Sorsanalízis, Trianon kapcsán

Abafáy-Deák Csillag

Sorsanalízis, Trianon kapcsán

A Godot Galéria kiállítótermében a megnyitó előtt egy elkülönített helyet látok, mintha sportszőnyeg lenne, rajta összetekert piros huzal és egy kesztyű. Mire vagy kire várunk? Kik fognak itt küzdeni, és miért? Mi a tét?  Kinek szurkoljak?

„Vae victis!” (Jaj a legyőzötteknek!) – jut eszembe a régi szállóige. Ki ver tönkre kit? Váratlanul egy ágyékkötős férfi jógaülésbe helyezkedik el a szőnyegen. Gaál József, a kiállító művész lép hozzá, és a piros huzallal kötözni kezdi az ülő alakot. Gondosan vezeti körbe az emberi testen a zsinórt, szorosan, innen nincs szabadulás. Akkor most egy vétkest látok? Vétkesek közt cinkos, aki néma, írta Babits. Mindnyájan vétkesek vagyunk, senki sem szólal fel, senki sem tiltakozik a gúzsba kötés ellen.

Gúzsba köt bennünket a múltunk? Mintha a performansz azt sugallaná, fogadjuk el a múltunkat, amit nem írhatunk át. Még akkor sem, ha sebzetten vérünket hullatjuk. Gaál József megsebzi a vétkest, akinek vére a szőnyegre csöpög. A veszteség, a fájdalom jelei, mintha egy régi sebből serkent volna ki a vér. Újraéljük Trianont. Feltámasztjuk halottainkat, felélesztjük a Gólemet, a gonosz szellemet. Kívülről látjuk a múltunkat, önmagunkat. Holott nagyon is belül vagyunk, mint a hét vezér, amikor vérszerződést kötött. Örök időkre.

Gaál a kötéslevétel során elmetszi a zsinórt, akkurátusan, darabról darabra, mintha Prométheuszt szabadítaná ki a gúzsból, mintha egy ártó rontástól szabadítana meg egy emberi testet. Trianont nem lehet kiszabadítani, a történelem foglya marad, fogságban, az emlékezet foglyaként. Béki István, a vétkes – mint Nagy-Magyarország megtestesítője –, csak ül, nem mozdul, testén, homlokán, karján, oldalán vércsíkok, csorog a vér. Nézzük, hallgatunk, senki sem mozdul. Egy pillanatra a múltban ragadunk, a seb felszakítva, sosem fog beforrni.

Fotó: Fuska Nikol

A performansznak vége, a múlt – Trianon – fantomfájdalomként folytatódik, mintha elzárná előlünk a jövőt, mert ott mocorog tudatunkban a kérdés, mi lett volna, ha… Erre figyelmeztetne bennünket Gaál és Béki akciója? Valaminek az elfogadására, még akkor is, ha nincs bocsánat? Vagy arra, hogy mi van most itt, miből kell és lehet építkeznünk? Például ebből a kiállításból, a falakon látható érzéki és dinamikus képekből, a rajtuk megjelenő robusztusos, darabos kinézetű, csonka, ősi istenséget idéző emberi alakokból. A perfomansz és a kiállítás együtt érzelmi, politikai és erkölcsi megkönnyebbülésre, megtisztulásra is módot ad, a múlttal (Trianonnal) és a jelennel való szembenézés révén.

Csupán bábok lennénk, tényszerűen és spirituális értelemben is? Magányosak, kegyetlenek és szorongó, kitalált, eltorzított, traumatikus lények, emberi torzók? Gaál József figurális, erős atmoszférával, érzelmi motivációval, gesztusokkal rendelkező, szenvedélyt sugárzó, szintézisre törekvő alkotásai abszurdak is, szándékosan azok. Nem önfeledt formajátékok, az avantgárd (kubizmus) és a magyar aktivizmus kezdetét idézik fel bennem.

