Páros játék A-val - ONAGY ZOLTÁN regénye (10.)
Durva, de pontos. Bunkó, de érthető. Édesem, nem vette át az uralmat édes tested fölött a kiszorítottság pszichioeklektikája?
PÁROS JÁTÉK A-VAL
Onagy Zoltán regénye
10. rész
Ali basa
Nyár. Folyópart. Négy asszony, nyolc gyerek + az egy hétre beeső rokongyerekek, az időlegesen odaajándékozottak, valamint 1, azaz egy darab férfi. A szittya szekértáborok védelmi alakzata szerint felvert sátrak, kisztábori vízelvezető árkokkal, közeli fák derekára rögzített deszkák a gyakran használatos tárgyaknak, étkezőpolc, esti polc, játékpolc, órapolc. A négy anya láthatatlan azonosságokból és látható különbségekből áll. Négy elvált nő két-két gyerekkel. A kölykök hovatartozása nyilvánvaló számára, hiszen, ha valamelyik bömbölve fut fel a Dunáról, márpedig egy mindig üvölt rohanva, anyját keresi, hatodszor is pofára esve a tábor bonyolult sátorzsinórzati rendszerében.
Mind a négyen Elvira néni gimnáziumi osztályába jártak. Elvira néni nem tartotta az élet meghatározó tényezőjének a férfit, öreglány maradt. A bizonyítottan imádott Elvira tanárnő mentalitása az oka, válással oldották meg első válsághelyzeteiket. Esetleg a másodikat.
Az 1. nő barna, csirip, derűs, tudatos, folyamatos védelmi pozícióban. Kirúgott férje bármikor beeshet, balhézhat. És beesik, balhézik rendszeresen, marconán.
A 2. nő gyűlöl kelni, év közben ötkor, mindig ötkor kénytelen, számára az a nyaralás, ha öt helyett kilenckor. Késő délelőtt dugja ki gyűrött fejét, egyszerre ráírva, az istennek zajongtok, és az elnézést kérek, de nem megy másként, sajnálom, lányok.
A 3. nő szőke lajhár. Csak este gyúl villany nála, amikor bikák járják körül a tábort, vizeletükkel megjelölik a sarkokat.
A 4. nő a szakasz motorja, örök mozgásban. Ha rajta állna, bevezetné a reggeli tornát, a sátor napi kétszeri porszívózását, az alkoholszondát és egyéb otthoni életre vonatkozó rendszabályt. A 4. nő saját tulajdona az egy szem férfi a sátortáborban, aki, amíg rend nincs a birtokon, karosszékből, komoran figyel. Érzi a felelősséget.
Az 1. nő férjét odahúzza a viszonzatlan szerelem, a sértettség, a reggeli rumok sörrel. Tehetetlenségében morog, kurváz. Az egy szem sátorlakó férfi feláll a téglákra szintezett fehér trónszékből, kezében a kutyabunkó, odamordul halkan:
- No, húzzál el, amíg szépen kérlek. Itt gyerekek vannak.
- Az enyémek is – vicsorogja az 1. férj tolatva, sápadtan: – Mér’ mi vagy te itt, Ali basa? 1
Ki nem szarja le Istvánkát?
Anna-M. férje. Istvánka. Ő még az első férj. Az első félév és néhány hét. A férfi tudja hogyan, milyen tempóban, milyen hisztériával szaladtak bele, mennyire nem megy nekik.
Mennyire bosszú. Mennyire hirtelen előhúzott, férjül vett kismalac.
Piroska, morogja a fiatalember, amikor látja az utcán, és eszébe jut Anna-M., eszébe jut, milyen az, együtt az ágyi küzdelemben. Ugyan mit kezdhetsz, szerencsétlen, a főnyeremény nővel? Találmányommal, tanárommal, tanítványommal, aki darab belőlem, én is darab vagyok belőle. Pótolsz-e engem, kismalac? – jár a mondat százszor.
Bántja a dolog, bántja, megzavarodik, hogy ez a kispöcs Istvánka az utód, aki asztalához se ülhetett, térdéig se ért a törpe. Ráadásul véglegesített, pecséttel ellátott utód.
Megtartani ezt is, azt is, alapfogalom, el nem veszíteni semmit, ami hűbérbirtok, megtartani mindent, akkor is, ha a kerítés romos, ha a kút környékét felverte a gaz, ha a csukott spalettákat sivatagi por lepi. Ha régen nincs használatban, csak létezik, szerepel a listán, a névre írva. Ha nincs is használatban, de bármikor levágható róla a rozsdás lakat, szellőztethető az öreg hűtőszekrény, órányi huzattal cserélhető a nagyszoba áporodott levegője.
