Kányádi Sándor a magyar nyelvterület talán legnépszerűbb költője, generációtól függetlenül. Életútjáról, a költőség fogalmáról, a versírók társadalmi szerepéről, a líra jövőjéről, a műfordításokról Varga Melinda kérdezte.

  

 

 

 

 

 

 

„A magyar költészettel együtt szokott járni az erkölcs”

 

A magyar nyelvterület egyik legismertebb szerzőjeként tartják számon. Ennek titka Ön szerint a gyermekirodalomban rejlik. A Napsugár című gyermekújságot, amelynek harminc évig volt munkatársa, mintegy nyolcvanezer példányban olvasták a legkisebbek, akik időközben felnőttek, és hűségesek maradtak Önhöz. Van-e kedvenc gyerekkönyve, gyerekverse?

Nem a sikert kerestem, hanem úgy adódott, és az élet is így hozta. Petőfi Sándoron nőttem fel, egyrészt mert nem is volt más abban a falusi környezetben és egyáltalán az én időmben. Ma is nyugodtan elmondhatnám, Petőfi Sándor a költő. Rákóczi Ferenc a fejedelem, és Petőfi Sándor a költő. A kritikusok azt szokták mondani, hogy Petőfi útján indultam el, de minden valamire való költő Petőfi nyomdokain indul el. Azt is szoktam mondani, hogy minden valamire való gyermek megpróbálkozik gyerekkorában versírással, aztán az okosabbak abbahagyják.

Értelmiségi úgy lettem, hogy az élet kimustrált, nagyon beteg lettem tizenegy éves koromban, és fizikai munkára alkalmatlannak találtak, ott feküdtem a viaszosvászonnal letakart díványon Gyarmati doktor úr rendelőjében, Keresztúron, és a spanyolfal mellett hallgattam az alkudozást. Édesapámnak mondta az orvos, hogy fizikai munkára nem szabad fogni engem. Nagy csönd… A lovakat sem viheti ki a csordába? – kérdezte édesapám. Mire az orvos: azokat sem. S éreztem, hogy fölöslegessé váltam… Erre jött a doktor úrtól a mentő kérdés: esze van? Édesapám válasza erre: a tiszteletes úr azt mondja, hogy van. Hát akkor adják kollégiumba – tanácsolta az orvos. Így kerültem én kollégiumba, amit aztán egy évig megszakítottam, amikor édesapám háborúban volt. Emlékszem, hogy a szekér derekában feküdtem a sarjúban, Betfalva felé. Édesapám hátraszólt: elmész a kollégiumba? Mondtam, hogy el. Megállod a helyed? Mondtam, hogy meg. Na, négy sarka van a világnak, olyan pályát válassz, amilyet szeretnél. Ha meghalok, engem ne átkozz: ez is szerettem volna lenni, az is, de volt egy buta apám, aki megakadályozott. Ezzel el volt döntve a sorsom, ősszel bevonultam a kollégiumba. Még mielőtt ez megtörtént volna, apám elküldött a szeretőmhöz, akinek én zöld ágat tettem az ő segítségével május elsején, hogy tegyen nekem bokrétát. Úgyhogy a zöld kalappal, mint igazi regruta vonultam be az internátusba. Református kollégiumba jártam három évet, de olyan beteg voltam, hogy az első évben száztizenhat igazolt hiányzásom volt, amit a betegszobában töltöttem. Általában, mint a falusi gyermekeknek, az év vége fele volt mindig a legjobb bizonyítványom, addigra fölzárkóztam a többiekhez. A háborúban kimaradtam egy évet, akkor magánúton a római katolikusoknál tanultam. Édesapám egy levelet írt, amelyben az állt: fiam, ha tudsz, akkor menj iskolába. Mostohaanyám, akinek nem sok hajszála hullt ki a tudományokért – ahogy édesapám szokta mondani –, azt mondta, ekkora legény dolgozzék, és ne mind tanuljon. Aztán édesapám hazajött, és tovább folytattam a tanulmányaim ipari iskolában. Egy évvel később kezdtem és egy évvel később fejeztem be az iskolát. Huszonegy éves voltam, amikor engem Páskándi Géza felfedezett.

Az egyetemet is úgy végeztem, hogy már az Irodalmi Almanachnál dolgoztam. Az érdekes dolog, hogy Géza tizenhét éves volt, amikor engem fölfedezett, őt pedig Majtényi Erik fedezte föl tizenhét éves korában. Úgy kezdődött, hogy faliújságból elolvasta az egyik versemet Bukarestben, ott volt delegációban. Jött és mondta: olvastam egy versedet, nagyon tehetségesnek tartalak. Megiszunk egy sört, Páskándi vagyok, a költő, remélem, hogy ismersz, az Utunkban futottam. Egy pattanásos kamasz volt (nevet). Egy aratási verset rendelt tőlem, mert úgy gondolta, hogy én, mint falusi gyerek jobban értek ehhez a témához, s mondta, hogy ő elmegy a bányászokhoz ciklust írni. (Tőle tanultam ezt a szót, hogy ciklus.) Egy olyan verset kellett írnom, ami nem hosszabb tizenkét sornál. A szótagszámot, valamint a rímet magam határozhattam meg, de a békeharcról és az aratásról kellett szólnia. Megírtam. Megterítettem neki, ahogy ette a paszulylevest, olvasta a verset. Volt benne egy ilyen sor, hogy a futóárkot benövi a búza. Kérdezi, hogy mi az a futóárok. Mondtam, hogy a lövészároknak egy mellékága, erre kihúzza a szót, és beírja, hogy lövészárok. Ne javíts az én versembe bele – mondtam neki. Ez az uzus – válaszolja. Ezt a szót is tőle tanultam. Uzus ide, uzus oda (máris használtam a szót), ne javítson senki a versembe. Aztán visszaírta, ugyanis ezt a szót ő tanulta tőlem (nevet)

