulajdonképpen terhes nőket kellene gyilkoljon vonatokon, de aztán mégsem tette? Tanulságos történet az övé, tanulságos, de tényleg: nagyon tanulságos, úgyhogy hallgassátok figyelemmel, konkluzáljatok és szűrjetek le tanulságot.
      Ti, seggfejtóbiások, nyilván ismertek Kovács Lajosokat. Kovács Lajos sok van, miért ne tudnátok néhányról? Ám ez a Kovács Lajos egy másik Kovács Lajos, hacsak a ti Kovács Lajosaitok egyike nem azonos az én Kovács Lajosommal. Végtére lehetnek közös ismerőseink – mint Homo sapiens, csak egy vagyok közületek. Legyen elég tehát annyi, hogy ez a Kovács Lajos az a Kovács Lajos, aki elhatározta, hogy vonatokon lopózkodva majd viselős lányokat és asszonyokat öldököl, csak aztán meggondolta magát. Mikor megismerkedtem vele, egy padon ült Budapesten, a XI. ker.-ben, a Feneketlen tó partján, sírdogált és volt nála egy teknősbéka, azok közül a teknőcök közül, amilyenekre nekem nem volt szükségem.
     Lajosnak ez volt a nyolcadik teknősbékája, én a második szobromnál tartottam és izgatottan lestem a tévét, meg az újságokat, hogy vajon felfedezték-e már? És, ha igen, hogy na, mit mondanak? De akkor és ott koraeste volt, s én úgy véltem, aznap már úgysem akadnak rá, hát sétálni mentem, tó partjára, fák közé. Szoktatok ti is. Lajos meg ott üldögélt, kezében a teknőse, potyogó könnycseppekkel, nagydarab, görnyedt ember, a padon. Közte és a víz közt a sétány azokkal az apró kavicsokkal, amik a legtöbb sétány sajátjai és amik olyan jellegzetesen csikorognak, meg morzsognak az ember cipőtalpa alatt. Ezen az utacskán közeledtem felé én, a ráérős lépteimmel, meg azzal az üveg borral, amit az őgyelgéshez vettem. Kezdődött a szürkület. Mondhatnám, hogy enyhe szellő fújdogált, de nem történt ilyesmi. A sétálgató mások (ti, seggfejtóbiások) valahol távolabb sétálgattak, két paddal arrébb egy párocska szorongatta egymás kezét, a lombok hűsek és mozdulatlanok, mint a templomok levegője, ha az ablakok színei már kialusznak. Szolíd idill, ami kell az Önmegvalósítónak, Aki Egész Nap A Tévét Bámulta, Hírekért. Bizonyos hírekért.
      Lajossal meg találkoztunk, mert ide futott ő is, a gondjától megszabadulni. A koraest békéje…, ó!

***

Ki fut el gondjai elől, ki marad itt? Féltek tőlem, pedig minek: én már többet nem csinálok semmit. Gügyüke feldolgozása után egyszerűen nincs mit mondanom. Kibeszéltem magam. Többes szám harmadik személyben ez így hangzik:

Horgonyt vetnek a sötétben

Horgonyt vetnek a sötétben,
s hallgatnak nagyokat.
Emberek ők? Vagy csak szavak.
Nem látszanak, nem hallatszanak.

Horgonyt vetnek a sötétben.
Nem látnak. Nem mennek tovább.
Senki se tudja, hogy vannak.
Lebegnek a mélylét taván.

Horgonyt vetnek a sötétben.
Innentől leginkább alszanak.
Nagyritkán, ha lesznek ébren,
akkor is mindig álmosak.