Megtartani, és ha igen, mindig talál néhány illatos bükkfa hasábot a színkében, csak rakja a vaskályhát, huhog a láng, ölébe veszi, melegíti mindig fagyos lábacskáit, meleg levegővel suttog hideg, fehér fülébe, és visszatér az elveszett idő, ketten újra, újra csak ketten, senki nincs közöttük. Működőképes stratégia, de hát Istvánka.
A fiatalember úgy szervezi, ügyesen, ahogyan szervezni kell. Gondolja, nincs ellenvetése, nincs ellenére, örül, mint ő is. Semmi trükk. Ahogy mindig, amikor az első jogán. Tűz, lábmelegítés, sóhajok, szuszogás, mormogás. Azután Anna-M. észbe kap, azt mondja rémülten:
- De nem! Engem szeret a férjem!
- Ki nem szarja le Istvánkát?
- Én nem szarom le.
- Hát aztán? Én is szeretlek. Én régebben.
- Ő régebben – mondja. – Mindig szerelmes volt belém, és sajnált, hogy egy ilyen disznóval vagyok, mint te.
A fiatalember próbálkozik. Minek annyi beszéd, gondolja, szóljon a kéz, a száj, beszéljenek az ingerületek. Anna-M. lerúgja, hogy mit képzel.
- Ennek vége. Azt hittem, tudod.
- Minek vége? Mit tudok?
- Ennek itt, ha nem vagy teljesen hülye. Ami a Bikavér a borospohárban, ami a lobogó gyertya a lila vázában, ami a vetett ágy. A múltnak vége, ami ez a szoba. A kurva szobád a Jethro-alapzajjal.
Jethro Tull éppen lejár, eszerint órája megyen a harc, csapkod a szalag farka. A francba, megint nem kapcsol ki, gondolja a fiatalember.
- Mert? Mi változott?
- Mert nem csak önelégült hülye vagy, de paraszt is. – Anna-M. szavajárása a paraszt. – Játszod magad, ne játszd magad, paraszt voltál, paraszt maradsz, ekkora parasztot, amióta téged, nem láttam. Ez nem változott, közben minden változott.
- Hm – morogja csendben.
Anna-M azt hiszi, a fiatalember bocsánatot akar kérni.
- Hm – mondod csendben, – én mentem tán férjhez? Egy hét alatt egy pirosfejű kismalachoz, akit senki nem jegyez?
- Paraszt!
- Hm, te tudod – válaszolja halkan, – akkor basszál Piroskával.
Anna-M. elfordulva igazgatja öltözékét, köszönés nélkül el. A fiatalember elképedve néz utána. Sárgán, hitetlenkedve. Vége a világnak. Mondja: ma vége van a világnak. 2
Alkohol-mese
Néhány szó az alkoholról. Az alkohol maga a diktatúra. A mocsok, a hazugságok, a fertő, az iszonyat, a tripper, a lapostetű. Az alkohol gátlástalanság, felelőtlenség, megbízhatatlanság és kritikátlanság. Sodoma és Gomora. Az alkohol maga Belzebub, (Baál-Zebúb, a Vidék Ura, más néven: Legyek, Fehéregerek Ura).
Az alkohol tisztán idegméreg, arra született ötezer évvel ezelőtt, hogy a viszonyokhoz túl okos ősember központi idegrendszerét tompítsa, tűrje az asszonyt, s azt, megint más ősember cibálja hajánál fogva Ludmillát, a barlangrendszer szépét a porontycsináló tuskóra.
Az alkohol tudatot lassít, bűntudatot szül. szöveget, hogy micsoda lószar vagy, mire az ilyen lószar a földön. Azt nem jelenti be az alkohol, hogy a lószar-ügy időlegesen lapul el az árnyékban, közben gyarapszik, minden másnapos reggelen arasznyit nő; "csapda vagyok", ezt soha nem mondja az alkohol. Az ám. Nem egyszerű. Az volna a móka, ha ilyen egyszerű volna.
Az alkohol bátorság a gyávában, magabiztos a bizonytalanban, természetesség a szerencsétlenben, jókedv a szomorúban, mentőkötél a gyászban, szerelem a szeretetlenségben. Tűz a havon. Az alkohol az izom ina. Az elszántság, a kitartás. Tehetség, ahol nyoma sincs. Az önbizalom ott, ahol térdremegés van, ahol ragad a tenyér, a száj remeg.
