A biológia tanárnő kihirdette másnap az osztályban, hogy a papcsaládnál csoda történt, megellett a kandúr. Hogy ezzel a tudás diadalát bizonyította-e a babonás hit felett, vagy fordítva, azt máig nem tudom eldönteni. De azt hiszem, inkább az előző lehetett, mert nem kapott pártfegyelmit.

BORA

 

 

 

MACSKARAJZOK

negyedik karmolás
 

 

 

 

 

 

 

BORA

A kandúr

Vannak történetek, melyeket sem mosoly, sem sírás nem oldoz fel. Csak egyszerűen az, hogy megtörténtek.
    Ez is még abban a faluban esett meg velem, ahol a legmagasabb dombon a temető állt, a horizont fölé földelt halottakkal. Akik így kortársaim lettek, élhettek bár a születésem előtt.
    Megszoktam én hamar, hogy furcsán néztek ránk. Állatot nem tartottunk. A disznóólból babaházat csináltunk. A tyúkólban a fiúk bandáztak. A hatalmas istállóban senki nem fogta hámba az időt.
   Az én kezem nem vágyott éppen simogatnivaló puhaságra. Inkább pajort szedtem a krumpliról, barátnéim hátsó udvarában tördeltem le a hintaágyra száradt tyúkszart.
    De mindig van egy gyerek a családban, aki háziállatért lázad. Nálunk a leginkább csavargó legkisebb öcsém. Haza is hozott egy fekete kandúrt. Sicc lett a neve. Talán azért, hogy otthon érezze magát ott is, ahol elkergetik, ha már gyerekkorunk a kényszerítés és megalázkodás közötti második, mérföldekből összerakott szabadság idejére esett.
    A mi családunk valami kiűzetés előtti ismeretlen nyelven beszélt, amit nem értehettek mindig az emberek. Olyannyira megértő voltam, hogy még azt is tudtam, hogyan fordítsam le a többiek nyelvi tévelygéseit magamban, anélkül, hogy kijavítanám őket.
    Amikor az új postás megállt a a kertkapunál, és azt mondta: a tisztelendő úrnak hoztam egy csomagot, nem mondtam én, hogy az én apámat tiszteletes úrnak szólítják. Szolgálatkészen mondtam, hogy apukám nincs itthon, de majd én átadom neki. A postások töprengései egy pillantig szoktak tartani, úgyhogy át is adta nekem a pakkot.
Addig nehéz könyvcsomagok jöttek apámnak. Ez most kicsi, szinte súlytalan volt. És annyira titokzatos, hogy felbontottam. Néha küldtek a hívek száraztésztát apám előző szolgálati helyéről. Ebben keksz volt. Majszolni kezdtem, harapni sem kellett. Nem volt túl jó íze. Se sós, se édes nem volt. Úgyhogy tettem rá anyám baracklekvárjából, és mivel a kandúr is odajött a lábamhoz, beleáztattam a tejbe neki is jó néhányat.
    Mikor apám megjött, mutattam neki a csomag maradékát. Elsápadt.
   Ha legalább a misebort ittad volna el a katolikusok elől! Attól csak a plebános lett volna végre egyszer józan…
    Azzal el is ment canossát járni paptársához a maradék ostyával.
    Bölcsen hallgattam róla, hogy a fekete kandúr is elsőáldozó lett velem.
   Nem is gondoltam, hogy ő az én macskám lett ettől a titoktól. Mármint, hogy mi ketten kriptokatolikusok vagyunk a református parókián.
    Csak a macska gondolhatott mást felekezeti összetartozásunkról.
    Egyik nap nagyon furcsán kezdett viselkedni. Az ágyam mögötti széles polcon bebújt a kedvenc könyveim mögé. Sehogy nem akart onnan előjönni. Hagytam. Aztán egyszerre furcsa hangokat hallottam.
    Sejtettem én mindig, már apám hatalmas plafonig terjedő szekrényei láttán is, hogy ha elvesszük a könyveket, mögöttük nem fal van, hanem egy vadon.
    Kivettem egy arasznyi könyvet, s életemben először pillantottam a nyálkás születés csöppet sem mérsékelt égövére.
    A faluban a székelyek nem szóltak semmit.
    Csak a biológia tanárnő hirdette ki másnap az osztályban, hogy a papcsaládnál csoda történt, megellett a kandúr. Hogy ezzel a tudás diadalát bizonyította-e a babonás hit felett, vagy fordítva, azt máig nem tudom eldönteni. De azt hiszem, inkább az előző lehetett, mert nem kapott pártfegyelmit.
    Amikor elmentünk a faluból, tizenhárom macskát hagytunk az újonnan beiktatott tiszteletesre.

 

 

SÓS DÓRA

 

 

 

 

 

Macska I.

Vörös medve fenn az égen
a szeme kő

a szégyen nadrágot hord
feszítő kötél 
feszítővas
a párna
illatos és néma mint a zsák.

 

Macska II.

nincs nyelv
nincsenek léptek
nincs emlékező kő

 

PODMANICZKY SZILÁRD

Részlet az Albert Einstein paprikás krumpli című darabból
 

 

 

 

 

 

 

 

Einstein

A világ olyan mérhetetlenül óriási, hogy soha nem lesz róla egész tudásunk. Mert végül is, mit csinál a  világ? Rajtunk keresztül megismeri saját magát.

Lieserl

Ez nagyon vicces. Olyan, mint amikor a macska belenéz a tükörbe?

Einstein

Egy fenét olyan, kislányom. De ha már a macskánál tartunk; senki nem tudja megtanítani a macskát, hogy ne fogjon egeret.

Csönd

Einstein

Hogy ne fogjon egeret.

Csönd.

Einstein

Mondom, nem fogja tudni senki megtanítani.

Csönd.

Einstein

Hé, én a macskáról beszélek.

Csönd.

Einstein

De hát könyörgöm, ez nem az egér hibája.

Mileva

Ne könyörögj már, az isten szerelmére!

Einstein

Ilyen a macska.

Eduard

Mit értesz az alatt, hogy macska?

Einstein

Hát a macskát.

Lieserl

Apa, a macskát érti alatta.

Hans

De mekkora az a macska?

Einstein

Olyan szokványos. Ekkora.

Eduard

De kan vagy nőstény?

Hans

Vagy herélt?

Lieserl

Ne olyan gyorsan, nem tudom követni.

Einstein

Én megmondom őszintén, ha filozófiai vagy kísérleti szempontból macskáról beszélek, mindig kan macskára gondolok.

Mileva

Azt hiszed, ez jó pont nálam?

Eduard

De apa, még mindig nem válaszoltál arra, hogy mit értesz macska alatt. Most először látom világosan, hogy amikor macskáról beszélsz, eszedben sincs macskára gondolni. Neked egészen máshol jár az eszed. Csak azért kérdezem, mert én is így szoktam.

Einstein

Tudjátok, gyerekek, ez a macska mindjárt az agyamra fog menni. Mert ez a macska olyan, hogy ha azt mondod neki, hogy macska, ne fogj egeret, akkor ez a macska mégis elindul egerészni. Ilyen a világ.

Eduard

Ilyen? Én azt hittem, hogy sokkal bonyolultabb.

Einstein

Nem, ilyen. Macska, egér, és ohne tanulás. A természet ki van találva. És nagyon okosan. Nincs mit hozzátenni.