A művész részéről ez nem fetisizmus, és nem másolás, hanem saját stílusának, legendáriumának – minden külső elvárástól mentes, a festészet irányaira fittyet hányó – újraértelmezése. Olyan átmenet, amely elkerülhetetlen, mert nagyobb távolságból tekint vissza önmagára és művészetére, a világra. Szemléleti módja elmélyültebbé, egyedibbé és általánosabbá vált. Ez nem más, mint művészetének kiteljesedése, miközben elkerül, elhárít egy veszélyt, saját dogmatizmusának kialakulását. Az emberi természet megszólításában mer lírai lenni, saját impresszióira hagyatkozni. A pillanatról pillanatra változó és mégis örök emberi (sőt állati) tulajdonságokat térképezi fel, dogmamentesen, nem titkolva temperamentumát, egyéni és tudatos látásmódját. Azon művészek közé tartozik, akik teoretikusan is művelik, látják és láttatják a képzőművészetet, írásban és szóban is.

Gaál József kissé anarchisztikus látásmódja a rendet sem nélkülözi, formáiban, alakjaiban tetten érhető a kép belső rendjének, struktúrájának kialakítása, a megformálás ereje és fegyelme, annak elhitetése, hogy így korábban senki sem látta és láttatta a képen megjelenő figurát. Sorozatfigurái térmentesek, más szavakkal maguk alkotják a teret, kétdimenziósként az összenyomódó perspektívát. Semmi nincs rajtuk kívül; amit látunk, az nem más, mint önmaguk, önmaguk külső és belső tere. Az origó. Az állandó. Menny és pokol együtt, egyben. Ezekre a figurákra is igaz: Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek… (Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse…, 1909). Egy urbánus ember tekintetét látjuk, ahogy olyan világba merül, amely sokunk számára ismeretlen, mert köze van az ember tudattalanjához is, amely máig lenyomatként őrzi létezésének minden rezdülését, veszélyt, örömet, bánatot, kínzást, életet és halált, jelent és múltat, a meg nem élt, de vágyott jövőt, a lehetőséget, az el nem fogadott lehetetlent, szándékot és ígéretet, fikciót és valóságot.

A képek hatásmechanizmusa dinamikusabb, koncentráltabb lett. A figurák szétesése csak látszólagos, a test elemei nagyon is összetartozók, mintha valami ismeretlen erő (mágnes) fogná és tartaná össze őket. Gaál József ars poeticáját látjuk, nem a végsőt, hanem a most létezőt, az aktuálisat. Ezek a figurák ablakok is, amelyeken keresztül a művész ránk tekint és a világra, vagyis a képről hiányzó térré mi válunk, mi, nézők, ezzel a képbe költözünk, részeseivé, alanyaivá válunk az alkotásnak. A homogén színek a nyugtalan formákkal ellentétesek. Szín és forma kontrasztja feszültséggel teli, szétrobban a kép felülete. Mintha a figurákban rejtőzködő szellemek akarnának kitörni, erejüket megmutatni. Gaál József nem űz szellemeket, kísérteteket, a kiállítás sem válik szabadulószobává – ha van is olyan érzésem, hogy a torzó lényektől szabadulnom kellene, hiába próbálom, nem szabadulhatok tőlük. Elfogadom, hogy a szellemek léteznek, ahogy Trianon szelleme, fájdalma is létezik, ha akarjuk, ha nem. Bennünk rekedt, örökre ott is marad.

Gaál József sorsanalízisét és önvallomását, a gének erejét látjuk. Nem hivatkozik Szondi Lipótra. Gaál számára Trianon misztikussága, mitologikussá válása tény, ha mindkettő ellen küzd is. A választásra irányítja a figyelmünket, az elfojtásra, a tagadásra, a bűntudatra, az önbecsülésre, az előítéletre. A választás lehetőségére és a választás következményeire, a sorsban lévő szabadság és kényszer ellentétére. Torzó lényeiben valami nem sejtett és gyötrő fájdalmat, valami elviselhetetlent mutat fel. Az embert, kínzó félelmeivel együtt, ahogy senki nem szeretné – akarja – látni önmagát. Figurái sorsismétlések, minták, álmok, a saját és az ősök álma is. Változatok, mintha az egyéni utak egy irányba vezetnének, minden véletlenszerűségük ellenére.

Gaál képei lehetnének Szondi-tesztek is. Arcképek, provokatívak. A szenvedés, az önbizalom, a kirekesztés, a személytelenség, a kommunikáció arcképei, amelyek rokonszenvesek vagy ellenszenvesek, látásmód kérdése. Gaál autonóm gondolkodását látjuk, a pszichológián innen és túl, festői szemlélete multidiszciplináris, holisztikus egyszerre. Lélektani tudása tagadhatatlan. Képei lélektani naplók is, sőt útikalauzok, festőként pszichodiagnoszta is.