Az alkohol – a gyermekkori próbaivások, undor, félnapos okádás után – az első varázslatos nő, akit nélküle megszólítani sem mernél. Akinek majd nem tudsz mit mondani, mert titkos vodka nélkül teljes szókészleted elmarad a sarkon. Kezed izzad, hónod alja bűzlik, ráadásul olyan kívánsz lenni, amilyet a lány akar. Milyet akarna, fogalmad nincs.
Ez a tavasz. Az alkohol ragyogó tavasza.
Nyáron öröm, vele úszol. Kékít, barnít, kerekít.
Az ősz új színeket hoz. Ha ősszel is társadként üzemel, lenyakaz, gombostűre vesz, betűz a többi közé. Végez veled. Is. 3
Lökött, de jó
A lány kicsit lökött, bámul a fiú, de jó. A lány kicsit húsos, kicsivel nagyobb a melle, kicsivel gömbölyűbb a feneke, kicsivel vastagabb a combja, kicsivel puhább a hasa, mint azt szereti, de jó. A lány kicsivel többet nevet, mint azt szereti,és nem is érti minden esetben, most mi az istent locsog, mit vihog, min vigyorog, mitől ez a jókedv.
A lány kicsit hülye, de jó. Egyszer gyanútlanul megkérdi, mitől a hihetetlen jókedv, némiképp meglepően azt válaszolja, hát szeretlek, bajnokom, és nem elég, hogy szeretlek, itt vagy velem. Sírjak? Azt akarod, sírjak? Nevet.
Furcsa az egész. Az is, ha egy ujjal érinti, beindul. Akár hazaúton, az orgonabokrok szegélyezte Dózsa György úton. Bokorfedezék előtt a koraesti zsidótemetőben. Meg kanyargó kőfal árnyékában. Ott az Ipoly-parti füzes és Dózsa-pálya kerítéstöve. Mindez végtelen gyaloglások után. Eldobált textilzsebkendők serege (anyja kérdései, szitkai.)
Minden délután azzal kezd: – I’m a poor lonesome cowboy... – fejét lehorgasztja, hamiskásan felnéz, haja takarásából egy szemmel lát, nevet.
– Kikerested az Országhból?
Angolul tanul. Azt akarja, a fiú is. Mennyivel több időt tölthetnének együtt. A lány naponta két órát hever a tankönyvvel, a felvételi tételekkel, ráadásul, ha közben rád gondol, elsiklik feje mellett az anyag, márpedig ez gyakorta megesik, másnap ismételhet. Jó volna, ha a fiú ott lenne, hogy ne üldögéljen sudár tót lányokkal a Palóc ligetben, vagy ki tudja, hol. Érted-e. Hetente kétszer este tízig nincsenek otthon a szülők, csak a félsüket nagyi hátul, de ő nem számít. 4
Hát jó. Bezár elöl, hátul kizárja a nagyit. Végigvezeti a fiút a békebeli polgárlakáson, meztelen talpa a selymes perzsán, úsznak a polgári pompában, a falak olajfestményeiről a dédpapa, a dédmama bámul szigorúan. Mindig itt szerettem volna, itt a perzsán, mondja. Anyu a kanapéról, papa a nagyfotelből nézi a tévét, én a kispárnákról, majd ülünk este, tévét nézünk, és majd itt látlak a tévé előtt a perzsán, meredő farokkal. Nevet. De jó is lesz, ha nem vagy itt éppen.
Pucéran a csillogóan berendezett szobában.
Szép. Nyugodt. Selymes. Gyönyörű. Az igeidők két fejezete közt megmássza a fiút. Aztán hamisat gondol. Lila szalagot választ a lányszoba szalagos fiókjából, gondosan a farkára köti. A végére. Bokorra. Hadd lobogjon támadás közben.
Eddig én voltam tevékenyebb, mondja, most te jössz, aktivizáld magad, rohanj le, foglald el a várat. A szalaggal akkor is látom felállni a szemem sarkából, ha tanulok.
A fiú röhög. Kicsit hülye ez a lány. De boldog. De jó. 5
KISZ-tábor
Mi mostan alkossuk meg itten a huszadik század hetvenes éveinek értelmiségi emberét, mondja mély pátosszal, füstölgő másnaposan Salgóbányán, a KISZ-tábor mindent elárasztó iszapján átvágva az előadó, aki megszemélyesíti az alkotó embert. Két napja zuhog, két napja csúszik minden szabadtéri program, isznak a KISZ-vezetők, titkárnőik, isznak a tanfolyamon résztvevők. Minden nedves, csöpög, fénylik, minden alkoholszagú.