Nem valami jó vers. Na ki írta?
     Én írtam. Ez a többes szám pedig ne tévesszen meg senkit. Magamnak költöttem. Különben is, akinek nem inge, ne vegye magára. Itt jegyzem meg, hogy (biztos feltűnt) milyen kusza ez a történet. De hát nem vagyok én író. Meg költő sem vagyok. Gyilkos vagyok, botcsinálta szobrász – attól függően, hogy a ti szemetekkel nézzük, vagy az enyémmel. De ez sem igaz, mert ez is már csak voltam.
     Jaj nekem, mindjárt elsírom magam.
     De visszatérve a Lajossal való találkozásomra, ott ült a padon a potyogó könnyeivel, meg a teknősbékájával, én meg egyszerre olyan vonzalmat éreztem irányába… Mielőtt félreértenétek: nem szexuálisat. Egyszerű vonzalom volt csupán ember és ember közt, valami teljesen természetes… Nem lehet ezt megmagyarázni. Mikor teljesen magától értetődő, hogy megszólítasz valakit, akit azelőtt sohasem láttál, de pont azt a valakit, kiszúrod a tömegből, hatmilliárd ember közül, s egy pillanatnyi kételyed sincs afelől, hogy nem lesz elutasító – bele se gondolsz igazán, csak beszédbe elegyedtek. És két mondat után érezni, hogy mintha régi-régi ismerősök lennétek. Nem tudsz róla semmit még, honnan jött, hol van, mit élt, mit gondol miről, s mégis, mintha régtől fogva ismernétek egymást. Kellemes és megnyugtató: megtalálás, akárha egy rés pótlódna ki az élet falán, amiről eladdig fogalmad sem volt, talán mert igyekeztél nem észlelni. Önvédelemből? Az mindegy. Így kezdődnek a nagy barátságok és a hosszan tartó szerelmek. Lehetetlen elrontani szinte; amelyikőtöknek fénylik az emlékei között ilyen, az gondoljon most vissza rá! Mintha egy jótékony hatalom igazította volna a szavakat, indította volna a lépteket, nem? Az istenhívők most előnyben vannak, mert egy áldott állapot, egy felsőbb, transzcendentális hatalom gondoskodásának felfogása másoknak nem könnyű feladat. Ám érezni mindenki megérzi, az pedig az, hiába is magyarázgatja bárki, bárhogy…
     Ezt éreztem én akkor, a Feneketlen-tó partján, mostmár értitek ti is. Leültem Lajos mellé, a hátamat féloldalt a grafitiknek vetettem és a kezdődő esthomályban megkínáltam borral. Ő meg elfogadta.
     Azóta Lajos is meghalt: utánamászott a teknősbékáinak… Nekem most is a barátom, akkora az űr utána, vastag törzsű, ágas-bogas, terebélyes, mint a síkságon álló, magányos kocsányos tölgy, semmi karral át nem ölelhető, érdes, szívós a törzse, és időtlennek tűnik.   Hiányozhat-e valami jobban annál, mint amire sokáig vártunk, s ahogy megkaptuk, rögtön el is veszítettük? Nem hiszem.

