Részletek a Belém az ujját című kisregényből

„Hülye vagy, mondta neki az anyja, én mindig is mondtam, hogy rosszul választottál. Rohadjon meg az összes anyák napi rózsa, a síromra kerül mind, emelte fel a hangját, miközben a porcelánt az abroszra tette, de akkorra már Éva is tudta, az előadás elkezdődött, anyuka kilépett a fényre. Az az ember kiinná a világ összes kocsmáját. Nincs az a nő, akit meg ne baszna, Éva erre felkapta a fejét, hogy lám-lám, anyuka milyen szavakat használ.” – Csobánka Zsuzsa könyvének két fejezetét olvashatják

Kapcsolódó anyag: Vincze Ildikó recenziója 

Részletek a Belém az ujját című kisregényből

Hátország

Olyan a bőre, mint a kelő tészta. Marla először csak a szagokra lett figyelmes, orrba vágta a szesz. Egy férfi és egy nő ült le mellé. A nő szemben vele, a féri balra. Azok, akik végiskísérik az életünket, mégis arctalanok, egyszerű és természetes, hogy ott ülnek, mindketten előre nézünk, a hátunkat tartja a támla. Nem piszkálja egyik a másikat, az érintkezést persze nem is akarják kivédeni. Egymáshoz nyomódnak, hamar felmelegítik egymást. A nő hangosan szuszog, minden lélegzetvétellel rándul egyet, előredől, megpaskolja a férfi térdét, szünetet tart, és aztán folytatja. Egy legalább lesz még. Paskol. De majd csak hétfőn. Levegőt vesz, paskol. És tudod az a legjobb, ha hétfőn nem lesz, akkor megyek kedden. Megint paskol. És akkor lehet, hogy nem is tizenegy, hanem tizenkettő lesz. Marla nem ért semmit, az ablakon hiába néz ki, tél van, csak a varjak kergetik egymást a havon. Épp ilyen ez a nő is, ahogy a nőkben van valami madárszerű, ez itt szemben varjúfajta. A csőrével vájná a férfi combját, ha lenne neki. A férfi bólogat, időnként elfordul, balra néz, a nő most már feltolta az orrnyergére a napszemüveget. Tüntetőleg, hogy figyeljen rá. Olyan istentelenül puha az arca. Talán ez az öregség, hogy a női test túlvizesedik, elázik, csak aztán szárad ki és aszalódik össze. Ezek a nők mind tésztapuha arccal fordulnak föl, a koporsóban mintha ragacsos élesztő meredne a fára. A karikagyűrű mélyen bevág a húsba, a bőre foltos, rózsaszín seprűvénákkal van tele. Kifehéredik a végén az összes pinás, nevetett fel Muterka, mert ő is szerette csapkodni a férfiak térdét. Én is meghalok, Martin, jobb, ha ezt mielőbb elfogadod. Ugyanúgy kihullanak mellőled majd a nők, mint apád mellől, aztán valami riherongy temet el a világvégén. És miközben lehunyod a szemed, arra gondolsz, talán kevésbé kellett volna aljasnak lenni, mert van, ami után nincsenek évek, fiam, se megbocsátás. Martin iszonyodva hallgatta az anyját. Hogy lehetsz ennyire kegyetlen és ostoba, liebe Mutti, de ő se bírta megállni, a fejét csóválta, és nevetett. Ne röhögj, nem a haragról beszélek, az semmi. A közöny és az üresség az, ami belülről rohaszt szét, és a csinos pofikádat utána nem lesz mivel emberivé formálni megint. Alaktalan lesz és puha, semmi emberi. Martin közben arra gondolt, de így leszek, Muterkám, törhetetlen. Hajlékony, mint a fiatal szeretők, és mint apám. És az a riherongy, ahogy mondod, bőven elég, ha mesésen szopik.