Beszéd közben határozottan lépked az előadóterem orrán a tábla előtt a kopogó és meghajló deszkákon. Ahová jut alátámasztás, nem hajlik, csak halkan koppan a barna félcipő, mialatt iszapkoloncok potyognak barna félcipőjéről, szürke nadrágszára hajtókájáról. Ahol nincs beton, a padozat alatt, döng és hajlik. Mialatt lenyomja a negyvenöt perc szózatot, szépen felkent ösvényt teremt a Cserhát humuszából a kék linóleumon. Az ösvény végén sarkosan, katonásan fordul.
A mi alkotásunk lélektanon alapszik, mondja egyik pördülésnél.
Vonjuk ki a lélektant az alkotásból, jegyzetel a fiatalember. Mi marad? Azután az alkotást vonjuk ki. Azután a kivonást vonjuk ki. Marad az ipar. Rémült tekintetünk előtt az iparszerűség mindent beborító tömbje, ha nagyon ragaszkodunk hozzá, s ha minden kivontunk, ha nem félünk a tételszerű kivonások elvégzésétől, nem félünk a maradó sivatagi egész látványától – aminek akarunk. A lényegen nem változtat az elnevezés.
Ha be vagyunk beszarva, de nem nagyon, választottunk szagától, álagától, ekkor adjuk a látványhoz, megrendülésünkhöz a politikai miérteket, emocionális miérteket, atyaszűzmárjás miérteket, ennen lábszagukban mogorván ejakuláló csinovnyikok lázasan tallérízű miértjeit, és ráébredünk, semmi nem van úgy, mint volt régen. És már semmi nem lesz úgy, mint volt régen.
Amikor idáig eljutottunk, jegyzetel a fiatalember, próbáljunk meg összeállítani egy szép, kerek felvezető mondatot, ha kérdeznek, ha az alkotáslélektan kérdésére válaszolni kényszerülünk, ne álljunk tanácstalanul, mint lófasz az őszi esőben. 6
Áll, mint Mariba’ a gyerek
Egyszer csak áll. Senki nem tudja, mi baja. Mi baja a langyos eső utáni hajnalban, illetve, aki tudná, őt nem kérdezed. Konstatálja, áll. Helyezgeti, ide csavarintja, meg oda gyors reggeli közben a bő, napszítta klottban, ahol ugyan volna helye, ellötyöghetne, ha normális állapotában ébredt volna, nem szorul, de hivalkodik, lobogtat, a bal láb gatyarészét kidöfi a tájba, ami pofátlanság tőle. Nincs mód a titkosítására, bókolgat ott elöl. Majd talán kukoricakapálás közben elpihen, szundikál, amikor a viaszos levelek hideg vízcsöppjei combra, csípőcsontra csúsznak, futnak le bokáig. Elfelejti magát, energiáját. Addig oldalt lépve kivonul a szemérmetlen jelenből, nem értve még, ünnep, nem értve, ünnep és folytonosság, azt sem, hogyan lesz eztán.
Azután áll, Mariban a gyerek. Buszon. Moziban. Matekórán. Reggel, délben este áll. Hársvirág szedése közben a vadul szeles délutánban (kötelezől a szeles, mert szélcsendben a munkamániás méhek zokon veszik a konkurenciát, odadöfnek, ahová nem kell). Mialatt a hatalmas koronából leengedi a virággal teli kiskosarat madzaglifttel Anna-M. kezébe, odaver a központi ágnak, beledöndül a vasútállomás, remeg a százéves faóriás, mert áll, mert nem férsz tőle, mert még nem szokta meg.
Marad kicsit odafönt, mert úgy van vele, mint a púpos ember, kamraablakon nem mászhat se ki, se be, nem fér. De még szokatlan. Még nem a mozgásmechanizmus része, nem kombinál erőszakos létével, bonyolult, feltérképezetlen valóságával, ismeretlen igényeivel, a követeléssel, ki nem mondott vágyaival, amiről végtelenül ködösek a kapcsolódó fogalmak. Ha vannak kapcsolódó fogalmak. Nem könnyű elhinni, hogy bundahomlokú, síkos, szoros, máskor lötyögő, cuppogó, lucsogó, hol büdös, hol illatos sötétbe készül, ahol megharapgatják néha, máskor mindenféle trükkök áldozata lesz. Mindezt nem tudja, csak annyit, hogy bassza meg, már megint áll.
