A GONOSZ ASZTAL – Pongrácz P. Mária elbeszélése

Már nem szaval, versei elnémulnak, s azt sem érti, miről folyik az asztalnál a társalgás. Előbb csak bosszankodik, aztán egyre dühösebben nézi a jóllakott, kicsit megrészegült társaságot. Az ő ételét eszik, az ő italát isszák, és most még az asztalát is ki akarják sajátítani.

PONGÁCZ P. MÁRIA

A GONOSZ ASZTAL

Terülj-terülj asztalkám megtelt minden földi jóval. „
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…” És jött a sült hús, a rántott csirke, a töltött pulykamell, a különféle saláták és sajtok, friss retek, paradicsom, paprika…
Előbb koccintott a társaság. Torkot égető kisüstivel. Bele kell melegedni az ünneplésbe. A házigazdák kitettek magukért! Megérdemelnek egy pohárköszöntőt. Bekerül a kisszék is, már nincs helye a tányéroknak, a frissen szeletelt kenyérnek. Úri muri ez a javából, másnap reggelig is eltarthat, amíg minden elfogy az asztalról.
A házigazda arcán mosoly. Biztató, lelkesítő, lám megadja a módját az igazi vendégfogadásnak. Nem akárkiket hívott meg… Alig beszél, alig mozog, lesi a vendégek szavát. Csilingelnek a poharak, megtelnek a tányérok. A háziasszony számolja a falatokat. Örömmel nézi, hogyan fogynak az általa készített finomságok. Két teljes napig készült erre az estére. Meg akarta mutatni a férjének, hogy lám, akár fejedelmeket is vendégül tudna látni. Most kissé sápadt. Elfárasztotta a hosszas készülődés, a sok vita, az egy hétig tartó bevásárlás, az odafigyelés minden apróságra.
Milyen más, amikor a gyerekek meg az unokák térnek haza! Ők mindent megesznek, nekik nem kell a porcelán tányér, az ezüst evőeszköz, nem kell kicicomázni a körítést, félkészen felfalnak mindent.  Már a konyhában nekikezdenek a kóstolgatásnak. Csipkednek mindenből egy falatot. Az unokáknak érdemes főzni, sütni. „Ó, Istenem, csak már itt lennének…” sóhajtja.
Az este alighogy elkezdődik… Kipirult arccal gondolja: figyelmeztetnie kell a vendégeket, hogy a „terülj-terülj asztalkámra” még sok más finomság is kerül. Nem kellene mindent egyszerre felhabzsolni, csak módjával ízlelgessék, kóstolgassák a falatokat.
A harmadik koccintásnál kezd felengedni a hangulat. A vendégek megcsillogtatják tudásukat. Előbb a színházi előadásokat elemzik, boncolgatják. A házigazda magába merül. Arra a fiatal színésznőre gondol, akit szívesen hozott volna haza, hogy elvonuljon vele a manzárdszobába. Az kizárólag az ő területe. Oda nem mehet be a felesége, mert ott a gondolatok és látomások laknak. Naponta megcsalhatja képzeletben bárkivel, a saját maga alkotta nőkkel is. Egyszer bemerészkedett hozzá egy kiscica. És csodák csodája, amikor elkezdte simogatni bolyhos bundáját, doromboló, hízelgő nővé változott. Hozzá simult, érezte testének melegét, apró, sűrű lélegzetvételét. Kívánatos nő volt. Odaadó, szeretetre éhes, hálás minden közeledő érintésért. Ezt a cicát üldözte el az asszony. Talán ő is felismerte benne a nőt, a lehetséges vetélytársat, akivel a férje megosztja a szeretetet. Azóta néma háború dúl közöttük. Egyikük sem meri bevallani az igazat, mintha mindketten félnének ettől a beismeréstől.
A házigazda képzelete csodát tesz. Váratlanul megjelenik a színésznő, de nem láthatja senki. Csak érte jött el, csak neki akar örömet szerezni. Mosolyogva libeg a szobában.  Lassan, óvatosan színpadot rögtönöz az asztalra.  Az ételekkel megrakott tálakat félretolja és fellép a tetejére. Macska-mozdulatokkal hajladozik, dorombol, sóhajtozik.
A házigazda kikapcsolja a televíziót. Senkit sem érdekel az a film.
Végre!
A színésznő felbátorodik. Most már tudja, hogy a figyelem középpontjába kerülhet. Az étellel teli tálakat legyőzte. Csak a poharak csengése kíséri mozdulatait.
A vendégek egyre sűrűbben kortyolgatják az italt. Egyikük halk nótába kezdene, de a házigazda éles tekintetébe ütközik. Mintha késsel fenyegetnék, hogy hagyja abba a dalolást.
A színésznő mélyvörös, átlátszó ruhát visel. Libegnek, gyulladoznak a lángok az asztalon. Meztelen formák domborulnak.
Lehull az első ruhadarab.
A házigazda biztatja a vendégeket, hogy most már ki kell nyitni egy üveg bort. Édes fehéret, vagy mérges vörös bikavért. Magának is tölt. A színültig teli pohárból néhány csepp az abroszra jut. Bepettyezi azt. Az asszony észreveszi, de nem szól. Majd másik asztalterítőt vásárol. A lényeg, hogy mindenki jól érezze magát.
