Onagy Zoltán - PÁROS JÁTÉK A-val - regény, 11. rész

A karácsony és a karácsonyi alma. Szenteste délutánján kútba dobott, vízkeresztkor kihalászott piros Jonatán alma. A konyhaasztalt körülállva a petróleumlámpa fényében, annyi cikkre bontva, amennyien éppen, körben a piros héj, belül az átlátszó magház, mint a mise végén.

PÁROS JÁTÉK A-VAL

Onagy Zoltán regénye, 11. rész

Harapós liba

A félig tömött liba a keresztallén át jut vissza a baromfiudvar civil libái közé, amikor egészségügyi okokból kivágják a kétfarkú tömőkosárból. A kétfarkú kosár deréktájon kellő átmérőjűre szűkíthető a fölös ficánkolás megakadályozására. Kialakítása elöl íves, hogy a begy, a vastag mellehúsa szilárdan fölfeküdjön, a hosszú, engedetlen nyakat kordában tartsa. De minden hiába. A liba nem hízik.
    A félig tömött liba, aki egészen tömve karácsonyi ebéd része volna, lélekben serpenyőbe készül pelyhes korától. Arról álmodik, hogy a vakítóan fehér damasztterítőre hasal, körbeülik, pirosra sült bőrét csodálják, Zsákvarró tűvel bevarrt seggéből kandikáló fűszeres töltelék láttán nagyokat nyelnek. Az étkező nyitott asztala fölött tulipántos tányérhad cseng, négyágú villák, ragyogó kések ciripelnek. Ilyenféle halotti torra készült kisliba korától.
Most ezt a libát, ezt a félig tömött, azaz valójában féltömött és féltömetlen, tömésre alkalmatlannak ítélt libát (szegény liba totyog lógó szárnnyal a nedves diólevelektől csúszós keresztallén, vonszolja nehéz testét futástól elszokott lábain), súlyos depresszió üti el. Élete mélypontja.
    Többé nem lohol gágogva a gazdaasszony mögött, aki horpadt pléhbögréből kevert darát szór pályatársainak. Kukorica alapanyagú étel szagát se bírja. Fűzkosarak látványától gyomorrángást, hasmenést kap. Üldögél a bánatban, sétál egy rövidet, visszazöttyen. Rontott életén, az elsikkadt lehetőségen morfondíroz. Búskomor. Zajos, figyelemfelkeltő öngyilok foglalkoztatja, hogy leküzdi magát a kert végébe, beleöli magát a karcsú patakból kialakított libaúsztatóba, véget vet annak, amit a balsors elhibázott.
    Enni nem képes. Csak nézi a durvára őrölt kukoricadarát, az ocsús búzát, ahogy a társak éhesen rávetik magukat, aztán az időről időre dézsába öntött vödörnyi naphalat, szélhajtó küszt, apró keszeget. Nem eheti, a gyomra fordulna ki. Az elmúlt gyötrelmes hetek alatt hozzászokott a disznózsírral puhított héjú, langyos lében úszó magyar-kukoricához, a gazdasszony erős, de érzéki kezéhez, ahhoz, hogy nyelnie sem kell, eszik mégis. Áll, néz boldogtalanul, a kosárban megkopott, hajdan hófehér tollába belekap a hűvös decemberi szél, nézi a kertvéget, a kertvégi tóban önfeledten fürdőző gúnárokat, hogy akkor most beleöli magát. Bele ő. Ilyen liba.
    A kamionosné Bacardija némiképp hasonlatos a langyos lében úszó, zsírral puhított héjú magyar-kukoricához.
    A kamionos hazaútjain nem csempész mást, csak Bacardit és pornóújságokat. A Bacardi kiváló áru, a pornó nemkülönben. Nem világos, miért éppen kubai rum, miért egy testvéri-baráti, bár távoli ország itala, amelyből az elvtársak a KGST kókadt viszonyai közt bármikor akár tankhajónyit is megvesznek, az árról sem alkudoznak, mégsem koboztatják el, nem tartóztattatják le a városi rendőrkapitánnyal a kamionost. Meghagyják a kamionosnak a piac romszeletét. Ő lepakol, és az asszonyra – aprócska, fekete szemű, nyakig szőrös, pörgethető, bolond nő – bízza az értékesítést. Elad, amennyit. Másik amennyivel becserkeli Gazsit, a huszas évei elejét taposó fiút a hatodik szomszédból zárjavítás ürügyén.
    Ne harapj, te!, mordul Gazsi, amikor harapva vagyon. Nem feltétlen hátrány, mert közben nem veszi észre, ha igen, nem tudatosul, ennyi szőrt életében nem látott nőn. Segge is, háta is szőrös, mint egy férfié. A Bacardi-tulajdonos kamionosné harap, amikor nagyon beindul. Észre se veszi. 
    Igyál Gazsi, egyél Gazsi, válaszolja két harapás közt a kamionosné, nem harapok, Gazsi. És Gazsi iszik, eszik. Akit szétszednek, ennie kell. Aki eszik, innia kell. Piheg, szuszog, de bírja az ifjú házasságtörő Gazsi, ám egyszer aztán eltelik mégis.
    Pihenőidőkben pislog ki a fejéből, mint a hajszolt gúnár. Hogy nem. Soha többé Bacardit. Soha szőrös libát.¹  Szusszan kettőt. Harmadikra indul. Jó az. Nem sejti, holnapra a rum illata összerántja a garatot. A szőrös női mellbimbó gát. Minden hiába.

