Burokban születtem, s rövgest megfulladva, a köldökzsinórral a nyakamon, zölden. Vittek a csap alá nyomban, eresztették rám a vizet, hol forrót, hol a hideget, s ráztak kegyetlenül. Anyám azt mondta, soha olyan gyönyörű üvöltést nem hallott, mint amikor életre vergődtem fejjel lefele.

 

 

 

MÁNYOKI ENDRE

ÁLMOSLIGET

intarzia

 

 

 

 

 

 

Vagyok. Becsületes nevem odafent ül, az oldal tetején. Sose gondoltam volna, hogy egyszer elmesélem az életem történetét. Még magamnak sem, nem hogy valaki másnak, idegennek, barátnak, kedvesnek, olvasónak. Mi a bánatnak is mesélném el, ha egyszer magam is utálom azokat, akik efféle bóvlikkal kereskednek. S még ha csak kereskednének! - de valami különleges példánynak is vélik magukat, mintha az ő életük bárki másénál egy fikarcnyival is többet érne. Az enyém biztosan nem. Mégis elmesélem. Fene se akar magával szembenézni, önvizsgálatot tartani, ne adj' isten gyónni. Inkább csak a történetek kedvéért. Kezdjük, a rend szerint, a gyerekkorommal Álmosligeten.

 

1. Burokban

 

 

 

 

Kilenszázötvennégy augusztusában születtem, tizennegyedikén. Ha jól emlékszem anyám szavaira, délután. Afféle semmilyen időben. Se az év, sem a hónap, a nap, de még a napszak sem különleges. Még csak nem is billeg valami határon. Inkább ódalog valahonnan valamerre. Oroszlánból ki, Szűz felé ácsingózva. Túl a zeniten, de mesze még az este. Amolyan tohonya idő.

Az viszont igaz, hogy burokban. Burokban születtem, s rövgest megfulladva, a köldökzsinórral a nyakamon, zölden. Vittek a csap alá nyomban, eresztették rám a vizet, hol forrót, hol a hideget, s ráztak kegyetlenül. Anyám azt mondta, soha olyan gyönyörű üvöltést nem hallott, mint amikor életre vergődtem fejjel lefele. Márpedig ő hallott üvöltést eleget. Mindjárt első helyen a sajátját, amikor negyvenhat telén a Bethesdában megnyugtatták: jobb is, hogy Lidike meghalt, úgysem élte volna túl a ... Itt mindig elakadt, kicsit fuldokolt a sírástól, soha nem tudtam meg, mit nem élt volna túl a nővérem, ha túléli az éheztetést.

 

 

 

 

 

 

 

Anyám szép vékony asszony volt mindig, de kerek, duzzadó mellekkel. Volt teje elég azon a télen is, februárban, ostrom múltán, de romhalmazban. Lidike lázas lett, köhögött, s elvitték Pestre. Rákosligetről, ahol egy nyári konyhában éltek, mert a nagyanyám a tót kurvát kitagadta a házából. Anyatejet járt gyűjteni hajnalonként, és kapott is szinte ingyen; sok csecsemő pusztult el akkortájban, télvíz idején. Az övé még élt.

Liget a Bethesdától huszonöt kilométer a sínek mentén. Ennyit gyalogolt anyám naponta oda-vissza, ha nem jött a Mari-busz, vagy ha nem futotta jegyre, hogy a lefejt anyatejet bevigye a kórházba. Amiből csak Lidi nem kapott. Szétlopták és eladták jó pénzért. Hogy kik, azt se tudtam meg soha. Ő sem. De hogy hogyan üvölthetett, amikor a halálhírt hallotta, nem kellett eljátszania. Láttam.

Fülekről jött férjhez Budapestre. Negyvennégy őszén indultak, anyám vonattal és rokoni kísérettel, apám a szolgálati autójával. Nem találkozhattak egészen addig, amíg a polgári esküvőt Irénke, apám sógornője, el nem tudta intézni Kőbányán.

Apámnak a Don-kanyarban elfagyott a lába. Karpaszományos zászlós volt, valami tisztféle, s a kórház után hátországi szolgálatra rendelték a füleki zománcgyárba parancsnoknak. Nagyapám itt volt békeidőben művezető, akkortájt valami beosztott. Anyám a gyárirodán dolgozott. Fekete hajkorona, kék szemek, ovális arc, keskeny csípő, boka, gyönyörű keblek, tizenkilenc év - apám a hadtáp után mi mást tehetett volna... Szép ember volt, sudár, olaszos ábrázatú, pengevékony, és tiszt a messzi Budapestről. Anyámnak nem volt nehezére odahagyni gyűrűtlen jegyesét, a szerenádban jártas forgalmistát. Apámért, és Budapestért.