A kurva életbe, már megint áll itt nekem. Erőfeszítés nincs, könnyedén. Izom és természetesség, dalos kedv, mókus, fönn a mókusfán, a nap bármely szakában ropogtatná a mogyorót, bár szilvamagocskát inkább, a húsban megbúvót, a kesernyést és magbaválót.
Csak áll, meg áll. Lelki distanciák, szerelem, szerelem kérte önmegtartóztatás még nem kavarodik az állásba, nem tartozik hozzá. Az a következő díszelgés.
Töpörtyű, áll. Körtekompót, szegfűszeges lé, áll. Éjszakai vonatút, áll. Kecskekergetés a káposztaföldről, áll. Munka, áll, alszik, áll, baromfikerítést javít bodzafa rudakkal, áll. Nem zavarja semmi. Fogalma nincs, mi lesz ebből, diótörő? De nem tartja ünnepnek semmiképpen. Nehezen ismeri fel a viharként közeledő új kort. Nem figyeli meg, amikor haszonnal vizsgálhatná, miféle fazon, miféle tulajdonságai foghatók munkára, hol kezdődik a tudósfórum, minémű tudósfórum, és mikor használja az eszét: amikor előtte menetel, vagy amikor mögötte vonul. Nem tudja ekkor még, nincs esze. Lendülete, éhsége, szüntelen követelései – ezekből áll. Nem is becsüli, nem tartalékol, nem számol albérleti időszakra, böjti hóra, bosszúra, büntetésre, talpig vasra, kollégiumi, honvédségi alulmotivált szezonra.
Tán rákérdezhetnél, amikor együtt meneteltek. Fej, tor, potroh? De amikor együtt meneteltek, akár áll, akár nem áll, többnyire áll, önállósítja magát. Kétszer rákérdezel, mi a terved, kisgazdám? Nem válaszol, azt mondod bosszúsan: mától kezdve csókolomot köszönök neked.
Tényleg, csókolomot?, kérdez vissza. Majd meglássuk, csókolom. 7
Mári & Ferke
Az államcsíny előtt bemutatjuk Mári & Ferke államalkotó kettőst, Jucikát és Ferikét, az államalkotó kettős eltartottjait. (Az öregeket, akiket az egymást követő demokratikus kormányok halálra ítélik, nem keverjük bele az államba, mert meglehet, a mondat második felében már nem élnek.)
Ferke-államfő 1975. nov. 10-én, évfordulón, Sztálini szónoklat (1935) évfordulóján (Beszéd a répaföldek élmunkás kolhozparasztnőinek a Párt állófogadásán) nőül veszi Márit. Ferke apja, Ferenc, Sztálin nagy hódolója, az alkotmány (otthoni), éppen, mint a puccs után, megszűnt, jelentős demokratikus tartalékot képezve a nehéz időkre: uralkodni csak erőből, kisfiam. Anélkül véged. 8
Demokrácia van, mondta Ferke, miután Márit oltárhoz vezette, mindenki elmondhatja a magáét, te is, közös életünk lesz, tudni akarom, mit gondolsz, különben szét lesz rúgva a picsád, és magához ragadta a gazdaság vezetését. (Mári apja is Sztálin nagy hódolója, nincs meglepetés hónapokig. Minden gesztust lánykorából ismer.)
Lakodalmas estjük végén leteperi Márit, és nemigen érti, mit nyöszörög ez itten ehe, lányok, asszonyok, akiket korábban, mind élvezték, emmeg nyöszörög, heába teszem asszonnyá. Átveszi a kulturális tárcát, nevelő célzatúvá alakítja. Boros nap után lendületes előadásokat tart a családi egység fontosságáról. Sör+törkő-napokon előbb vacsorál, alszik, ébredés után szeminárium. Ekkor már birtokában a népjólét, a népélelmezés, a hadsereg, a rendőrség. Ők ütik a kék csíkozást Mári testére, a kék-lila árnyékolás szeme alá ellenvetés esetén. A népjólét balzsamoz. Benne a tizenkettedik évben. Aztán a tizennegyedikben.
Sokáig nem mutat jel összeesküvésre, készülődő államcsínyre. Mári morog ugyan magában, hogy ők elnyomott kisebbség. A két gyerek nem lázad nyíltan, nem "pofáznak vissza", csendben végzik parancs szerint a dolgukat. Többnyire csend ül a házon. Amikor balhé, Ferke húzza fel saját magát kocsmából, borospincéből, névnapból, munkahelyi buliból hazatérve, mert nem szólnak a gyerekek, mert a szobájukban ülnek, mert meleg a leves, mert hideg a leves, mert gulyásleves, vagy mert nem gulyásleves. Amint Ferke elszunnyad a konyhaasztalnál, vagy a sparlhelt mellé épített, kockás pokróccal fedett dikón, Mári némán elpakol az asztalról, betakargatja urát, rak a tűzre és elzárja félig, hogy tovább kitartson a meleg, csak aztán húzódik vissza a nagyszobába.
