Irodalmi Jelen

APJA FIA - M. Szabó István elbeszélése

2011. október. 20. - 11:21

Muzsikaszó kéne ide - mondja fennhangon - és egy erősen jó hegedűs. Meg sok bor, hogy az Isten verné meg. Hajnalig inni, mulatni, hogy a föld is megrohadna az ember lába alatt. Ugyanazt a nótát játszani reggelig, amig bele nem süketül az ember, bele nem vakul.

M. SZABÓ ISTVÁN

APJA FIA

"Ki tud emelkedni, és csendben maradni?"
A. Schopenhauer

- Júlia, na! Ne halj meg! - tört ki az akolban, ahol megtalálta az asszony testét. - Ne halj meg, lelkem, ne halj meg!
Talán egy órát is bent töltött ott, miközben egyre ölelte magához ölelte az elkékülő, egyre nehezedő tetemet. Elnézte a kopott, repedezett körmöket, gyászkeretesek, tanácstalanul himbálóznak, ahogy előre-hátra ingadozik a felsőtestével. Nézte a félig nyitott, megmeredt szemeket, kissé vizenyősek, az utolsó könnycsepp még nem száradt ki belőlük. Az arc beesett, haláli, a megmaradt fogak kikandikálnak a nyitva maradt szájból. Szuvasak, töredezettek. A karok vékonyak, akár a juhok lábai; az asszony egész felsőteste olyan elmúlást idéző volt már életében is. Foszladozó fekete harisnya borítja a lábát, amit akkor vett fel, amikor az akolba ment fejésre, mert a juhok úgyis hozzákaptak a lábához. Olyan is volt, hogy véresre harapták. István mondta is eleget, ne menjen az akolba, talán megölik az állatok. De ő csak rántott a vállán: - Nem ölt meg tizenegy gyermek, nemhogy ötven juh.
Mert ennyi gyermeket neveltek fel, hogy vénségükre teljesen egyedül maradjanak. Ha Démenotar nincs a közelükben, talán a kutya sem foglalkozik velük. A törpe mindennap hűségesen eljött, Istvánnal megvitatták a tanyai tennivalókat, s mentek is munkába. este meg összejöttek a tornácon, túrót ettek, melléje a juhok savanyított tejét itták, vagy azon frissiben fogyasztották. Aztán mikor erősebben kezdtek hunyorogni a csillagok, a törpe magához szólította a randa, faroktalan, félig megnyírt fülü kutyáját, s mentek is hazafele. Négy kilométerre lakott innen, egy, másfél óra, míg rövid lábain hazacsászkál. Bot van nála, hogy védekezzen, de eddig senki sem bántotta. Egyedül lakik, kutyhója olyan magas, hogy csak ő fér be oda. Igaz, nem is keresik az emberek.
- Júlia, na! Ne halj meg! - öleli továbbr is magához felesége testét. Nem törődik azzal, hogy az asszony halálában összecsinálta magát.
Körülöttük az állatok nagyon izgatottak. Bégetnek, szoros kört alkotnak, lábukkal verik az akol agyagos földjét, a kosok összecsapják szarvaikat, szemükben rémült izgalom cés mohózág csillan meg. A vezérkos lustán heverészik egy szögletben, néhány nőstény bökdösi egymást körülötte.
István valahogy magához tér. Feláll, magával vonja az asszony testét, nem törődve az elgémberedett lábaiba beleszakító fájdalommal. A test ölelésében hátrabukik, felesége szájából piros lé csurog a földre. Néhány juh rámegy a földre folyó folyadékra, nyaldossák. István átlép az állatokon, majd a jászolhoz megy, a tetemet belehelyezi. Szalmát szór rá, éppenhogy eltakarja a testet.
- Aludj csendesen, kedvesem, életem - mondja, s jön a könny a szeméből. Hatvanöt évesen is hatalmas öklével csapkodni kezdi a jászolt, hogy keresztbe is töri az egyik karnyi vastag gerendát, kezéből ömlik a vér. Üvöltözik, jajjgat, letépi magáról a kabátját, megragadja a jászol felé elhelyezett fejszét, azzal kezdi forgácsolni az akolt. Aztán megáll. Eldobja a fejszét, és kilép a delejes éjszakába. Odakint a törpe várja.
- Na - mondja.