Így kezdődött a mi barátságunk, egész addig, amíg letartóztatták. Akkor megpróbáltuk kiszabadítani, Fodor úrral a Központi Bizottságig is elmentünk, de nem sikerült végül kiszedni. Próbálkoztak azzal is, hogy írjak egy levelet Gézának, akkor már egy éve be volt zárva, mert nem akar kijönni. S azt mondtam, ha ő ír majd nekem, akkor majd válaszolok. Nyilván rá akarták venni Gézát valamire, ahogy az én feleségem is azért vitték el az egyetem egyesítésekor. Kilenc hetet ült. Meg is mondta Hutira Jóska, aki Tamás Mari költőtársam férje és rendőrparancsnok volt. Amikor letartóztatták, dörömböltem nála, mint jó barátomnál…Végigcsináltam, ami nem szégyen, az úgynevezett proletkultos-időszakot. A baj akkor kezdődött, amikor rájöttem, hogy otthon egészen másképp alkalmazzák a marxizmust, mint ahogy azt az egyetemen tanultuk. Nem tudtam már írni többet, csak nagyon nehezen… Felhívattak a párthoz és mondták, az elvtárs tehetséges, az elvtárs írjon, az elvtárs miért nem ír, az ellenség azt hiheti, hogy mi nem engedjük írni. Nem nagyon ment az elvtársnak az írás, aztán elmúltak azok az idők is… Jó iskola volt. Akkor olyan verseket írtunk, amelyekben ilyen sorok voltak: ne kacsingass, kulák legény. Őszintén írta az ember az osztályharcos verseket. Majakovszkijjal írtuk akkor: én megelégszem néhány frissen kimosott inggel, lelkemre mondom, többre nincs szükségem. Nagyon hittünk a szocializmusban, ami jót is ígért.

 

Visszakanyarodva a gyermekversekre…

A sors úgy hozta, hogy én 1957-től a Napsugár című gyereklaphoz kerültem, az egy olyan szerkesztőség volt, amelyet kívánok másnak is. Bajor Andor, Bálint Tibi, Fodor Sándor, Asztalos Pista bácsi dolgoztak ott, akinek a halála után kerültem oda. A Román Írószövetségnek volt tíz magyar választmányi tagja, ebből négy a Napsugár szerkesztőségében dolgozott. Mi azt vallottuk, hogy nincs felnőtt- és gyerekvers, csak vers van és nem vers.

Olyan a vers, mint a lábbeli, ezt szoktam mondani a gyermekeknek. Ha édesanyátok vesz nektek egy bakancsot, arra számítva, hogy nőttök, és jó anyagból veszi, akkor még egy számmal, kettővel nagyobbat vásárol, hogy nőjetek belé. Én József Attilát ajánlottam a gyerekeknek. Tanuljátok meg az ő emlékezetére ezt a négy sort: „a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje ülnek szelíden a csillagok”. Na, ez egy olyan lábbeli, hogy öregasszony, öregember korotokig mind nőhettek belé, nem fogjátok kinőni.

Erre jött egy tudós, és megkérdezte tőlem: nem tudod, ki volt az a nagy állat, aki a legnagyobb magyar egzisztencialista verset elbagatellizálta a gyerekeknek?  Mondtam, hogy hát én voltam. József Attila ezért két lábbal billentene fenéken, fiam – válaszolta. Mert ha egy gyereknek azt mondod, rajzolja le a semmit, akkor az rajzol valamit, de ha azt mondják neked, hogy rajzold le a semmit, elkezdesz okoskodni, hogy a semmit nem lehet lerajzolni. Na, ez a különbség. Ezért szokták mondani: ez egy közhelyes mondás, hogy minden költőben egy gyermek lakik és megmarad a gyermek, csak a baj az, amikor valaki gyermekded.

Nem akartam úgy írni, hogy az én négyelemis, de olvasott apám, amit én írok, legalább nagyjából ne értené. Ezek voltak az én esztétikai irányelveim.

 

Többször hangoztatta, hogy az igazi költő édesapja volt, Ön csak az íródeákja. Miért gondolja ezt így?

Azért, mert ő olyan dolgokat szokott mondani. Olvasott és jegyzetelt. Például ilyesmiket írt: megnyugodtam, mint ősszel a fa, és odaírta, hogy ez az idézet Tamási Árontól való. Az újságszélekre írta a jegyzeteit, a margókat levágta, mert pocsékolásnak tartotta, hogy ekkora papír üres legyen. Azt mondta: Sándor, ha a mi földünkön ekkora részt műveletlenül hagytunk volna, mire mentünk volna? Kár annak a papír, aki nem tudja megművelni. Ez egy nagyon költői mondás, nem?