Minden rendben lévőnek látszik. Az asszony hallgat a jó szóra. Jó asszony. A gyerekek is tisztelik apjukat. Pénz van. Munka van, barátok vannak. Az élet teljes tehát. Tán a szörnyű meglepetés roppantja össze Ferkét, nem is a súlyos, faragott sámli nagyfia kezéből, amikor legutolsó kései érkeztekor móresre kívánta volna tanítani a családot, mert nem várták megfelelő áhítattal. Az utolsó két évben áhítatot követelt, minthogy ő adja a kenyeret, a tetőt a fejük fölé.
Hosszú, költséges kórházi kezelése az új rendszer kezdete. De nem alázkodik. Palóc férfi meg nem alázkodik, odavág, vérbosszú. Terveket sző, terveket sző, terveket, késeket, csatabárdokat élez. Gerillaharcba kezd. Nem eszik, csak iszik. Azt mondja, nem megy le a torkán. Ezt tettétek vélem. 9
A nagyfiú ilyenkor ránéz, és azt morogja: édesanyámhoz az atyaúristen se nyúlhat. Csak egyszer mondom.
Jön a gyerek
Varázsszó. Amikor elhangzik: állapotos, látószöget változtat, átalakítja a jelzőrendszert, átminősíti az ügyet. Be kell mutatni a fiút. Elfogadtatni, ha ismerik már, de nem szólnak róla a házban dicsőítő dalok. Utálja őt a papa is, a mama is, egyedül a nagymama kérdi: szereted, kislányom? Meg kell mondani neki, mi van. Majd üvölt, az istenedet, mér’ nem vigyáztál?!
*
Más: új albérletet kereshetünk, mert ezek kikötötték, ide nem szülhetek. Francba. Lacit meg éppen most rúgták ki.
*
Más: Istenem, melyiké lehet? (Számolgat.)
*
Más: minden rendben, minden szép, minden jó, szép ház, új kocsi, rendezett, csakhogy Laci éppen most kezd kimaradozni, egyébként meg ismerem én Lacit, az egész fajtája kurvás, apjának is három feleség, meg ki tudja mennyi nő, bátyja is a második asszonyt nyűvi, nem maradok egyedül a gyerekkel, elvetetem halkan, nem is tud majd róla.
*
Más: tizenkét éve várják. Végigrettegik a megtermékenyülés és a szülés közti 280 napot, ötszörösen ellenőriznek mindent, amit a lány tesz, lép, eszik, gondol. Boszorkányt, látót hívatnak a messzi Palócföldről, a szemel verő ellenségek akcióit megakadályozandó. A férj szétszakad a munkában, tudatosan, nem akarja borjúkötélnek érezni a borjúkötelet. Jó az, fáradtan bújni a növekvő pocakhoz, odatapasztott füllel hallgatni a kölyköt, s ha a gyomor morog, azt kiáltani örömmel: aha, dörmög, mint a kismedve! És nevetni, és boldognak lenni rettegve, és rettegni boldogan. És kezét fogni a mentőben, arcát törölgetni.
És lebömbölni a kórházlépcsőről csodálkozó népek, falábúak, szabadórás alkoholisták, szomorú és pénztelen beteglátogatók, fatökű orvosok közé, nem látva csodálkozó arcukat: Emberek, ekkora a farkincája, ehe, ekkora! 10
Két bak
Vallomás a kocsmasarokban: “Bak vagyok, bokáig a sárban, az asztrológia finomabb, földiesnek nevez, aminek semmi értelme. Lassú vagyok, alapos. Persze a sárban bokáig nem buzdul az ember. Elfogadja vagy felhúzza magát. Alpári, barátságtalan, bevégzetlen, bogaras, bunkó, búvalbaszott, cefet, egzaltált, elmebeteg, faragatlan, felháborító, gyalázatos, gyanakvó, harapós, ingerlékeny, istentelen, kellemetlen, kéjsóvár, kíméletlen, komor, komplikált, körmönfont, követhetetlen, különc, lekezelő, lusta, levert, merev, mogorva, mustoha, nehézkes, nyers, örömtelen, pokoli, rémes, részvétlen, rideg, rosszkedvű, savanyú, sötét, szégyentelen, szeszélyes, szívtelen, szomorú, tanácstalan, töketlen, zaklatott, zavaros, zord, veszett fazon – a mami szerint.