Emberi jelképet látunk, szoborszerűen megformálva. Köztereken nemigen szeretnénk ilyen figurákkal találkozni, sokan tiltakoznának ellene, az emberi méltóság megsértésére hivatkozva. Igen, Gaál József megsérti ezt a méltóságot, új jelképet hozva létre, amit részéről akár politikai akaratnyilvánításnak is tekinthetünk. Nincs másik oldal, emberi lényeinek oldalára kell állnunk, miközben tagadhatatlan, hogy megosztottak vagyunk mind Trianon, mind a látott alakok, formák megítélésében.

Gaál kreatív megújulása mindenképpen olyan jel és jelenség, amely a tömeges világjárvány idején is példaértékű értékmentés. Szellemi restségünk kihívásával egyszerre frusztráló és megvilágosító erejű értékvállalás.

Kölüs Lajos

A jelen kapujában

A kiállítótérbe lépve négy grafika fogad. Mindegyiken le- és megkötözött, sötét színű, gyötrődő, szabadulni nem tudó, esendő, elbukó, önmagát elveszejtő, magára maradó, társaitól elszakított, idomított, vezeklő, identitását kereső, állat és ember tulajdonságait egybeötvöző, arc nélküli alak látható. Egy pillanatra átfut az agyamon: Black Lives Matter, vagy fekete mágia, de gyorsan el is vetem mindkettőt. Önképünk újraírásával nézünk, nézhetünk szembe, konvenció és illúziómentesen. Amit látok, az egyszerre groteszk és irracionális, de nem skizofrén és nem modoros, sőt inkább mitikus és rituális emberi testtartás, amiben a totális kiszolgáltatottság, egyfajta ismeretlen erőnek való örökletes alávetettség, az egyéniségtől, a szabadságtól való megfosztottság, továbbá a kegyetlenség, a könyörtelenség jelenik meg. A bűntudat és az önvád, a félelem mindennapi szorításában az érzelmi zsarolás, a manipuláció is jelen van?

Keret és cím nélküli, téglavörös, sötétbarnás, foltos, kontrasztos, kifehéredő, kimetszett részekkel, erőteljes arccal (mimikával) rendelkező emberi testek sorakoznak a főfalakon. A szem többnyire üregesen fekete, Oidipusz-szem, megvakított, világosság és világ nélküli szem. A test darabos elemei és illesztésük a céltalanságot, a véletlenszerűséget és a váratlanságot hangsúlyozzák. Valami egyszerre befejezett és befejezhetetlen, összeillő és össze nem illő, a lét és nem-lét kettőse. Ismerős és ismeretlen, idegen arcú világ néz vissza rám a falakról.

Fotó: Abafáy-Deák Csillag

Egyik figura sem egész alakos, valamelyik testrésze hiányzik, vagy a kar, vagy a láb, mintha torzszülötteket látnék, vagy egy távoli, ködös univerzumot. A többszörösen geometrizált, tömörített, eltorzított, csonkított, sávozott, kockázott, vonalazott, részekre bontott és részekből összeillesztett, egymásnak feszülő, egymást keresztező, elfedő, kitakaró, egymással összefonódó, izomrostokra emlékeztető formák az egyensúlyából kibillenő embert mutatják. Halványan derengeni kezd ugyan bennem Mary Shelley műve kapcsán Frankenstein, avagy a modern Prométheusz kérdésköre is, de itt nem egy halott feltámasztásáról van szó, hanem Trianonról. Trianon úgy van jelen tudatunkban, hogy nem ért véget, ma is tart, örökös jelen, feldolgozhatatlan és érthetetlen.

Trianont címerként (címerpajzsként) használjuk saját magunk azonosítására, másoktól való elkülönítésére, és állandóan használjuk. Koptatjuk, mint jelvényt, a kabátunk hajtókáján. Trianon napi táplálékunk, étrendünkből kihagyhatatlan.

Gaál az emberi test formátlanságában, torzójában emberi mivoltunkra kérdez rá, az esendőségünkre. Maradt a természetközeli színeknél, földszíneknél, a vörösesbarna földfestékeknél, az umbránál (égetett változata sötétebb, mint a nyers), a sienainál (sárga és barna színű). Ezek az emberi testek küzdenek valami ellen, vírus és/vagy gondolatok, érzések ellen. Veszélyben vannak, veszélyben érzik magukat, a veszély elhárítására mozgósítják idegrendszerüket, testi erejüket.