Alkalomadtán az így tanultakat beszédbe illesztette. Gondolkodásmódjában is költői lelkületű ember volt. Szerette is a verseket. Édesapám kapált a kertben, én nem kapálhattam, mert beteg voltam, és én olvastam fel Petőfi Szilaj Pista című elbeszélő költeményét neki.

Költői lelkületű ember volt, és én sokat tanultam tőle, mindig az volt előttem, hogy röstellnék én úgy írni, hogy ő ne értse.

 

El tudott volna képzelni magának más hivatást?

Kicsi koromban juhász szerettem volna lenni. Az sem volt ám gyerekjáték. Színes kövekből, kavicsokból állt az én juhseregem. Kosarakból csináltam karámot. Amikor jöttem haza az iskolából, megfejtem őket, átvittem őket egyik kosárból a másikba.

Azért szerettem volna juhász lenni, mert az ráér. Arra gondoltam, istenem, amíg legel a nyáj, lehet olvasni. Nem gondoltam az esős időkre, amikor három napig is ázott ruhában kell járni. Én jártam azért gyerekkoromban úgy, csak nem juhász voltam, hanem a lovakkal. Úgy száradt meg a kabát rajtam, sokszor három napig vizesen volt rajtam. De ez nem különleges sors a falusi gyerekeknél. Én azok között is a szigorúan tartottak közé tartoztam.

Nagygalambfalván 2009-ben

Nálunk, Nagygalambfalván mindenki tudott írni-olvasni.  A két világháború között egy hétosztályos román állami iskola volt csak a faluban és egy háromosztályos korlátozott létszámú felekezeti magyar iskola, a kántortanító vezetésével. A szüleink attól való félelmükben, hogy nem kerülünk be a felekezeti iskolába s nem fogunk tudni írni-olvasni magyarul, mint a zsidó gyermekeket szokták, már négyéves korunkban elkezdtek tanítani írni-olvasni otthon. Azt szoktam mondani, hogy én a Sínai-hegy lábánál születtem, úgy hívják a legnagyobb hegyet nálunk, és írni-olvasni Mózestől tanultam egy kőtábláról. Mózsi bácsi volt a főolvasó ember, akkoriban nem volt televízió, rádió, ő jött háztól házig, hogy egyformán fogyjon a petróleum. Az asszonyok fontak, a férfiak ültek és cigarettáztak. Én érdeklődő gyerek voltam, és mentem édesapámmal, sokszor elálmosodtam és elaludtam, úgy hozott haza, és hallgattuk Petőfi Sándor összes költeményét, sőt, korabeli szappanoperákat is. Most is emlékszem még passzusokra ezekből a könyvekből. Jókait is olvasott Mózsi bácsi. Egy húsvéti locsoláskor egy kis csirkét kaptam, egy kis kakaska volt, azt fölneveltem és karácsony előtt a zsidó boltos néninél beváltottam öt liter petróleumra, úgyhogy egy egész télre megváltottam a nálunk való felolvasás jogát. Idillikusnak tetszik, de idillikus is volt. Azonkívül jártak lapok is a faluba. A Magyar Nép járt az utcának és sorra adtuk, az egy hetilap volt, egy másik lap is járt még ezen kívül. A kalendárium, Petőfi összes költeményei, egy-két másik könyv is volt. Aztán amikor nagyobb voltam, 1941-től, jöttek könyvügynökök és lehetett rendelni. Makkai Sándor összes műveit tíz kötetben kaptam meg első gimnáziumban karácsonyi ajándékba édesapámtól, Petőfi-kötetért Tóth Béla tanáromnak vagyok hálás. Én nem voltam jó tanuló. Szent Mihály-napkor kezdtem iskolába járni és Szent György-napkor már abbahagytam, mert dolgozni kellett. Helytelenül is írtam, csúnyán is, minden dolgozatomat a kollégiumban így minősítette Tóth Béla tanár úr: tartalom jeles, külső alak elégtelen, helyesírás elégséges. Már első éven ezt mondta: ez a bizonyítvány, ahogy elégséges, éppen úgy lehetne színjeles is, mert Kányádinak lóg egy deszkája. Én sejtettem, hogy az mit jelent. A tanár úr visszament Debrecenbe, mert Debrecenből jött el a négy évre, és a Debreceni Református Kollégiumban tanított, különben Sántha Ferencnek és még egy-két más jeles embernek volt a magyartanára. Nagyon jóban voltunk öregkorában, én már, ugye, akkor írással foglalkoztam, egyszer mentünk Debrecenben és mutatta nekem a várost. Mondom: tanár úr, azt mondja meg nekem, hogy miért mondta, hogy lóg nekem egy deszkám, az mit jelent? Azt válaszolta, hogy egy kerékkel több van vagy kevesebb. Valószínű ez is szükséges az íráshoz, hogy egy kerékkel több legyen vagy kevesebb (nevet).

Kányádi Sándor a Művészetek Völgyében (2011)

 

„A vers az, amit mondani kell.” Nagyon sokszor feleleveníti azt az emlékezetes irodalmi találkozót, amelyhez ez a mondás kapcsolódik. Ott kérdezte meg egy kisfiú, mi a vers, Ön pedig megkérte, hogy ő maga válaszoljon. De azt is állítja, hogy: „a vers a nyelv szobra”.