Iszonyodik tőlem, ha elszánja magát, és jobban belegondol.
Sírdogál.
Rendben, mondom. Bőgj csak, mondom, ha tönkretetted az életemet.
Csapatban elülök. Szeretném, ha birtokomban lehetne a csodaköpeny. Úgy akarom látni őket, ha nem vagyok ott. Természetes gesztusaikra vagyok kíváncsi. Tele a tök hamisítvánnyal, megfelelni igyekvőkkel, konstrukciókkal.
Dolgozom. Nincs is kedvem máshoz. A televízió ablakot nyit a világra!” – zavartan röhög a végén. A férfi is zavartan röhög. Ennyi szó a bakból, ilyen tömegű szöveg két pálinka közé ékelődve a délelőtti csendben, nem hisz a fülének.
Váratlanul éri. Nem vallomástévő típus a vendég. Apja is bak volt (apád is bak volt), szétszedték ötvenhétben (darabokra tépték Kádár pufajkásai, mert nem beszélt, nem vallott, nem volt mit, térdig értem, amikor temették), gyerekként temette. Balján mosolyog az asszony („a mami”) távolin, puhán.
A férfi megérinti: jól van, jól. Minden kialakul. Ami nincs rendben, rendbe jön. 11
Allegória
1. Iiiiigen? Az asszony elvált barátnőivel közös sátortáborban? Ezt nem gondoltam volna.
2. Még ezt ma, az Istvánka-szöveg miatt. Nem gondoltam, hogy ilyen kevésre tartottad. Ennyire nem volt vetélytárs, pedig tévedsz. Kedves, ügyes, igyekvő ezermester. Mosolygó. Ébresztő. Aki mindig kért, odabújt, reszketett értem. Maradhattam volna, csak hát olyan szemétre vágytam, mint te (mint az apám is volt), akit várunk, nem jön. Várunk, nem jön. Állunk az ablakban, nem jön. Aki hajnalban, kocsma és nőszagúan, félrészegen, jókedvűen beállít valami apró ajándékkal, jövetben tört kazalnyi orgonával. Nedves, fénylő bogarak futnak a paplanon, amikor ráteríti. Szeretnénk veszekedni, sikítani legalább néhányat, de nem lehet. Aki érkezve vigyorog, lobog a haja, látszik, mögötte leng az egész izgalommal teli nap, az erő, hogy csak kinyújtja a kezét, megfogja, amit akar, birtokolja, amit akar, körbeveszi őt valami különleges, furcsa, édes öröm, hogy milyen jó érezni, ölelni, várni azt, aki soha nem lesz, nem lehet teljesen a miénk. Semmi hatalmunk fölötte, csak a rettegő félelem, nehogy baj érje, nehogy más legyen, nehogy elmaradjon. Érkezzen így, érkezzen, ahogy akar. Te nem tudod ezt. Akkor, huszonkét évesen azt hittem, jogom van rá, megtérdepeltesselek. Hogy könyörögj. De nem könyörögtél. Én is azt hittem, vége a világnak. Elveszítettelek örökre.
De jó lett volna pedig örökre elveszíteni, mennyi kellemetlenségtől megszabadultam volna. Ez az első idei vicc, aranyágam. Boldog új évet neked, boldog mindent! Gondolok rád a szürke januári esőkben, biztosan gondolok rád.
3. Na. Tudod te ezt. „Ő” nemcsak hogy nem házastárs, élettárs, szeretőnek is kevés. Február tizedike van. Nyugodtan elvihettem volna, Kalifornia levegőjébe nem képes belebújni a turáni átok, odaát, a tenger másik felén külön bejáratú, sajátosan erotikus törzsi átkaik vannak, mellette Európa esti sóhaj. De jó volt és szép volt, egyszer elvinnélek, ha jönnél, talán jövő télen, mit szólsz? Willie is örülne. Sokat tud rólad, többet, mint gondolod. Willie agyában valami félelmetes, fekete, hedonista, mély népi bölcseket nyomó keleti bojárfi vagy, tudásában a titokzatos etelközi múlttal, aki minden riasztó információ és paranoid képzelgés mellett az ő nagyon szeretett feleségének első kedvese. Azt a „mesét” lefordítom neki. Konkrét disznóságaidról nem meséltem. Na, akkor! Csapjunk a második menetbe. Jó volt délen, de hát jó az, aki jobb akar lenni, te igen, így hát hazajönni a készülő jóhoz jobb volt. Világos? Tagoljam?