PODMANICZKY SZILÁRD

A MÁSIK ÉLET

Nekem volt a világon a legfiatalabb anyukám, mindig diszkóba járt. Bent laktunk egy ilyen nagy közösségi házban, ahol ha nem volt ott az anyu, akkor is voltak körülöttem.
     A szobánkban állt egy mosdókagyló, odakint a folyosón lehetett zuhanyozni meg vécézni. Nekem annyi kis játékom lett, autók, babák, hogy anyu sokszor nem is tudta hova rakni a pasijait.
     Volt, hogy aludtam, és akkor jöttek haza, nevetgéltek, de aztán gyorsan elaludtak. Reggel kicsit büdös volt, általában piaszag, de kimentem az udvarra egy kenyérrel, amit el kellett dugnom, a kabátomból ettem, különben elvették.
     Volt a szobánkban tévé, meg kapott az anyu egy internetet is, mindig ott ült és nyomta. Én nem értettem hozzá, csak néztem anyu válla fölött, hogy miket csinál, ilyenkor nem szólhatott a tévé is egyszerre.
     Ilyesmi persze csak hétvégén volt, mert hétköznap be voltam adva egy óvodába, ahol kaptam enni, meg aludhattam is. Anyu délután jött értem busszal, ha volt bérlete.
     Egyszer elfelejtett értem jönni, akkor a Jolika hívta anyut, de nem vette föl. Hát, mit csináljon, azt mondta, egy estére elvisz magához, mert a férje már elvált, a fia pedig börtönben van, mert részegen megkéselte a Mikulást az utcán. Ezt ő maga mondta el akkor este, és azt is elmesélte, hogy nagyon boldog volt a férjével, amíg ki nem derült róla, hogy a férfiakat is szereti. Joli néni azt mondta, hogy mindenre föl volt készülve, mert a családjában volt ez-az, alkoholista, öngyilkos, de hogy abban menjen tönkre a házassága, hogy elszereti tőle a férjét és egy férfi, arra nem számított.
     A fia, amikor megszúrta a Mikulást a Sétáló utcán, arra hivatkozott a bíróságon, hogy azért tette, mert gyerekkorában egy csomó virgácsot kapott a krampusztól, és hogy őhozzá a Mikulás egyáltalán nem volt jó, és amikor meglátta a Sétáló utcán, hogy máshoz milyen jó tud lenni, akkor föltolultak benne ezek a gyerekkori élmények, és bumm, belevágta a hasába a bicskát.
     Állítólag az volt a szerencse, hogy a Mikulás aznap reggel vérvételen volt, és nem ehetett semmit, ezért éhgyomorra szúrta meg a Joli néni fia. Elvette tőle az összes ajándékot, bemenekült a templomba, mert azt gondolta, hogy ott nem fogják keresni, és az utolsó sorban délig megette az összes ajándékot, csak a plüsskutyákat hagyta meg, vagyis az egyikbe beleharapott a bíróság szerint. De nem ette meg a Mikulás óráját és telefonját se.
     Joli néni az első egy évben nem tudta eldönteni, hogy látogassa-e a fiát a börtönben, ezért inkább látogatta, de nem nagyon tudtak beszélni. Előtte se beszéltek, utána meg végképp.
     Azt mondta, sokkal jobban szerette volna, ha kislánya születik, mert azok annyira azért nem gonosztevők. Azt mondta, vannak emberek, akikbe genetikailag van belekódolva a gonoszság, és ha itt nem, akkor amott ki fog róluk derülni. Minden embernek megvan a saját pályája, azon kisebb kanyarokkal végigmegy, és nem nagyon tér le róla. Mások ezt sorsnak hívják, de látott ő már annyi kisgyereket, akikbe gyerekkorában bele volt írva, hogy mi lesz belőle, és ez a szép az ő hivatásában, hogy ezt láthatja.
     Régen azt gondolta, hogy minden kisgyerek egy-egy angyalka, de aztán rájött, hogy ezt csak ő szeretné így látni.
     Akkor megkérdeztem, hogy énbennem mit lát, hogy milyen angyalka, vagy milyen gonosztevő vagyok. Erre azt válaszolta, hogy nagyon érdekes, de engem semmilyennek se lát, mintha itt se lennék. És hogy ez jó vagy rossz, nem tudni.
     Másnap hajnalban csöngettek, és megérkezett értem anyu, és annyiszor elmondta, hogy elnézést, hogy majdnem kabát nélkül vitt ki az utcára.
     Anyu szeme alatt volt egy nagy seb, azt mondta, hogy megcsúszott a lába a jeges úton és ráesett egy biciklitárolóra, nem pedig megverték.
Otthon csinált nekem reggelit, aztán lefeküdt aludni, mert délután dolgozatot írtak az iskolában, és addig szerette volna kipihenni magát. Nem tudom, minek járt ebbe az iskolába, mert tulajdonképpen sose járt oda, csak amikor eljött valamelyik barátnője, akkor arról beszélt, hogy neki ez az egyetlen lehetősége van a kiugrásra, a tudás, és nem pedig a szopás.
     A barátnői nagyon szerettek cigarettázni, főleg az anyuéból, mert neki volt segélye, meg támogatása énrám. Ha már hárman voltak a szobában, biztos, hogy betakaróztam télen, mert nyitott ablaknál két másodperc a tüdőgyulladás.
     Pedig nem volt rossz betegnek lenni, olyankor jobban odafigyelt rám az anyu. Este azért elkéredzkedett, mert hajtotta a vére, és nem akart lemaradni semmiről. Amikor elmúlt a lázam és jobban éreztem magam, akkor kimentem a zuhanyzóba zuhanyozni, és csak álltam a meleg víz alatt, csorgott a hasamon meg a számon, és közben pisiltem is.
     Kéthetente kaptunk tiszta ágyneműt, de amikor beteg voltam, lehetett kérni újat külön.
     Egyszer úgy jött haza az anyu korán este egy öltönyös emberrel, hogy mondta, ne féljek semmitől, rendes ember, sok a pénze, és szeretné, ha én is közéjük bújnék az ágyba, mert szerinte elromlott a fűtés, és nem szeretné, ha megfáznék.
     Nagyon jó szaga volt ennek a férfinak, de amikor megláttam, hogy milyen szőrös, visítva szaladtam ki a vécébe és bezártam magam. Anyu egy óra múlva jött ki értem, hogy hol vagy te kis szaros, szétrúgom a picsádat, ha még egyszer így mersz viselkedni, hogy ha tudnám, mennyi pénztől estünk el a rohangálásom miatt.
     Onnantól nem is nagyon beszélt velem az anyám, hanem csak pofozott, meg vedd fel azt, idd ki, gyerünk! Sokszor eszembe jutott az a nagy szőrös ember, de mindig úgy jutott eszembe, hogy soha nem tudtam megszeretni.
     Aztán jött egy olyan időszaka anyunak, amikor nem nagyon járogatott el otthonról, hanem a számítógép előtt ült, meg a telefonjába beszélt mindenfélét, hogy most éppen leveti a pulóverét, és milyen kemények lettek a mellbimbói, mert megrázta a pulóver, és már nincs más rajta csak a bugyi, közben meg nagykabátban ült, mert elzárták a házban a gázt.
     Akkor meg is kérdeztem, hogy miért mond ilyeneket a telefonba, de csak annyit válaszolt, hogy fogjam be a számat, mert én úrilánynak születtem, semmi köze hozzám.
     És akkor eszembe jutott, amit a Joli néni mondott, hogy én nem az vagyok, aki vagyok, és ezért nem szeret az anyám. Azt hittem, ez a legrosszabb a világon, hogy más vagyok, mint aki vagyok. Ettől az egésztől úgy össze voltam zavarodva, hogy egy este már sírtam, és azt kiabáltam, hogy oda akarok menni, ahova való vagyok. Anyu megpofozott, hogy fogjam be a mocskos úri kurva pofámat, majd megtanít az élet, hogy nincsen választásom, és akkor elkapta a torkomat, hogy hagyjam őt békén internetezni, neki ez a dolga, ő rohadt kurvának született, és addig rángatta a nyakamat, hogy a végén ráfeküdt a mellkasomra és sírt még egy darabig. Csak akkor emelte föl a fejét, amikor észrevette, hogy nem lélegzek.