Ez Farkaslakán volt. A tanárok fölkészítik a gyerekeket ilyenkor, ugye, mégis csak mutatni kell, hogy ez az osztály, ez az iskola tud valamit. És a gyerek kezdte mondani: a költészet a tükrözésnek… azaz olyan a tükrözés… és belesült. Ilyenkor kötelessége az embernek segíteni. Mondom, ugye, azt akartad mondani, hogy mi a vers. Azt, mondta boldogan, s ettől én ijedtem meg, hogy tényleg, mi a vers, visszadobtam a kérdést neki, te mondd meg, mi a vers. Vigyázzba állt: a vers az, amit mondani kell. Óriási! Fölidéződött bennem, hogy fölnyitotta Homérosz szemét, és a versek hangszalagokba költözve a színpadról szólnak. A Gutenberg korában könyvbe száműzött versek, éreztem, hogy visszaszabadulnak homéroszi jogaikba, mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk. Én vallom is ezt. Egy jó színész egy rossz verset is el tud mondani jól, de általában, kivált, hogyha rosszul mondják, a töltelékek mindjárt észrevevődnek. Sokszor, főleg a kötött formában, megtalálhatók az itt-ott-amott-legott töltelékszavak.

Szabédi László költő-elődünk, aki nekünk tanított mai magyar nyelvet az egyetemen, a költészetről szólván a magyar nyelv ritmusát akarta eredeztetni, és azt mondta: A magyar vers ritmusa nem más, mint a nyomatékkal ejtett, nyomatékos mondat ritmusa. Az volt a konklúzió, hogy a vers közelebb áll az indulatos töltetű, nyomatékos élőbeszédhez, mint a próza.

 

Az informatikai forradalom következtében egyre kevesebb időnk marad olvasni, egyfajta analfabetizmus felé halad a társadalom. A poézis más formában él tovább, énekelt vers lesz belőle?

Máris az van. Hiszen hány együttes létezik, aki verseket zenésít meg. Pilinszkyig menően vagy mondják a költeményt, vagy éneklik, és egyszerű is. Nekem van egy Fehéringes versek című, megzenésített CD-m. Beteszed az autóba, és amikor egyenesen mész, akkor én mondok verset, a kanyarban pedig Dani muzsikál (nevet).

Ez egy megújhodást is jelent, rég, már harminc évvel ezelőtt, Kolozsváron tartottam egy szabadegyetemi előadást, és ott kockáztattam meg, hogy az lesz, hogy mondják majd a verset. Az igazság az, hogy nincs is idő. Ha lett volna Homérosz korában magnetofon vagy CD, nem használták volna? Nincs is időnk olvasni. Megy az ember az autóval egyedül hosszú úton, van, aki zenét hallgat, van, aki hangoskönyvet. A versnek a megújhodását is elhozhatja és el is hozta már.

 

Az első verse, amelyet a Kaláka megzenésített, az Elveszett követ volt, 1981-ben. Hogyan kerültek kapcsolatba, miként alakult ki ez a szorosnak mondható barátság?

Erdélyben járt éppen a Kaláka. Nekem akkor jelent meg az Elveszett követ címmel egy kicsi lemezem, és ezt odaadta Ferenczes Pista Csíkszeredában a Kalákásoknak, hogy zenésítsék meg, és olyan kedvet kaptak hozzá, hogy már a kolozsvári koncertjükre elkészítették. Ezzel kezdődött a mi barátságunk, ami azóta is tart. Egyszer, a nyolcvanas években Pesten jártam, volt nekik egy matinéjuk valamelyik színházban, meghívtak engem, és mondták, hogy menjek fel a színpadra. Gondoltam, hogy megtanítom én is a közönséget egy versre. Betemetett a nagy hó erdőt-mezőt – kezdtem.  Három mondásból megtanulták, és a harmadikra Huzella már pengette is, ott helyben megzenésítette és megtanította nekik.

Nagyon együtt tud élni a vers a muzsikával, gondoljunk csak Balassi vagy Tinódi Lantos Sebestyén korára. Tudományos munkákat és szótárakat írtak rímben azért, hogy memorizálják, akkor nem volt számítógép. Ez mind fejlődés volt, megtanultak írni-olvasni, amikor nem tudtak, énekelték a verset. Dante Divina Commediája  kézírásban terjedt, ahányszor lemásolták, mindig hibáztak benne. Ma sincs autentikus kiadása az eredetinek. A veszély inkább az, hogy a költők éhen fognak halni.

 

Több mint száz író-olvasó találkozón, könyvbemutatón vesz részt évente, nagyon sok helyen megfordul, külföldön is. A legmeghatóbb és legkülönlegesebb találkozásainak a dél-amerikaiakat mondja, ahová a Buenos-Aires-i Zrínyi Kör meghívására ment el. (Tudtommal Benedek Elek egyik leszármazottja is „ludas” e találkozók nyélbe ütésében.) Miért ezek voltak a legkülönlegesebbek?