A férfi csak bólogat. A piaszag belőle dől. Eldönthetetlen mit keres itt. Először a levest edd meg, ha hazaértél. Tudod, végiggondoltam, kezdjük a romlandókkal, aztán azok jönnek, amit sok helyet foglalnak. Hogy tudja ezt úgy mondani, hogy közben érzem, ennek a férfinak merevedik a farka, Marla, neked is a helyeket kellene jobban értened, hova húzol és honnan el férfikezet, miféle izzadtságszag az, amit még kibír az ember. Látni Évát, ahogy a konyhában ül, Tamás sehol, János a hátsó szobában. Viaszosvászon a könyöke alatt, rágyújtani megint, gondolja Éva, aztán iszik egy pohár vizet inkább. Hangosan csurog, hagyja, hogy kiömöljön, közben már a csaptelepre gondol, rászorítani a gumit, mert megint enged, csöpög, és hajnalban újra felébred rá. Kikecmereg, a pongyola balra, szorít egyet a frottírövön, papucsba dugja a lábát. Mellette senki, napok óta mindegy, felkapcsolja-e a kislámpát, rajta kívül nincsen senki a házban, aki felébredhetne. Évekkel később is így lesz, ő meg arra gondol, legalább lenne kit várni, legalább lehetne abban bízni, hogy hiába kapcsolná fel, Tamás úgyis csak reggel ér haza, és dől be az ágyba. Akkor pedig már mindegy lesz a fény. Sötét lesz újra, zárd már be azt a kurva spalettát, vagy faszért nem lehet elhúzni a függönyt.

Éva bezár, összehúzza magán a köntöst azon a másik reggelen is, ami mögött sötét éjszaka van. Mert amíg élt a férje, egyszer sem kapcsolta fel a kislámpát, amikor nem volt otthon a férfi, így legalább olyan, mintha ott lenne, mesélte fáradt mosollyal később a presszóban. Hülye vagy, mondta neki az anyja, én mindig is mondtam, hogy rosszul választottál. Rohadjon meg az összes anyák napi rózsa, a síromra kerül mind, emelte fel a hangját, miközben a porcelánt az abroszra tette, de akkorra már Éva is tudta, az előadás elkezdődött, anyuka kilépett a fényre. Az az ember kiinná a világ összes kocsmáját. Nincs az a nő, akit meg ne baszna, Éva erre felkapta a fejét, hogy lám-lám, anyuka milyen szavakat használ. Hogy hiába koccan össze csésze és alátét, ahogy kell, van olyan nap az életben, amikor az ember gyűlöli a saját anyját. Azért azokat a csokrokat bezzeg volt pofád elfogadni, húzta ki magát, de anyuka ellen ő mindig csak gyenge volt, sosem könnyű. Nézd, hozzám be nem teszi még egyszer a lábát, erre mérget vehetsz. És persze igaza lett, Tamás hamarabb némult el, és hamarabb némult el Éva is.

A pohár vízből kettő lett, visszaült a hokedlire, János az ajtófélfán kopogott, csak annyit szólt, semmi? Éva most nyúlt a doboz után, zavartan felnevetett, nem kéne ennyit szívni, János a kredenchez támaszkodott, hülye vagy, ettől nem lesz se jobb, se rosszabb. Szívd, ha jól esik. Éva mélyre szívta, aztán a lámpa felé fújta a füstöt. Tudod, én ezt a férfit nem szeretem. Szeretni sokkal könnyebb lenne, abban lehetne gyűlölet, lehetne rá mérgesnek lenni, lehetne veszekedni, ellenszegülni, bosszút állni rajta. De én erre képtelen vagyok. Én ezt az embert nem tudom bántani. És ha nem tudom bántani, akkor hogy szeretném, nem igaz? János megrezzent, hülye vagy, Éva, beszélsz összevissza, Tamás ilyen, te meg hülye vagy. Férfi nővel ha tud geci lenni, ő tud, és meg fogja tenni újra, de ez mindegy. Aljas is tud lenni, és te ebbe szerettél bele. Fogd már be a szád, de ezt már sírva mondta, hogy én nem szeretem, én nem bírom szeretni, ez nem szeretet, János.