Csapodár a szentem

Csapodár a szentje. Csélcsap. Felszínes. Hentergő csalfa macska. Kár rá időt pocsékolni, hiba róla feltételezni, hogy megtartható. A kíváncsi nő: megyen.
    "Lesz még jobb is. Gazdagabb is. Hozza a lovát. Elvisz innen. Hatszázzal. Lobog a ló farka, sörénye. Suhog a szélben. Királynővé tesz. Selyemkaftán névnapra, tenger gyümölcsei reggelire, sós tengeri pára a bástyán. Mindegy milyen. Legyen, amilyen lesz, tegyen királynővé." A kezdet. Legyen hát.
    Két álhatatlan szerelme érdekes, mert ha nem is látható és nem is nyilvánvaló, mindkettő igényli a biztos közeget, ül egy hosszabbat, s ha indulni kíván, mert elunja a túlbiztosított, elfalazott helyeket, indul, hogy majd visszatér, ha hiányzol. De nem jön. Nem vagy már. És nem hiányzol.
    Az álhatatlan nő szakasszony az ágyban, ahol bizonyos kor alatt ritka a jó szakasszony. Mindent tud, megcsinál, mindent elvár, gátlásai nincsenek. Eredetileg se voltak. Nyomot kíván hagyni, és nyomot hagy. Ha nő. A nőnemű álhatatlan folt a frissen húzott ágyon, párnán, lepedőn. Foltminta, mint sorminta. Irány, technika, vágy, kutatás, helyezkedés, titok. És várakozás.
    A nőnemű álhatatlan eléri a huszonötöt, mire minden kétséget kizáróan kiderül, ő bizony álhatatlan.
    Aztán újabb tíz év a fehér ló, a hercegfi, a suhogó farkú ló nélkül. Az idő teltével rádöbben, mekkora öröm esetenként egy rágatlan kis fickó, aki számára minden új mozdulat térkép a puszta, bejáratlan mezőn, újdonság a rutin, a forma. Minden forma. A legközönségesebb is, ha bővítve ezzel-azzal. A nő számára öröm, hogy a továbbiakban az általa rajzolt térképmezőn mozog alaposan kioktatva, kanyarokat előre látva, időben lassítva a férfi, akit ő még taknyos kölyök korában kapott el, kormányolt a megfelelő irányba.
    Újabb tíz év. A kisváros vasárnapon, fél tizenegykor, fürgén misére indul. A nő, aki fölött elrobogtak az évek, az éjszakák, az ügyetlen fiúcskák kora, ül a főtéri éjjel-nappali bár kerek asztalánál. Cipősarka kopott, pulóvere nyúlik, a hajdan gömbölyűen feszes farmer ráncot vet, sminkje sötét és elnagyolt. De kedvtelve nézegeti a gyerekeikkel misére ballagó fiatal férfiakat, díszes, gőgös asszonykáikat. Messziről látja őket az ágyban, gyertya és lámpafényben, mindent tud, mindenre emlékszik, ismeri a fiú hajdan kedvenc ételeit, figuráit, igyekezetét.
    Mosolyog az Unicumba. Mosolya nem látható, az asztal és a templomút közt tizenhat méter. Csak a függöny leng békésen, amit hyposzagú huzat domborít.²