Azért elsősorban, mert ezek szórványban élő magyarok. Amerikában Vancouvertől Buenos Airesig mindenütt azzal kezdtem, azt hiszitek, hogy költővel találkoztok, de az igazság az, hogy csak az illető halála után derül ki, hogy valaki költő-e. Ha majd az unokák érdemesnek tartanak valamit kézbe venni, akkor azok elmondhatják, hogy az én ősöm ekkor és akkor egy igazi költővel találkozott. „Az vagyok, aminek olykor magam is hiszem, de kételkedjetek is, mert az Úristenen kívül mindenkiben kételkedni kell, csak a jóhiszemű kételkedés viszi előre a világot”. És akkor most elmondunk egy igazi költőtől egy verset, és elmondtuk Petőfi Itt van az ősz, itt van újra című versét, és ezt tudták mindenütt Buenos Airestől Vancouverig. A harmadik generáció is megtanulta a nagymamától. Most jutottunk el odáig itt Magyarországon, hogy sehol nem tudták. Fábián Gyulának, az én fogadott fiamnak van két okos gyereke, hatodik vagy hetedikes a kisfia, Gyuszkó, a legokosabb tanuló a katolikus iskolában, a kolozsvári Farkas utcában. Mondtam neki: Gyuszkó, mondjuk el együtt a verset. Nem emlékszem rá, de másodikos koromban tanultuk – válaszolta. Kicsit szomorú lettem. . .

A Puskás Akadémián, Felcsúton ötszázötven gyereket hoztak össze tizenöt településről, egytől nyolc osztályosokig. Ez, ugye, ilyen rutin kérdés, mikor tetszett az első verset írni – kérdezték. Annyi idős lehettem, mint ahány éves te vagy, úgy nyolc-kilencéves koromban – válaszoltam. Ugyanis minden kicsi gyerek elkezd verset írni, aztán az okosabbak abbahagyják.

A verset nem tudom elmondani, de azt meg tudom mondani, kiről írtam. Én nagyon szerettem a történelmet, és az első versem Damjanich Jánosról írtam. Ki volt Damjanich János? –kérdezem. Nagy csönd. Gyerekek, ne hagyjatok szégyenbe – mondom nekik. Egy tanár súgja, aradi tizenhárom. Tanár úr, ezt tanítani, nem súgni kell! Gödöllőn egy tele templomban gyerekek és felnőttek voltak együtt, senki sem tudta. Mert a disznó kommunisták – mindjárt  jön a védekezés. Bocsánatot kérek, a kommunisták alatt két évenként jelent meg a Magyar Képes Történelem a Móra Ferenc Kiadónál hatvan-hetvenezer példányban, a ’18-as időkről, a proletár-forradalomról bőven volt írva és a huszadik század elnagyoltan volt benne, de az Árpád-házi királyok, a mohácsi vész, az erdélyi fejedelmek és a ’48-as forradalom benne voltak.

 

Több világnyelvre is lefordították könyveit, a Világlátott egérke, például, oroszul is megjelent. Milyen volt a visszajelzés? Ugyanolyan lelkesen olvassák külföldön, mint itthon?

Illyés Gyula mondja: a kis népek műveltebbek, vagy legalábbis tájékozottabbak. A franciáknál nincs nagy Shakespeare-kultusz. A nagy népek önellátóak. Közülük a németek és az oroszok azok, akik hűségesen fordítanak. A kis népek kis létszámukat, csököttségüket, kevésbé ismertségüket műveltséggel és tájékozottsággal próbálják pótolni.

Észtországban, amikor megjelent a kötetem, megkérdezték, milyen érzés észtül megjelenni. Mondom, hát mindenképpen nagyobb, mintha angolul jelentem volna meg. Megállt bennük a szó… De én vagyok az az ember, aki tudja, hogy Jókai Mórnak észtül a 19. század végén vagy a 20. század elején, azt hiszem, nyolc kötete jelent meg. Norvégiában ugyancsak ezt mondtam, amikor megjelent a fordításkötet.

A nyáron Egerben találkoztam egy harminckét éves észt költőnővel, egy szép kis kötet volt a kezében. Kérdeztettem a tolmács segítségével, hogy hány példányban jelent meg. Azt mondja, ötezerben. Hát igen, gondoltam, ez egymilliós nép, én is jelentem meg másfél milliónak tizenöt-húszezer példányban. Mondom a költőnőnek, megvenném ezt a kötetet, mert vannak nekem észt barátaim, észtül tudó ismerőseim és fordítanék belőle. Azt mondja, nem sokra menne vele, mert délésztül van. Kérdeztem, hogy ez olyan nagy különbség-e, és hogy hány délészt él a világon. Azt válaszolta: huszonötezer. Ezért mondom, hogy büszke vagyok, hogy észtül, norvégül jelentem meg, büszkébb csak akkor lennék, ha délésztül jelentem volna meg, mert akkor azt jelenti, hogy huszonötezer délésztnek szüksége van rám.

Tánya Voronkina fordította a Világlátott egérkét. Most nyolcvanéves a hölgy, és legalább harminc könyvet fordított, köztük Örkényt, Füst Milánt, kapott is Füst Milán-díjat is. A legnagyobb cselekedete Tányának, hogy két ilyen magadkorú lányt, akik itt tanultak Magyarországon, kinevelt fordítónak. A műfordítónál igen lényeges, hogy azt a nyelvet tudja, amelyikre fordít. Régebben, abban az „átkozott Szovjetunióban”, voltak erre külön szerkesztőségek. A főszerkesztő és munkatársai más anyanyelvű emberek voltak, és megtanultak magyarul, és fordítottak, de megtanultak románul, törökül is. Petőfi Sándort, Arany Jánost, Ady Endrét, Vörösmarty Mihályt, Móricz Zsigmondot is lefordították.