Van tovább. Nagy robajjal nyílik a zár, Tamás öblösen felnevet, egy nő felsikolt, kacag, talán a fenekébe csípett bele. Édes, te, édes cigánylány, hallja Éva kintről, a szeme egyszerre lesz ködös és felragyog. Ilyet nő nem tud, inkább csak az istenek és az anyák, amikor a férgeket forgatják ki a sebesült fiukból, mert különben, de mindegy, az orvos megmondta, így is, úgy is vége lesz. Háború van, frontvonal és háttérország lassan összedől. Tamás cipőstül, kabátban robban be a konyhába, mögötte a nőcske. Apró gyereklány vagy éppen kacér luxuskurva, Éva később a nevére se, haja színére se emlékszik. Csak arra, hogy ott van, de inkább arra, hogy Tamás végre itt, hazajött, fel lehet kapcsolni a kislámpát, bezárni a spalettát vagy elhúzni a sötétítőt. A madarakban mindben van valami boszorkányos, Éva feláll, a frottíröv meglazul, alatta hálóing, a rosszabbik fajta selyemből. János még a kredencnél, nem szól, elnémul az ember olyankor, ha csodát lát. Tamás térde roggyan, Éva a hóna alá nyúl, nem szól egy szót sem, az arca nem feszül meg. Csupa nem és mégsem tagadás. Oldalra szólj a lánynak, éhes vagy, nem is kérdezi, inkább mondja, a lány megrebben, azonmód leül a hokedlire, ahol eddig Éva várt.

Csak a legszükségesebbeket. A cipőt, hogy ne dagadjon bele reggelre a lába. A kabátot, hogy mozogni tudjon a keze. A sálat mindenképp, meg nem fulladjon, bele ne gabalyodjon. Esetleg a pulóvert, de az inget semmi esetre sem. Tamás horkan, részeg álomban dörmög, mint egy éjjeli állat reggel, zümmög, koppan az üvegen, puhán elhelyezkedik, szétvetve vagy összegömbölyödve, végre magán kívül újra. A hűtő tompán nyílik, van sajt, parizer, tojás, abból még bármi lehet, mit kérsz? Jánost észre sem vette, hogy nincs sehol, ezt én nem bírom végignézni se, mondta a lánynak, az meg csak hallgatott. Nézett utána, ahogy kiviharzott, János meg dühében felnevetett, nincsen benne semmi hosszútáv, így mondta mindig Tomi. Hogy vannak nők, akiket csak meg kell baszni, azokból nem sugárzik semmi, semmi hosszútáv. És aztán elnémult, mert Éváról nem tudott beszélni. Éva van, Éva állandóság. Éva most kenyeret szel. Egyet vagy kettőt? A lány hátul biccent, Éva nem fordul meg, vajaz, vág, tejet úgy tölt, hogy rá se kérdez. A paradicsom elfogyott, megágyazok a nagyszobában. A lány is részeg, fal, tömködi a szájába a kenyeret, tépi, és gyorsan rágja, mint valami kis rágcsáló, akit kint felejtettek. A rácson kívül nincsen élet, de ezt ő nem tudja, nem érti. Belehalni se fog, annál erősebb a vére, a csontja törik csak, amikor legközelebb újra és újra arcul csapják.

Hajnalban Éva a zajra kel, kikecmereg, a pongyola balra, szorít egyet a frottírövön, papucsba dugja a lábát. Mellette senki, napok óta mindegy, felkapcsolja-e a kislámpát, rajta kívül nincsen senki a házban, aki felébredhetne. Legalább lenne kit várni, legalább lehetne abban bízni, hogy hiába kapcsolná fel, Tamás úgyis csak reggel ér haza, és dől be az ágyba. Akkor pedig már mindegy lesz a fény, a ráncok az arcán, a napról napra színét vesztő bőr. De most olyan rohadt sötét van.