Gyerekterep

Az allóka: gyerekterep. Kisfiúk, kislányok terepe.
Rácsos, kör alakú háló, alul apró kerekek, hogy a kiskölyök mindig szem elé legyen gurítható. A kerekek falapba csavarozva, a csavarok nem érnek át a lemezen, mert tudvalévő, hogy a gyerek mindent megtalál, amit nem volna szabad keresnie. Ezért nem egy vagy két nagy csavar tartja a kis kerekeket, hanem nyolc apró csavar, hogy a feladatot közös erővel elláthassák. A feladat, ha a gyerek ugrál, hisztériázik, odaveri magát, akkor se szakadjanak le a gördítő kerekecskék, horpadjon az allóka közepe.
    A barát, akivel megoldják a csavarcserét, ezermester, de dadog. Dadog, mégis beszédkényszeres, mindent kétszer, ötször elmagyaráz. A dolog időigényes, mert a hülye magyar nyelv kifejezetten kedveli a kemény mássalhangzóval indított szavakat, és a k-val, t-vel kezdődő mondat emberfeletti feladat, bármikor a végtelenbe nyúlik. A fiatalember – mert nem ezermester – régen tudja, mi lesz a beragadt, kikeveredni nem akaró rohadt szó, miféle mondat indulna, ha tudna, ha átugraná a beszorult mássalhangzót,  mi a mondat lényege, néz türelmesen. Mert félig se ezermester. A fiatalembernek szerszámai sincsenek. Kedve sincs ezerféle, ház körül szükséges mesterséghez.
    Aztán meg dolgozik közben, szegény. A mássalhangzó kifelé igyekeztében – kh-kh-kh-kh – rázza a felsőtestet, a nyakat, ami megmozdítja a csavarhúzóval ügyeskedő ezermesteri kezet. Hol ide szúr, hol oda. A csavarhúzóval. A vésővel. Az egyebekkel. A fiatalember ilyenkor elhúzódik.
    De minden elkészül. Komótosan, szövegkörítéssel, de inkább elkészül, mintha maga állna neki. A falemez ebből következően döng, ha a gyerek beindul. Amikor döng, éberen fülelő édesanyja tudja, angyalkája megéhezett, megszomjazott, telerottyantotta a pelenkát, egyebek.³

Alma

Van család, tér, ahol az alma puszta gyümölcs. Kompótalapanyag. Turmixléhez íz. Máshol hulladék, rákerül, mert később potyog a fáról ringlónál, nyári körténél a cefréshordó tetejére, rövid nyárban, éretlenül lehullva a viharos szélben, négy cikkre vágva, élesztővel keverve, cukrozva, nehogy pálinkaként is vékony és éretlen legyen.
    Alma dolgában csak az alma lételem. Az almamell, az almaarc, az alma íz. A karácsony és a karácsonyi alma. Szenteste délutánján kútba dobott, vízkeresztkor kihalászott piros Jonatán alma. A konyhaasztalt körülállva a petróleumlámpa fényében, annyi cikkre bontva, amennyien éppen, öregek, fiatalok, unokák, néha csak ostyaszerű, olvadó, hajszálvékony szeletke jut a nyelvre, körben a piros héj, belül az átlátszó magház, mint a mise végén. A család egyszerre benyelte, elfogyasztotta, hogy a következő esztendőben egészség ragyogja be a házat. A karácsonyi alma térképnek is alkalmatos. Akinek jut belőle, nem kúr félre nagyon, ha a következő évben mégis eltéved a sűrű málnásban, az almacikkre gondolva hazavágyik, hazatalál. Az öreg vágja az almát, vizsgálja az első, a felező metszést. Ha magot talál, magot vág, jövőre szar idő, szar viszonyok, rossz idő, bedöglik a kukorica, novemberben szüret. Ha elcsúszik a magok közt a kés éle, és épen maradtak, jó idő következik. 
    Ismeretesek helyek, ahol fél alma a csutka. Ismeretesek olyanok, ahol az asztalról guruló Jonatánt ballal leveszik, mint a teniszlabdát, jobb lábfejjel emelik vissza, ha sikerül. Ha nem, akkor nem. Az alma. Pedig az alma, pedig az alma.⁴
    Szentiváni tűz parazsában sült, ráncos, illatos és manófejű Húsvéti rozmaring, amikor a hajnalt várja, és amíg a harmat le nem szárad róla, gyógyerejű.
    A három piros Jonatán.
    A félbe vágott alma, amikor visszautasítást közöl. Fent a hold. Gonosz és kerek. Mellette csillagok hunyorognak, hogy a szem beleszakad. Bolondul pulzálva, kéken és sárgán. Az ágak közt néma madarak. A Duna csobog halkan. Hömpölyög lefelé. A sátor mögött szarvasbőg az ifjú. Cifrázza. Mélyíti gyomorból.
    Vigyáz persze, ne hallja minden közeli és távoli sátorlakó, csak ez az egy, aki tudja, ismeri, értékeli, elfogadja, sőt: igényli. Megadja a módját. Elegendő cifrázás és mélyítés után kigurul egy többször használatos, ragyogó, gömbölyű alma, átugorva a sátorbejárat porát, elkerülve a cövekeket, gurul, gurul.
    Ugyanez az alma úszik majd, úszik bukdácsolva a Duna hátán előbb Visegrádig, ahol kisodródik a bal partra, onnan tovább Kisorosziig, itt a rövidebb utat választja, a Kis-Dunát, azután Pest és Buda közepén ring, nem téve különbséget a két part között. Azért úszik ilyen eltökélten, azért halad a cél felé veszettül, mert ahány kilométer út, ahány éjszaka, hajnal, nappal, annyi boldog., egészséges esztendő vár az ifjúra, ifjú leányra.
    Közben az ifjú azt súgja szerelmesen: Az én babám aranyalma. Fölteszem a fogasomra. Vagy az új változatot: Az én babám gyémántcsizma, felakasztom az orromra.