- Hallja kend, nem elég zsíros ez a tej - csurgatja vissza a csupor tartalmát az ellenőr a vederbe. - Nem elég zsíros. Nézze, milyen halvány a színe. De elveszem, csak nem tudom olyan áron, érti? Adjon már az állatoknak valamit, mert maholnap használhatatlan lesz ez a lé. Hallja kend? - mondja az ellenőr, és az arcán látszik, hogy tényleg segíteni akar.
István a vállát vonogatja:
- Hát tudja, a háborúnak vége van, azóta egyre nehezebb élelmet szerezni. Gyermek sincs...
- Tudom - int bosszúsan az ellenőr. - Ha így megy tovább be is kell zárni a gyárat...nem is tudom... Baj ez mindenkinek, lássa, magának is.
- Talán akad valami hamarosan - mondja István, s közben erőssen elnehezedik az arca.
- Az jó - derül fel az ellenőr. Bankókat számol a gazda elé.
- Na Isten áldása
István kimegy. Végig, fel a falun. Messze lakik, gyalogszerrel jár, negyven-ötven liter tejet hord be nap mint nap a faluba. Most úgy érzi, hogy az üres vedrek erőssen húzzák a föld felé. A falunk kívül megáll, az út szélére terepedik, pipára gyújt. Az most jó, a homályos gondolatok még homályosabbá válnak, az a dübörgés a mellkasában megszűnik egy cseppet.
- Muzsikaszó kéne ide - mondja fennhangon. - Muzsikaszó és egy erősen jó hegedűs. Meg sok bor, hogy az Isten verné meg. Hajnalig inni, mulatni, hogy a föld is megrohadna az ember lába alatt. Kimuzsikálni ezt a nehézséget magunkból. Ugyanazt a nótát játszani reggelig, amig bele nem süketül az ember, bele nem vakul.
Énekelni kezdi:

Fogd meg, pajtás, a vasvesszőt,
verd meg vele a temetőt.
Mert káros az minden szépnek,
minden épnek...
Ne hagyjon el szép szeretőm,
Vele együtt minden erőm.
Maradjunk meg szépnek, jónak,
Szerelemben bimbózónak.