4. Szent egek, ki ez? Gyarmati, az Ipoly-part miatt. Polgárlány, a szüleik estig nem mennek haza, butikosok? Főnökök? A Párt két helyi prominense? Heti két párt-aktíva a heti két szabad este? Ki a szentség lehet? Azt mondod, alkalmi, eseti. Dagadt. Néhány hetes? Nem szeretted, leléptél egy hónap után. Kettő? Negyedikes gimnazista, felvételire készül. El nem tudom képzelni. Nagyseggűt se tudok elképzelni melletted, hájas hasút se. Szabad a gazda. Nem fontos.
5. Találtam erre a romlott mindent tudásra egy angol mondást, valami rád igen komolyan emlékeztető iszákos skót aranyköpése eredetileg. A következőképpen hangzik: A történelem ezt a drámát is feljegyzi majd, tudom, mert én írom meg.
És mi az, hogy boldog? Kinek mi íratott meg a genetikában. Ismerek boldogtalant, akinek minden oka megvolna, hogy boldog legyen. Ismerek boldogot, akivel az Úr minden disznóságot elkövetett, hogy letörölje képéről a mosolyt, mégis hisz, mégis imával köszönt minden kelő napot. Hol az igazság, hol a normális egyensúly? Kelet-Európa vagyunk minden porcikánkkal. Kelet-Európát szívtuk magunkba az anyatejjel. Amikor minden rendben a tájban, az égben, a szívben és a májban, addig kutatunk a tájban, az égben, a szívben és a májban, amíg ki nem derítjük, mi a rossz a jóban. Te is. Én is. Talán ezt szeretjük egymásban a kőkor óta.
6. Durva, de pontos. Bunkó, de érthető. Édesem, a sértettség ilyenformán nyilvánul meg, ha igyekszik: egyetlen rövid, ám velős bekezdésben megsérti a teljes uralkodó trendet. Szép. Szép vagy. Nem vette át az uralmat édes tested fölött a kiszorítottság pszichioeklektikája?
Úgy tűnik, kifelejtetted, milyen aljas szándékkal érkeztél a salgóbányai táborba. Hogy elkapd a járási kisztitkár szőke titkárnőjét. Ha jól emlékszem.
7. Én is: csókolom, szevasz, jó reggelt, helló! Rég találkoztunk. Most is jól van, édes hülyém?
Nem mondod, hogy önálló életet él mérhetetlen agyával , "amikor előtte menetel, amikor mögötte vonul."
Tényleg, a vasútállomás hársfái a júniusi napsütésben, a kiskosár meg a nagykosár. Meg a méhek.
Álmomban nem gondoltam volna, hogy te döngetted a fát odafönt a lombban. És hogy a farkaddal. Hihi!
8. Szent egek! A szegény olvasó még komolyan veszi, hogy ilyen vagy, toleráns és finom lelkű, amikor idiótát rajzolsz!
9. Az élet szép, hát tenéked magyarázzam? Jól elbánsz szegény Károlyi Márival, édes nővéremmel és a sógorral. Amikor ezt a főbunkót megismerte, a következő Hajnal Anna-részletet rajzolta fel gyöngybetűivel iskolatáskája belsejére, idemásolom – okulásodul – a versszakot, mert annyira irigyeltem és annyira szépnek találtam, hogy amikor te, én is odaírtam: mint villámfény, távoli kard, egy villanás szemembe vág, s a gerincen át sarkamig fénylik rajtam a halál; egy percig fehér láng vagyok, és ami ajkamon lehel, a mélyből jövő üzenet, érzed, hogy te gyújtottad fel? Azóta is fejből, látod-e? Hát valahogy így esett, hogy Hajnal Anna a bizonyíték, hogy mindenkire rátalál a maga disznaja.
10. Fallokrata disznó! És az én fiam, és a soha meg nem született gyerekeim soha nem jutnak eszedbe, soha, te kerek farok?!
11. Szép vallomás egy baktól. Ha akarod, kettőről. Bár úgy érzem, az első azt mondja, soha semmi nem jön rendbe. Csak beleszokunk abba, aminek rendbe kellene jönnie.
12. Hűűűűűűűűűűűűűűlye, hülécském! Ez neked képes beszéd? Ez neked allegória? Hol innen az emelkedettség, a bontakozó belső líra, a szerelem bonyolult (skizofrén) képalkotása, a hit áhítata? Ilyen olcsón nem úszhatod meg. Ilyen egyszerű lélek vagy? De jó neked.
A regényhez Banga Ferenc Néma ABC című grafikájának részleteit társítottuk.