Ahogy a Szovjetunió megszűnt, megszűntek ezek a szerkesztőségek is, szélnek eresztették az embereket a világ legdrágább városában.  A megható, hogy olyan fordító is van, mint az öreg Oleg Rosszianov. Most nyolcvanvalahány éves lehet, és itt veszítette el a második világháborúban a nagy magyar Alföldön a fél lábát, mint szovjet katona. A magyar hadikórházban szerette meg a nyelvet, hungarológus lett. Ő írt nekem egy ilyen levelet, nagyon örülök, hogy a Halottak napja Bécsben című verset kaptam fordítani, gyönyörű költemény, valamit szeretnék azért kérdezni, mert a történelmi ismeretem hiányos. A lábjegyzeteket megírtam neki. Ő is elmondta a véleményét a versekről.

Ez az, amivel kell kereskedni Közép-Európában és Kelet felé.

 

Műfordítóként is jól ismeri a világirodalmat. Mennyire látja annak lehetőségét, hogy a kortárs magyar irodalmat külföldön is ismerjék és elismerjék?

A svéd kiadók sem tudják eladni a svéd költők könyveit sem. Nincs meg az a fajta konjunktúra, ami megvolt a népi demokrácia idejében. Tízezres példányszámban jelentek meg költők, ennek volt egy átcsapása még a rendszerváltás után, és aztán úgy lecsöngött. Protokolláris kulturális kapcsolatok révén születnek műfordítások, attól függ, hogy hogyan menedzselik. Például a Magvető Kiadó az ő munkatársait nagyon jól menedzseli, Kertész Imrét, Konrád Györgyöt és a fiatalabb szerzőket is.  Befektetnek, reklámozzák a könyveket. Az amerikai piacon nagyon sikeres kell legyen az az európai író, akinek kiadják a könyvét. De az egy más világ. A latin világban a spanyol nyelv egy nagyon nagy nyelv. Televízióban hallottam rég, még Clinton elnök idejében, amikor is az elnök úr azt nyilatkozta: Amerikában egy nyelv van, az állam nyelve az angol. Többet nincs ötnyelvű űrlap, mondja ezt New York kellős közepén, ahol félmillió kínai lakik, ahol a nagyapák sem tudnak angolul. Los Angelesben takarító sem lehet valaki, ha nem tud spanyolul is. Miamiban előbb spanyolul írja az illemhelyen, hogy urak, és csak utána angolul. Na, gondoltam, a demokrácia letéteményese rácsúszott a nemzetállam síkos útjára. Utána hallom ugyanabban az adásban García Márquez kollégával az interjút. Azt mondja: a latin-amerikai nép tehetségének és kegyelmének köszönhetően a latin-amerikai próza világhatalom, a filmünk, sajnos, nem. El kell követni mindent, hogy a filmünk is az legyen. Nekünk kenterbe kell vernünk Hollywoodot. Erre a legjobb módszer a szappanopera. Nem kell megírni, nekem is vannak műveim, amelyekből kitűnő folytatásos filmeket készítettek. A Latin-Amerikai Filmalapítványt ezért hoztuk létre, és ez működni fog. A szappanoperával kenterbe verjük Hollywoodot és a túlszaporulattal visszavesszük az Államoktól jogos tulajdonunkat: Floridát, Kaliforniát és Új Mexikót. Legfőbb biztosítéka, hogy az alapítvány működni fog, hogy az elnöke az én kebelbarátom, Fidel Castro.

Mindent a piac ural. Fontosnak tartom, hogy itt, egymás között, örüljünk egymás termékeinek. Sokkal jobb volna, ha azt is ennénk a piacról, amit mi termelünk. A románok nagyon jó néven veszik, amikor azt mondom, nincs még egy nyelv a magyaron kívül, amelyikre annyi román költészet volna lefordítva, és olyan szinten, mint a magyar. És ez igaz. Tudom, hogy ez nekik nem olyan nagy dolog. Sok román alkotó van, Ionescóig menően, akik franciául írnak, de nem románul lettek ők sem nagyok. Fordítva is igaz. Románra is sok magyar szerzőt lefordítottak, főleg a népi demokrácia idejében, Adyt, József Attilát, Petőfit.  Zaharia Stancu, az akkori Román Írószövetség elnöke idejében úgy menedzselték magukat, hogy minden valamire való román írónak a legjobb francia, angol és német kiadóknál jelenjen meg könyve. Ők fizették. Azon is múlik, hogy ki a fordító, hogyan menedzselik utána a könyvet. Inkább kis területekben kellene gondolkodnunk. Egymásra jobban odafigyelnünk itt a Duna-medencében. Az volna a jó, ha legalább ilyen szűkebb körben azt mondanák, eljött a csíkszeredai leány, aki magyarul ír, de megjelent szerbül és románul is kötete. Ma senki sem invesztál irodalomba.