Könnyel telik meg a szeme, lecsorog ráncos arcán. Vagy két órát is énekel, míg kizökken ebből az állapotból. S útnak ereszti lábát.
- Egy üveg bort biztosan megiszunk ma a törpével - mondja. Megáll, hogy pipáját újratömje. - Legalább egy üveg bort, ha nem kettőt. Úgy bizony, komám. Úgy bizony - emeli föl ujját megróvóan intve.
Továbbindul. Hangosan mondja:
- Addig haza nem eresztem, amíg az utolsó csöppöt is ki nem isszuk a kancsóból. Szép fehér bort, leányosat, nem azt az ocsmány vörösset, hogy a pokol tüze vetné fel. A nagy háború előttről való mindkettő. Aranyat ér minden cseppje. Elbeszélgetünk közben. Megkönnyebbül az ember lelke.
A hegyen járt ekkor, cseppet letette a vedreket. Innen látni a tanyát. Nem néz arrafele. A göröngyös utat kémleli maga mögött.
- Ez is megvan. Esment végigjártam. Kell a kutyának ez...
Veszi a vödröket, megy tovább.
Ahogy a tanyához közeledik, egyre gyorsul. Végül szinte fut. Levágja a vedreket a tornácon, be a házba. Az asszonyt keresi:
- Júlia! Lelkem! Szerelmem!
Az a megvetett ágyból néz vissza rá. S megnyugszik. Itt van, nem ment el tőle. Leül az ágy szélére, magához öleli feleségét.
- Megjártad - mondja az.
- Meg én - vidorkodik István, holott mellkasában olyan lüktetés van, hogy mindjárt kijön a szíve. - Mikor nem járom meg?
- Elvették a tejet?
- Miért ne vették volna? - mutatja a bankókat.
Mindketten elhallgatnak. Jól tudják, hogy aztán nem fogják elfogadni. De addig... Vagy egyszer csak el fogják venni, és jó pénzt is adnak érte. Egy esztendeig. De bár ne adnának.
- Ne sírj - inti az asszony Istvánt.
- Én-e? - kérdezi férje, s kap a szeméhez. - Csak kosz került belé, az zavarja. Nem sírok. A törpe megjött?
- Még nem.
- Az is csak késik. Semmi hasznát nem veszi az ember - teszi a bosszúsat. - Hallod-e, Júlia, kicsikém. Te maradj ma ágyban. Megfőzöm az ebédet, ha enni tudsz, elvégezek pár dolgot. Te pihenj, kedveském.
- De... - kezdené az asszony.
Férje leinti.
- Most ne, ma ne. Pihengess! - néz az asszony arcába. Az elmúlt négy hónap alatt éveket öregedett, nyolcvan évesnek tűnik. Nem törődik ezzel.
- Az orvos is azt mondta. Bár most pihenj meg, lelkem.
De nem áll fel az ágytól, hanem ott ölelik egymást estig. Az asszony néha görcsbe rándul, szemei kifordulnak. Vizes kendővel súrolja végig az arcát. Olyankor benne is végighasad a fájdalom, a rémület is. Estére könnyebbedik az asszony, már mosolyog is. István remélni kezd, újra és újra.
Megjön a törpe. Most, mert szomszédos gazdánál ásott pöcegödröt.
Hármasban kiülnek a tornácra. Az asszonyt paplanba burkolják, kicsit elfektetik. Szomjasan issza a friss levegőt. Jó kijönni abból az orvosságos bűzből.
- Ennék valamit - mondja mosolyogva.
Férje szalad, túrót hoz, kevés vizet. Megeteti az asszonyt. Az lassan majszol, hogy ne hányja ki az ételt. Gyomorrákja van. Egyre jobban elvékonyodik tőle.
Aztán István poharakat hoz. A pince homályos öleléséből egy kancsó bort varázsol elő. Iszogatják a törpével. Beszélgetnek. Tréfálkozni próbálnak, de a rák kivigyorodik minden egyes szavukból. Az asszony alszik már, mikor Démenotar nehezen emeli kézfejét a szeméhez.
- Az anyámat siratom benne - mondja.
- Én mindenemet - mondja István. Kiszárad a szája, hogy a szavak homokként peregnek ki belőle.