"Katona jön, katona megy."  "Katona ide be nem teszi a lábát!" Nagyanyám állta a sarat, sokáig. Olyannyira, hogy mikor a lánya elindult idegenbe, nem kísérte ki az állomásra. A vulkánfíber bőröndöt nagyapám cipelte végig a városon. Nem hagyta, hogy feltegyék a katonai dzsipre, amivel apám a ház elé érkezett. Úgy mentek a vonathoz, elöl a sofőr az autóval, aztán apám anyámmal, egymás mellett, de érintetlenül, s mögöttük a málhával nagyapám. Nagyanyám hatalma addig terjedt, hogy érvényt szerzett a törvénynek: anyámat rokonok kísérték Pestre, náluk lakott az esküvőig, csak akkor este költözhetett be Irénke és Sándor kőbányai lakásába, mikor a távirat elröpült Fülekre.

"Lassan ment a vonat, és az országút nem követte a síneket. Apád mindig előreszaladt az autón, és várt minden állomáson. Lehúzhattam az ablakot, de a kezemet is csak egyszer tudta megfogni. Pásztón, ahol a nénikém elszaladt pisilni."

Kőbányán már akkor áthaladt a front. Sándornak, aki jegyző volt Cinkotán, nagy lakása volt, el is rekvirálták a felét az oroszok tiszti szállásnak. Részegen lövöldöztek, többnyire apám mellé, fasiszt, ordítozták a combjukat csapkodva, és hagyták, hogy ott álljon, arccal a falnak. Aztán csokival etették anyámat. Apám rettegett. Nem attól, hogy hátba lövik véletlenül, hanem hogy megtalálják az ágy alatt a ládát, teli kézigránáttal. A dzsipből hozta fel, maga sem tudta, miféle kötelességből. Éjszakánként dobálta ki őket a lichthofba, darabonként hatástalanítva a tojásokat. "Egy mindig ott volt a zsebében, kibiztosítva. Ha rajtakapnák, s mielőtt tarkón lövik... Ő mondta egyszer. De nem hiszem, hogy megtette volna" - mondta anyám.

Gyalog mentek Kőbányáról Ligetre, mikor a ruszkik eltűntek a környékről. Nem tudom, mikor. Tél lehetett még, vagy már koratavasz, negyvenötben. Csak azt tudom, hogy késő este értek a ház elé. Kásás hó zuhogott, és nagyon erősen fújt a szél. Apám egyedül ment be, megmondani, asszonyt hozott haza. "Tót kurva nem lép a házamba!" - három szobán keresztül is kihallatszott a kapuig nagyanyám ordítása. "Na de Lídia! Mégis csak egy kislány..." Kiment az öreg pénzes postás anyámért, megölelte, betámogatta a konyhába, leültette a sparherdt mellé, és a vulkánfíber bőröndöt becipelte a tisztaszobába. 

 

 

 

 

 

 

Nagymama még csak megbékélt valahogy, talán csupán szunnyasztotta a mérgét, amiért a papucs férje ilyen kényes helyzetbe sodorta. Nem úgy Irén, a legidősebb nővér, aki önkényura volt a családi kasszának-spájznak. Lehetett is, gazdag férjet rekvirált magának, ráadásul egy Munkácsyt, nem holmi arcképfestőt. Még ha elváltak is.

Irén befeküdt az ágyak alá, s a poros ujjbegyét mutogatva járt körös-körül a házban. “Cselédnek is szánalmas” – dugta mindenki orra alá a zsákmányt, akit az útjában talált. Nem tudom, meddig bírták otthon, sokáig biztosan nem, mert anyám többi története már albérletekről szólt, Ligeten, közel s távolabb a tízutcai portától.

 

2. Lidike

 

 

 

 

 

 

Lidike. Lidike izzott és fázott. Hideg volt nagyon negyvenhat telén. Vékony falak, vékony mennyezet, ablakhuzat, ajtóhuzat, szökött a jancsikályha melege mindenfelé. Sári mama fogadta be őket, anyut a nagy hasával és az élhetetlen férjével, a nyári konyhába télen. De nyilván a manzárdban is hideg volt, és ott apám beverte volna a fejét a rézsút futó plafonba, s hát a kicsi is hova fért volna el?

Sári néni bejárónő volt nagyapáméknál, míg Irént oda nem hagyta a férje, s a pénzes postás lányának volt pénze cselédet tartani. Aztán már csak hébe-hóba járt el a nagyanyámhoz, meg akkor, mikor hírét vette, hogy megjött Bandi, a legkisebbik fiú, s hogy feleséget hozott magával a frontról. Látott, amit látott. Én csak azt, ahogy apám ecetfával próbálja a kályhát fűteni a kiskonyhában, Sári mama portáján.

Fa nem volt, égen-földön. Erdő igen, Cinkota mellett, de azt a hírek szerint fegyveres katonák őrizték, s cigány legyen a talpán, aki kijátssza őket. Meg az akácos erdősáv a reptér mentén, ahová engedély kellett, de a szovjet kirendeltség olyat nemigen adott fasiszta tiszteknek, s még a postás sem számított igazi proletárnak. Maradt az ecetfa, arra adtak. De az csak füstölt, nem tudott meggyulladni. Nem is füstölt, savat lehelt a levegőbe.