Kányádi Sándor a 2011-es Könyvhéten

 

Számtalan kitüntetéssel, köztük a Kossuth-díjjal is értékelték munkásságát, Ön mégis azt tartja a legnagyobb elismerésnek, hogy vannak olvasói. A jó vers mércéje az, hogy mennyire tetszik, hogy hány olvasója van, hogy megtalálja-e befogadói közegét?

Jóleső érzés, de nem lehet mércéje. Öröm, de nem mérce. A múltkor mondtam, hogy a legbüszkébb Marton Éva Kossuth-díjára vagyok. Én botfülű vagyok, de Marton Éva nagy énekesnő. A kilencvenes években belekerültem a Kossuth- és Széchenyi-díj bizottságba. Tiltakoztam az elején, nem ismerem őket, és nem akartam senkivel haragban lenni. Mondták, hogy nem is leszek, nincs semmi beleszólásom a dolgokba. Na, akkor már kezdett érdekelni.

 

Sörény és koponya (1989)  című kötetének számos darabja, általában a nyolcvanas években született versei társadalom-kritikusak, az alkotói léthelyzet ellehetetlenüléséről beszélnek. A rendszerváltás után ez a hangja még élesebb. Kötelessége-e az alkotónak művészetével állást foglalni társadalmi kérdésekben?

Alkat kérdése, van olyan költő, aki nem ártja magát a politikába, az nem is különösebben szerencsés, de vannak olyan léthelyzetek, amikor kénytelen, és ez a magyar költészetnek hagyománya. Illyés Gyula mondta, amikor árvíz van, amikor jégverés van, amikor aszály van, hol vannak a költők. Ezért szokták mondani, hogy a magyar költészetnek ahhoz, hogy egyetemessé váljon, nagy akadálya, hogy túlságosan nemzeti nyavalyáival volt elfoglalva, míg ez boldogabb nemzeteknél nem így van. A fiatal költőket nem volna nagy hiba, ha Petőfi lobogójával esketnék fel a költői mesterségre. Petőfi magáról mondja: az utókor elmondhatja, hogy gyönge poéta voltam, de azt is elmondhatja, hogy szigorú erkölcsű férfi valék. A magyar költészettel együtt szokott járni az erkölcs (most nem valami prüdériára gondolok), a tartás, az igazmondás, a gerincesség. Sőt, mit mondjak, még az olyan linkóci nemzeteknél, mint a francia, még Villon esetében is volt betyárbecsület. Alkalom adja, hogy a költő állást foglal-e társadalmi kérdésekben. Sokan elítélik, hogy Markó Béla politikai szerepet vállalt. Én nagy áldozatnak tartom, mert ő egy jó költő volt, most is jó verseket ír. Nagy vihar jöttekor bármi legyen bére, valakinek állni kell a tornác küszöbére – mondta ezt Gellért Sándor.

 

Első kötetei (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957) leginkább a népi hagyományra, Petőfi Sándor, Arany János költészetére alapoznak, a magyaros ritmus, a közvetlen humor, a táj, a szülőföld iránti szeretet hatja át őket.  A Harmat a csillagon (1964) részben továbbviszi ezt a motívumrendszert, már érezhető azonban rajta József Attila hatása, megjelennek benne a munkásversek, az urbánus környezet is. Abban a korban miként lehetett a költő szabad?

Volt cenzúra. Thomas Mann Lotte Weimarban című művében az öreg Goethe reggel álmosan ül, odaviszik neki a napi sajtót, olvassa, és azt mondja: mért utálom én a drágalátos sajtószabadságot? Mert csak középszerűséget szül. Hát van ebben valami.

Meg kellett írni akkor is dolgokat, ha nem akkor, akkor később.  A feleségem ezért a versért jött állítólag hozzám, amelyet 1957-ben írtam, az ’56 utáni állapotok után: A Duna mentén hernyótalpak tiporják most a forradalmat, véreim vére hull a hóra, miért lőttél belém Auróra.

Tele voltak rakva az ’56-os forradalomban Kolozsvár utcái is katonákkal. Sötét volt és ott álltak a katonák a kapualjban, hazamentem és október 26-án írtam a Naplótöredék című verset:

A fény, a fény
szuronyok hegyén villan.
Nem ilyen fényre vágytam én,
amilyen itt van.

A szél, a szél
katonaszaggal libben.
Ne fújd, ne fújd el őszi szél,
amit még hittem.

A vér, a vér
agyamban vadul lüktet.
Ó, isten, isten, hogyha vagy,
segítsd meg véreinket.

’57 májusában született a Májusi kétségbeesés, ami akkor nem jelent meg, csak ’64-ben. Mindenkinek elmondtam, akinek lehetett, és nagy szerencse, mert egyrészt tudtam a verseket, de az aurórás, például, Benkő Samunál maradt meg. 

Mintha szögesdrótot hullatnának
a láger-álmú sötét felhők:
szúr, sziszeg az eső, szinte ráz,
mintha árammal volna töltve,
s hurkolódik pocsolyás
utakra, fákra, tetőkre.

Hol az ég?

A törpeség mindent beborít,
s az ember olyan gyámoltalan:
ijedten szökken kapualjtól kapualjig,
akinek útja van.