- Ez a homály ne lenne itt bent, a lüktetés - üti meg mellkasát.
- Hát... - emeli Démenotar a poharat, - Júlia egészségére.
Halkan, jegesen koccannak a bádogpoharak. Utolsó cseppig kiisszák a fehér, fátyolos bort. Istvánnak a halotti lepel jut eszébe. Elhessegtei a gondolatot. Már nem szokás. Bár lenne...
- Mennék - mondja a törpe.
István a fejét ingatja:
- Ma ne hagyj egyedül, barátom. Ágyba viszem Júliát, és koccantunk néhányat. Megiszunk még egy kancsóval. Erősen kell.
Feláll, óvatosan karjaiba veszi az asszonyát. Ágyba viszi. Közben örül, hogy, végre alszik. Istenem, milyen szépen alszik. Megpróbálja elhallgattatni a reményt odabent.
És visszamegy a sötét tornácra. Gyertyát kotor elő, meggyújtja, egyenesen áll a láng a mozdulatlan, süket levegőben. Hidegen hunyorognak a csillagok.
István mesélni kezd. Úgy ömlenek a szavak. Beszél a régi világról, amikor minden rendben volt, a nagy háború előtt. Amikor nem volt nyugalom, de megéltek az emberek, már ki ahogy tudott. Tisztelték egymásban az embert. Aztán beszélt a háborúról, ami három évig tartott és mindent elpusztított. Beszélt arról, hogy mily sokat veszekedtek, üvöltöztek feleségével a háború alatt, hogy el akartak válni. Meg is tették egyszer. De aztán egybejöttek.
- Szerettük egymást. Meg voltunk zavarodva egymás nélkül. Megcsináltuk, Démenotar. Lecsillapodtunk. Véget ért az a nagy háború. Mindenki azt mondta, hogy az utolsó. Eddig az is lett.
- Mindenki végezte a dolgát. Mi szerettük egymást közben. Gyermek gyermek után jött. Júlia bírta, és szerette őket. Ahogy eltűntek a házból... Hát az minden asszony megviselt volna. De ő bírta. Tudta, kell nekünk a sok gyermek, hogy életben maradjunk...
- Kész csoda - mondta a törpe kissé remegő szájjal. - Kész csoda, hogy én életben maradtam.
- Korcsot nem pusztítanak el, mert megromlik a portéka, Démenotar.
- Akkor is, István. Beléáll a félelem, a gyűlölet az ember szivébe. Körülnéz, és tudja, hogy mi történik.
- A háború előtt nem így volt.
- Azt én nem éltem. Én azt éltem, hogy a juhok vannak. Hogy nélkülük minden elpusztul. Azt mondják, kész csoda, hogy a juhok nem pusztultak el. Meg a kutyák.
- Azt látni kellett volna. Ahogy a tengerek feldobják a halakat, azt a borzalmas halmokat, a szárazföldeken kipusztulnak az állatok. elpusztul minden ehető növény. Megmérgezték a levegőt, évekre. Sok ember elpusztult akkoriban. Egész városok haltak ki. A nagy városok legelébb. Akkor kezdődött a másik nagy gyilkolás.
- Hát jó, hogy felfedezték ezt?
- Hát jó-e? Én nem tudom, barátom. Életben maradtunk, az biztos... De... A halál is jobb lenne olykor. Ahogy a saját gyermekeit gyilkolja le az ember, szerre, alighogy felnőnek. Ez a világ most. Hogy élni kell-e benne? Én nem tudom. Nekem ott az asszony... Aztán - annyi...
Elhallgattak. Démenotar a Hold óriási krátereit szemlélte.
- Igaz, hogy ott is verekedtek? - mutatott a Hold fele.
István hümmögött:
- Majdnem szétszakították.
- Azzal az egy gyermekkel, aki életben maradt, mi lett?
- Annyit tudok, hogy őt is Istvánnak hívják. Elvitték valami városba, mesterségre fogták. Azóta sem láttam. Biztosan jól van, mert nem jött értesítés.
- Akkor jó.
Tovább ültek a tornácon, olykor belehörpintettek a poharakba. Gyászos fátylat vont köréjük a rezzéstelen éjszaka.