Gaál József különböző pózt felvevő alakjai – heroldjai – mesteralakok, varratos, összefércelt arckifejezésük a szétszakítottságot jeleníti meg. Családtörténetet látunk? A pajzs hiányzik, szimbolikusan a papír válik pajzzsá. A képek struktúrája a deformált és geometrizált (fragmentált, külön váló) emberi test felépítését képezi le, az épség elvesztését, létre nem jöttét szimbolizálva. Gaál az emberi arcra, annak gesztusára fókuszál, és a gesztusok koherenciájára. Az expresszíven megformált, karakteres, groteszk, karikírozott, rémísztő és emblematikus korpuszok, szellemalakok hús-vér testként jelennek meg előttünk. A figurák lehetnek nők vagy férfiak, a nemi jelleg megkülönböztető vonása háttérbe szorul.

Gaál szembe megy azzal a fajta ideállal, egzisztenciális elvárással, amelynek központi eleme a verseny, amely által mindenki a csúcsra tör, több pénzt, hatalmat akarva. Figurái nem bibliai alakok és szentek, torz lényük az elbizonytalanodott vagy elbizonytalanított ember értékválságát tükrözi, a töredékességet, a hiányt. Az ábrázolt testkép a világ hierarchizáltságának megvetése. Ezzel a festő megkérdőjelezi világunk működését, beállítódását, sőt annak embertelenségére, a kirekesztésre, a megbélyegzettségre, az elesettséggel szembeni részvétlenségre utal.

Az örök élet vágya és ereje lüktet ezekben a képekben, az alakok erőfeszítésében, hogy lehessenek, hogy élhessenek itt a földön. Gaál nem ígér megváltást figuráinak, de nekünk, nézőknek sem, magunkra hagy szorongásainkkal, érzelmeink kusza hálójával, tudatlanságunkkal, hogy mit hoz a jövő, mit teremt és őriz meg a múlt, a hagyomány.

Gaál figurái az ősiséget, a kezdetet – az emberré válás kezdeti, apokaliptikus világát – jelenítik meg. A művész közel hajol az arcokhoz. Visszafelé halad az időben, hogy a mában érezhesse magát, hogy tudja honnan és miként is érkezett, érkezhetett a jelenbe. Egyfajta rítust, beavatási szertartást művel, ami számunkra irracionálisnak, illogikusnak tűnhet. Hordd el ezerfelé magad, / szakítsd meg a töretlen egységet, / szóródj szét, elárulva a semmit. / Fennmaradt nyomaid szikrázzanak / a végtelen űrben, és távolból / ismerjenek egymásra töredékeid. (Áfra János: Rítus)

Beavat egy álom- és képzeletbeli világba, a megszállottságba, a démonok létébe, az öntudatlanságba, a hiszékenységbe, a jó és rossz örök (h)arcába. Beavatáson vagyunk, egy halotti pompán, az elmúlás, az átlépés határán, ahol az árnyéknak is van árnyéka, ahol még nincs hazugság, nincs szemfényvesztés. Egy ismeretlen világban járunk, ami eltűnt, ami elsorvadt, ami talán sohasem létezett, csak vágyainkban, a tudatunkban meg csontjainkban.

Gaál rítusa drámai játék, az emberi lét kölcsönösségére, az ember szabadságára, az emberi természetre utal. A természet félelmetes ereje, az emberi hit és hitetlenség kettőssége tárul elénk. Minden figurájának ajkán halhatatlanul ott van „az isteni gondviselés kifürkészhetetlensége nyomán felfakadó »Nem értem!« – kiáltás” (Gelencsér Gábor). Bergman filmjében az Isten hallgat, csak az ember beszél. Gaálnál mindkettő hallgat.

További képek a performanszról és a kiállításról a lapozható galériában.

Fotók: Fuska Nikol (performansz); Abafáy-Deák Csillag (kiállítás)

*

Gaál József Trianon-heraldikák című kiállítása

2020. október 15. – 2020. november 14.

Godot Galéria

1114 Budapest, Bartók Béla út 11–13.