Hol az ég?… Hol az ég?…

Sehol egy résnyi rés,
egy repedés
a pacsirtás kedvű messzeség
felé.

Úgy sír, sajog az ég,
hogy a föld is sír belé.

Sírnak a rügybe hervadt álmok;
sír az ázott szélben riadtan ringó
ágak hegyén az esőcsepp pattintotta bimbó,
a parkokban, a tereken
zokog a szerelem.
A kegyetlen ég
fölitta a padokról édes melegét,

és napok óta
csak ontja, csak ontja:
ömlik sűrűn a sziszegő
szögesdrót-sűrűség.

Ez lenne hát a májusi áldás,
az áldott kenyérhozó
„Ó, irtóztató, irtóztató!”

Fuldokolnak a pocsolyák,
fojtogatják a tavak.

Szennyes kedvében
folyóvá dagadt
a patak.

Sír a sár.

Állok az ablaknál,
szemem könnybe lábad,
szánom a szerelmeseket
és sajnálom nagyon
a gyümölcsfákat.

Amikor Magdi nénit vitték el ’59-ben, az egyetem egyesítésekor, mondták, hogy ezeket égessük el. Remélem, hogy tudja a verseit, maga szokta tudni a verseit, és kiigazított a konyhába a tiszt, hogy gyújtsam meg őket. Nagyon szép – mondta. Régi kommunista volt, József Attila verseket szavalt az illegalitásban…

 

Érdemes-e költőnek lenni ma Magyarországon? 

Egy lengyel költő, Zbigniew Herbert emlékére írtam egy hosszú verset, az a címe, hogy Eretnek táviratok. Megjelent németül és angolul is, érdekes módon lengyelül nem, ez a vers is választ ad a kérdésre:

Találkozás

Pán Cogitóval Rotterdamban
egy menedékes nézőtér legfelső
sorában ülve néztük-hallgattuk
és persze meg-megtapsoltuk
az újhéber költőket

aztán szinte egyszerre
hajoltunk egymáshoz két
vers közötti szünetben
szép nyelvet újítottak
maguknak szépet
igazán szépet

habár folytattuk a következő
pauzát kihasználva
minden nyelvnek talán
a vers adja meg leginkább
a szépségét
és fordítva is mondta
vagy mondtam egy újabb
ivrit vers után a vers ugye
vers a nyelv szobra

és állandó hiányérzetünk
ébrentartója

azé a hiányérzeté
mely a Fönnvalót gyötörhette
a hetedik napon mikor rájött
műve itt-ott föllelhető
tökéletlenségeire

aber igen tisztelt pán Cogitó
próbáltam tovább fonni a társalgás
meg-megcsomósodó
fonalát für sich a Szentírást önnek
ugyebár az ön anyanyelvén
lengyelül írták vala volt
csakis pán Transsylvanicus ahogy
önnek is az ön anyanyelvén
magyarul íródott vala volt

az Úr csodásan működik az ő
szent lelke által minden nemzetnek
a maga nyelvén jelenté magát

mert minden emberi nemzet
csak a maga nyelvén válhat műveltté
a Szentlélek a legősibb Comenius
a Szentlélek a legősibb
Comenius-előtti pedagógus
és valami fuvallattól meglegyintve-illetődve
emeltük egymásra poharunkat de
ezt már az est után a söntés
pultjának dőlve cselekedtük
amikor a poétalelkű rotterdami
kikötőbáró vendégeiként
finom portóit kortyolgattunk

És a Közös közlemény is jó válasz erre:

A költészet akárcsak a szerelem egy ember dolga azé aki szeret senki sem követelheti meg attól akit szeret hogy az őt viszontszeresse ha viszontszeretik örvendetes sőt boldog állapot de köztudomásúan a boldogtalan szerelmekből is szoktak sőt azokból szoktak nagy katartikus erejű művek születni senki nem kér nem kényszerít senkit sem arra hogy írásra adja a fejét ha arra adta vállalja ami vele jár de ha a tőle származó lelki haszon fejében tisztességesen eltartja a közössége a népe az olvasói hallgatói mindkét félnek becsületére válik a költőt nem választják kiválasztódik a költő vissza se hívható le se váltható kitüntethető megalázható mellőzhető elhallgatható lehallgatható elhallgattatható bezárható felköthető de – és ez számára maga az üdvösség – nemcsak halála után életében is föltámasztható a költő a szeretet nem-nyugdíjazható napszámosa és a nyelvnek sírontúlig-tartóan elkötelezettje egyébként testi mivoltában éppen olyan gyarló sérülékeny romlékony és romlandó s talán elviselhetetlenebb mint embertársainak nagy része rátarti de másokat kivált népeket nemzeteket le nem gőgöl önmagával állandóan elégedetlen Basta.

 

Dolgozik most valamin?

Nem. Illetlenségnek tartom, és nincs is türelmem. Fordítani szerettem volna, de azt sem csinálom. Egy-egy e-mailt is nehezen tudok megírni. Járok találkozókra.  Szeretnék még kutat építtetni, a tetőre napelemet. Valami közügyet szolgálni, de nem politizálni.

 

Varga Melinda

Kapcsolódó anyagok:

Kányádi Sándor a Kaláka Versudvarban (Videó, Művészetek Völgye 2011)