- Emlékszel még? - kérdezte, ahogy letelepedett az ágy szélére másnap reggel. - Emlékszel, amikor olyan bolondok voltunk? Megvontuk egymástól magunkat. Az helyett, hogy fátylat dobtunk volna. Nem, mi szétszakítottuk a fátylat, más karjaiba mentünk.
- Te sokkal hamarabb - mondta az asszony.
Szomorkás őszi reggel volt, harmatosan csillogott a fű, kissé fáradtan ragyogott a nap, betűzött a kis szobába.
- Sokkal hamarébb, mert bolond voltam. Sokkal hamarébb bolondultam meg. De sokkal kevesebb ideig tartott. Te alaposabb munkát végeztél.
- Nem mehettem egyik férfi ágyából a másik férfi ágyába.
- Lehet... De még most is görcsbe rándulok, ha arra gondolok.
- Akkor az volt, most ez lett. Értem jöttél. Szerettél. S megszereztél.
- Nehéz volt. De nem engedtem.
- Láthatod, hogy jól tetted.
István mosolygott.
- Ma felkelek - mondta a felesége, és máris tápászkodni kezdett.
- Csak óvatosan.
Hozta az asszony ruháit. Kifogyta alaposan. Szíjjal magára pászítja. Más ruhát nem lehet kapni. Jegyre adják a nagy háború óta.
- Elviszem a tejet. Gondolod, hogy rendben leszel?
Az asszony csendesen inti, hogy igen:
- Egy kis zsibogást érzek a gyomromban. De semmi fájdalom. Hetek óta nem éreztem ilyen jól magamat - mondja.
Mosolyog.
- Akkor jó - áll fel a férfi.
- Milyen a tej?
- Remélem, elveszik.
- Akkor menj.
Lassan ballagott a falu fele. Többször is meg kellett állnia Lihegett, szakadt róla a verejték. Csak nincs valami bajom, gondolta. Szinte örömként röppent át rajta, hogy esetleg az asszony előtt hal meg.
De a csarnokban baj volt, nem vették el a tejet. Az ellenőr csak a vállát vonogatta. Sajnálja, de nincs mit kezdenie ezzel a tejjel. Már egészen kivilágosodott.
- Öntse ki! - mondta.
Káromkodott, a csarnok sarkába mutatott:
- Lássa, alig akad használható tej. Itt fogunk megdögleni. Mind! A fákat nem lehet megenni! Hogy az Isten verné meg ezt a megrohadt világot!
István kábán jött ki a csarnokból. Ha nincs jó tej, nincs semmi. Sem gyufa, sem ruha, sem só, gyógyszer, semmi. A házat is el fogják venni. Odaadják azoknak, akik tudják etetni a juhokat. Mehetnek bele a nagyvilágba. A halálosan beteg asszonnyal. Túl öregek már a gyermekhez, jaj, túl öregek. Hogy is gondolhatok ilyent... Beteg az asszony.
Jaj, Istenem, most segíts nekem.
Besötétedett, mire hazaért. Messziről érezte, hogy baj van a házban.
Az utolsó lépéseket rohanva tette meg. A vedreket messze dobta.
S az akolban ott találta a halott feleségét. Az állatok még nem bántották.
- Júlia, na! Ne halj meg! - tört ki.
Magához szorította a kihült tetemet.
- Ne halj meg, lelkem, ne halj meg! Csak te maradtál nekem! Ne halj meg!
Aztán a jászolba helyezte a testet.
Kiment.
Odakint a törpe várta.
- Hát meghalt? - kérdezte. Hangja mint a szél zavarta száraz ágak.
- Meg - mondta István.
Aztán az eget nézték. A hidegen hunyorgó csillagokat.
Az akolból hallatszott, ahogy széttépik a juhok az asszony tetemét. Szakadt a rongyos ruha, hasadt le a hús a csontokról, recsegtek a porcok, ahogy az állatok egyre mohóbban marcangolták szét a halottat.
- Tudod, Démenotar, hogy a háború előtt volt egy olyan ünnep, amit karácsonynak hívtak? Tudod, hogy annak az egyik szereplője a bárány volt? Az képviselte a szépet, a jót, a szeretetet.
- Mesélték az öregek.
- Most... Tulajdon vérünket adjuk az állatoknak, hogy eltartsanak. Hogy tejük vérvörösre váljon, melyért kemény pénzeket fizetnek. Gyermekeket nevelünk, hogy feláldozzuk őket magunknak. Etetjük a juhokat.
- Mi mást kellett volna tegyünk, István?
- Meghalni, Démenotar! Nem önmagunk árulói lenni! - ordította.
Visszament az akolba a fejszéért.
Démenotar egy reccsenést hallott.
Aztán órákig zokogott egyedül a Hold széttört, halvány fényében.