Sportszív

A cipőtalpak kopogását nem lehet megszokni.

Marla, maga elmondott engem. Talán nem mindent. Sokat. Talán az őszinteség, a rajongás és a boldog kétségbeesés áradásában tette. Elnézem magácskának, mert nem buta, csak keveset tud. A leszámolásnak ez módja, ha nem is nemes. Ne felejtse, én tudom, mikor forgolódik, mert antennáimat ráhangoltam a lelkére. Amit teszek, és tenni fogok, magáért teszem.

Az asztal alá szorult testben nincsen semmi emberi. Nem megváltható, a reszketés szánalmas és megbocsáthatatlan. Mert János azt álmodja, egy asztal alatt kuporog, reszket, és nem mer megmozdulni. Levegőt is alig vesz, szorít a mellkas, a levegő fáj, jobban kellene összpontosítania. A cipőtalpak kopogását nem lehet megszokni, a visszatérő álmok, az ismétlődés nem lazítja a szívtájékot, nem könnyebb a levegő. Mindig tudom. Most viszik a családom, én meg nem mozdulok, nem csinálok semmit, kurvára nem, hiába kellene, lehetne valamit. Gyáva állat. Tágulnak az erek, a szív fala vastagabb, a kamrák megnagyobbodtak. Több vért pumpál, a szívritmus viszont nem gyorsul, természetellenes. Viszik apámat és anyámat, álmodja, viszik a feleségem és a gyerekeimet. Nem érez semmit. Szűköl, mert gyáva, és gyáva, mert szűköl az asztal alatt. A pulzus lassul, csak a szívzörej hangosabb, de a csizmások ezt nem hallják, süketek a részletekre. Krakkó utcája sötét és csendes, deresek a kockakövek, ha mozogna, szabályosabban verne a szív. A vérnyomás lényegében ugyanolyan, mint bármelyik egészséges emberben. Van iróniája Krakkónak és az istennek is. Igen, az biztos, hogy ez az álom Krakkóban van, és én nem álmodom.

Tudnia kell, minden megosztott titok, nem hogy közelebb hoz, de elveti az érdektelenség és kiszolgáltatottság magvait.

János a fára koncentrál, a szagra, hogy majd egy másik életben minden fáról ez a reszketés jusson eszébe, a megbocsáthatatlan gyávaság. Mint a nagyanyja, aki nagyapja halála után meggyújtotta a szivart, hogy nagyapát maga mellett érezze, holott egész életében gyáva volt bevallani, megbolondul a szivarfüstért, megbolondul a férfiért, akit a forgács mellől riasztottak, hogy jó lenne, ha sietne, a felesége mindjárt megszül. Talán másképp volt. Nem is a fűrészpor ment az orrába, a szemébe, nem a levegő nedvességét szívja magába, nem amiatt penészedik a szíve körül a belső sötétség.

Egy napig semmi megbocsátanivalóm nem volt. Most lett.

Most meg Erzsébet gyújt rá esténként a szivarra, mélyen leszívja, János a rémülettől döbbenten áll, és szíve szerint ráordítana, hogy oltsd el azt a kurva szivart, de aztán csak nézi, nézi, és közben mosolyog, na lám, az élet ennyi, lassúdad körforgás, állandó emlékezés mozdulatokra, hangokra, illatokra, hogy ne felejtsem, mert valamiért, az isten tudja, miért, arra emlékezni kell. Megélni, emlékezni, aztán elfeledni, és újra megélni, emlékezni újra, hogy nem feledhető.

Mint a Fésűember alvó arca, nem elfeledni, ahogy a fény felülről esik rá, tojásdad formákká szűkülnek a szemei, mély gödör az arcon, árnyékkal borítva a bal félteke. A szája, ahogy a húsos ajkak kinyílnak, mert oldalra fordult a testtel, apró és lassú kilengések a lepedőn, ahogy a levegőt veszi. Enged, fogad. A szív néma, nincsenek zörejek, sebesen ver.