Hogy került engedély a ferihegyi akácra, titok marad. Talán a Sári néni révén, talán mert a fia mérnökként dolgozott Sztalinnak, most meg valahol a baráti Afrikában? – nem tudom, volt-e akkor a szovjeteknek barátjuk Afrikában. S azt sem, abból miként volt az inzsenérnek módja emeletes házat építeni Ligeten, ahol a földszint négy szobája takaros rendben várta a betoppanását, bármikor – még az anyja is csak takarítani mehetett be a lakosztályba.

 

 

 

 

 

 

Az akác jó tűzifa, izzott is tőle a jancsikályha, de talán túl későn jutott a melegéből a közel tolt kiságyba. Lidike akkor már belülről izzott, s meg is halt nemsokára. Hiába volt a reverzális. Hiába a református Isten. Hiába a konfirmáció domborodó pocakkal, bakfisok és kiskamaszok között Kántás tiszteletes parókiáján. “Isten szolgálata ma konspiráció” – mondta a kiskáté sulykolása közben, mert a megszállók a templomot sem engedték kinyitni. Hogy mi az a konspiráció, a terhes anyám maga se értette még.

Miként azt sem, miért lökdösi kifelé a katolikus plébános a hivatalából, amikor elment bejelenteni, hogy kilép az egyházából. “Másként nem esküdhetek oltár előtt” – mondta volna, magyarázatképpen, s tovább: fölraknak egy vonatra, s mehetek vissza a tót kurva anyámhoz. A papot semmi sem érdekelte, csak az, hogy elegendő nyálat gyűjtsön a szájában a hivatal ajtaja és a kertkapu között. Legyen mivel leköpnie az asszonyt, aki a taszítástól a járdára zuhant. “Elkárhozol, szuka.”

 

3. Liget

 

 

 

 

 

 

Aztán már a Marcsa háza van, és a gyerekkor. Ligeten. Rákosligeten, Budapest XVII. kerületében, a kétuccában, egy házsorral a vasút és a Tusa-rét fölött, és a síneken túl a Rákos-mező. A patak, a fűzfák és mogyoróbokrok, zsombék, nyulak, nyilak és csúzlizás. Az indiáncsapat, melyben Zsolti a kapitány és mindenki tiszt, csak én vagyok közlegény. Meg Enikő, a járógépes kislány, Szili nővére, Ági húga, akik csak jövevények. Szilit be se vettük a csapatba.

Ligetről kéne – mit is? Talán, hogy munkástelepnek épült, még a nyolcszázkilencvenes években, aztán csődök és egyéb bonyodalmak végén tisztviselőteleppé avanzsált 1920 körül. Akkortájt már nyilván nagyobb volt, mint 155 katasztrális hold, és talán többen is lakták, mint háromezeregyszáztizenketten.

Nekem ezek a számok, adatok nem mondanak semmit. Tizenkét eves koromig éltem ott, a lábaim még akkor is aprók voltak, Liget meg hatalmas. A templomunk messze, s a temető annyira, hogy egész hazugságláncot kellett kitalálnom anyunak, hogy megnézhessem, tényleg ledöntött sírköveken zabálja-e a cserebogarakat Miki, akit Kiss Rózsa sem bírt nádpálcával sem, vonalzóval sem móresre tanítani. Pedig a nadrágját is lehúzta, s fölfektette meztelen seggel a tanári asztalra, úgy verte-ütötte. Főleg, amikor Miki megette a krétát.

 

 

 

 

 

 

“Hol a kréta, hetes?” Én voltam a hetes. Tanító néninek jelentem, osztálylétszám harminckettő, hiányzik három, Kiss Richárd, Dürr Gusztáv és Gelencsér Miklós. “Hol van a kréta?” Féltem a körmöstől, nagyon. Egyszer már kaptam, télen, amikor viccből kikötöttem a fiúk bakancsfűzőjét. Hátulról osontam, és lehajolván, sebtiben megrántottam a pertlit. Röhejes volt, ahogy kezdett a bokájuk kicuppogni a surranóból. Mígnem Parragh Laci annyira meglepődött a matatástól, hogy majdnem kirúgta a szemem. Ömlött a vérem, s még a körmöm is begyulladt. Rózsa engem vert el a rendbontásért.

„A Miki megette. Azért kellett hazavinni. Mert rángatózott és folyt a nyál a szájából.” De csak másnap lettem áruló. Mikor Mikit a Kiss Rózsa ráfektette az asztalra, lehúzta a kisgatyáját, és addig ütötte a csupasz fenekét, amíg el nem tört a T-vonalzó. Akkor kiközösítettek.