A vendégek újabb témába kezdenek. Ezúttal filozófiáról vitatkoznak. A házigazda most már biztos abban, hogy rajta kívül senki sem látja az asztalon hajladozó, kacérkodó színésznőt. Az ő kedvéért jött el, egyes-egyedül neki akarja ajándékozni ezt a látomást. Mintha biztatná, szólítgatná, „most, most figyelj rám!” Aztán ledobja magáról a második ruhadarabot. A házigazda mohón iszik, újabb italcseppeket fröcsköl az asztalra… A fene egye meg Hegelt!  Ezek a sznobok azt sem tudják, milyen világban élnek. Élhetnének. A színésznőt sem látják, pedig már szabadon remegnek mellbimbói. Fehér galambok csücsörítenek rózsás csőrükkel. Édes illat lengi körül. Hirtelen arra gondol, hogy megszédíti, elcsábítja a színésznőt. Verset ír hozzá. Titokban. Olyan verset, amelyet egyszer már megírt, de senki sem gyanította, hogy ennek a csodálatos nőnek szánta minden sorát.
– Most felolvasom az egyik versemet! – emelkedik fel, kissé már tántorogva.
A vendégek udvariasan biztatják, hogy szavaljon.
Szürke arca felpiroslik, duzzadó ajkai közül kibuggyannak a szavak: „Eget és földet simogató / óriás vágy söpör / éhes szívemben”…
Megtapsolják a produkciót. Ő a színésznőre les, és látja, hogy száján gunyoros a mosoly. Talán nem tetszett neki a vers, nem szereti a költőket, férfiembert akar és bikavért, folyjon szerte az asztalon. Táncolni akar a terítőt benedvesítő, illatos borban.
Már csak alig valamit takaró bugyi van rajta. Azt mutogatja. Azzal játszik, hogy levesse és az Ő arcába dobja.
Még csak az kellene, hogy véletlenül az egyik vendéget találja el!
Ez a színésznő az övé, ő varázsolta ide, senkinek semmi köze hozzá.
Éjfélre jár.
A feleség úgy gondolja, itt az ideje, hogy behozza a tortát. Már alig áll a lábán. Összeszedi maradék erejét. Felszegi fejét, s diadalittasan néz körbe a vendégeken.
A házigazda gorombán leinti: várjon még, reggelig van idő!
De a torta nem akar várni. Az asszony felvágja és kiosztja a szeleteket. Mindenki áhítattal kanalazza a cukrászdákból már rég eltűnt, valódi házi csemegét.
A színésznő sértődötten és kihívóan néz rá. Legszívesebben felborítaná, összetaposná a tortás tálakat, de uralkodik magán. A nagy szám még hátra van. Le kell vetnie, és áldozata arcába dobnia a selyembugyit. Talán az lenne a legjobb, ha sikerülne elzavarnia a vendégeket, aztán csak kettesben maradnának. Erre gondol a házigazda. Már nem szaval, versei elnémulnak, s azt sem érti, miről folyik az asztalnál a társalgás. Előbb csak bosszankodik, aztán egyre dühösebben nézi a jóllakott, kicsit megrészegült társaságot. Az ő ételét eszik, az ő italát isszák, és most még az asztalát is ki akarják sajátítani.
Újabb üvegek kerülnek rá. A színésznőt akarják leszorítani onnan, ezt már nem engedheti. Pusztuljon innen mindenki, egyes egyedül az övé az a végső jelenet! Sértegetni kezdi a meghívottait, van, akit féleszűnek nevez, van, akit kontárnak… Ha nem tudnák, ő az egyedüli művész ennél az asztalnál, ami csakis az övé!
A feleség ügyetlenül kóvályog ide-oda, csitítgatja a vendégeket.
Lassan mindenki szedelőzködik.
– Fejébe szállt az ital, bocsássanak meg! – szabadkozik.
A vendégek közül többen úgy távoznak, mint idegenek.
Italtól szédelegve, csendesen támolyognak ki a lakásból. A feleség a kapuig kíséri őket. Már nem tud mentegetőzni sem, csak szipog, alig hallhatóan motyogja: –… szívesen várjuk máskor is. Szégyenkezve szalad be a szobába.
A férje az asztalnál trónol. Ördögi vigyor az arcán. Észre sem veszi őt.  
Ökölbe szorul keze. Ráver az asztalra. – Ő az enyém! – üvölti, mire a borfoltos terítőn anyaszült meztelenül álló színésznő felkacag. Mohón kap utána, de a látomás nevetve eltűnik.
 – Gonosz asztal! – üvölti a házigazda, és dühösen, vadul felborítja.
A szoba akár egy csatatér. Törött tányérok és poharak, szétszórt ételek mindenütt.
– Megbolondult szegény – menekül sírva a feleség. Könnyei lecsorognak, kis tócsákba gyűlnek a padlón.
Később ereket vágnak, átfolynak az ebédlőbe, és tisztára mossák.   

Az elbeszélést Gaál Orsolya festményeivel illusztráltuk.