Megbocsátok. Ha maradt magában szikrányi szelídség irányomban és bölcsesség az életre, ne számoljon be levelemről. Sem őt, sem önmagát nem teszi könnyebbé, súlyosabbá a közös tudás. Egyetlen ember sem bocsátja meg a múltat, a jelent és a jövendőt. Egyetlen ember sem tud felhőtlenül megosztani kínt és közös vágyat. Kivéve az angyalok.

Martin hazudott. A hazugság persze épp csak annyi volt, hogy Marla elhitte, az ablaküvegen tükröződő képek igaziak. A kirakat előtt gyakran megállt később is, miután ezek a mozdulatok, hangok és illatok már sehol sem voltak, és a mutatóujjával megérintette az üveget. Nincs ezzel baj, nevetett fel Másik, csak hülye vagy, ha azt hiszed, ettől tudni fogod, hol állsz. Az üvegen kívül, ahol továbbmehetsz, van út és vannak fények, vagy bent, és valójában benned gyönyörködik a világ. Tudod, Marla, teljesen mindegy. Akiket Tibetben befalaztak, ugyanígy nem tudták. Mire a barlangbejárat elé gördítették a nehéz kőtömböt, istent hittek, mint álmomban az asztal alatt én, hogy legyen megbocsátás. Hogy szembe tudjanak nézni 2 négyzetméternyi sötétséggel, ami bennük van. A szív lófasz. Lófasz a tükör is. Ezzel a sötétséggel kezdj valamit, ami mint a penész úgy virágzik belül, és fojtogat, és nem kapsz tőle levegőt. Tágulnak az erek, a szív fala vastagabb, a kamrák megnagyobbodtak. Több vért pumpál, a szívritmus viszont nem gyorsul, természetellenes. Viszik apámat és anyámat, álmodod, viszik a feleségem és a gyerekeimet. Viszik Muterkát, Martint és Szofkát, az átkozódó leveleket. Hogy dögölj meg, mert elhagytál, hogy dögölj meg, mert miattad elhagyott. Nem érezni semmit. Szűkölni, mert gyáva vagy, és gyáva vagy, mert szűkölsz az asztal alatt. A pulzus lassul, csak a szívzörej hangosabb, de a csizmások ezt nem hallják, süketek a részletekre. Krakkó utcája sötét és csendes, az a tibeti barlang sötét és csendes, deresek a kockakövek, deresek a csontok a kőtömb mögött, ha mozogna, szabályosabban verne a szív. Van, aki nem bírta. A vérnyomás lényegében ugyanolyan, mint bármelyik egészséges emberben. Van iróniája Krakkónak és az istennek is. Tibetnek viszont nincs. Igen, az biztos, hogy ez az álom Krakkóban van, és én nem álmodom. Azok a gyengék szétverték a saját fejüket, mert elviselhetetlen volt a penészszag és a sötétség. A tudat, hogy belülről rohad minden emberi szív. Mert hagytam a cipőtalpakat elhalkulni. Sokáig vágytam rá, a végén majd engem is kézen fogva vezessenek ki. Azok az arcok boldogok voltak. A sötétséggel a hátuk mögött nem éreztek semmit.

A szárnyaim szénné égtek. Tudtam, hogy megtörténik majd. Repülni sokáig nem fogok, de a legerősebb vagyok az angyalok karában. Régóta időzöm itt. A maga sorsát is látom. Tetszik.

Egy ideje csak arra a hatalmas órára gondolok. A gyár bejárata fölött függött, mikor munkába mentem, mindig megálltam előtte. Ha jól figyeltem, mindig három perc múlva volt rajta háromnegyed. Legalábbis így emlékszem, aztán ki tudja. Talán másképp volt. De hazudni sose akartam.

Az illusztrációk a Leaving Las Vegas című filmből származnak. Az utolsó kép Mark Spain alkotása.