Alomba piszkít

Okos ember nem piszkít az alomba. Sajátjába. Barátjáéba se gyakran, de az még magyarázható, értelmezhető, ügyes okfejtéssel elhárítható a felelősség. Ilyen esetekben többnyire a nő, sőt, minden esetben a nő, csak és kizárólag a nő. Ha nem, akkor mégis ki? A férfi úgy kalkulál, gyerekkori barátot már nem találhat, nő meg, mint a nyű.
    Dehogyis akartalak én tégedet, Bözsi!
    Mi az, hogy nem akartál éngemet! Akkor mér’ düllesztetted úgy a szemed, ehe, majd beleléptél a halászléba, mér’ simítottál meg mindig a szemeddel, amikor elmentem melletted, épp csak a mellemet, a seggemet meg nem markolásztad, azt a szentséges hazug fajtádat!
    Ilyen szentségtelen kurvát életemben nem láttam, gondolja elképedve szegény férfi, akit a halászlé és azt követő vörösborok hajnalán letepert a ház asszonya. Illetve nem leteperte, feküdt, sőt aludt már, arra ébredt, cuppognak odalent. És hagyta, mást nem tehetett. Nem tett.
    A másnapi jó reggelt, hahó zárt szájjal, elfordulva, dühösen. A következőkkel nyit a ház asszonya, hogy:
    No, nemigen futottad ki a formádot.
    Másnapos ködben körvonalazódik, éjszaka valami történt, bár az ébredés ágyneműje gyanút kelthetett volna, elhessegette.
    Csak nem te voltál, néz szomorúan a nőre?
    Ha teheti, ha módja van, nem őt választja a vendégasszonyok közül. Tizennégy fős vacsora. Juthatott volna semleges nő, izgalmasabb is, ha oda van egy kóbor érintésért, mint a latin pincér éjfél után, de csak örült, csak volt, nézte a derűt, a jókedvet. Elégedetté tette, hogy ő most nem vesz ebben részt, mert valóban jó a kedve, talán, mert nincs vele az asszony, a vele járó savanyú kontroll. Üldögélt, boka mellett elengedte az estét. Azután félrészegen eldőlt a cselédszobában.
    Reggel határozza el, ő soha, de soha és soha nem csinál bulit otthon. Nincs hal. Nincs szabad szellem. A női szabadság, a kockázati tényezők és az illúzióromboló mosogatás miatt.⁵

Álom

Jó Krúdy tíz éven át szőrözget álomfejtő szótárával, mégis villámgyorsan elavult, mert a mával (1995) nem álmodhat kora embere. Nem, hogy a gép meghülyül, mint kapcsolatuk kezdetén, törli a fix lemez valamennyi kezdetleges programját.
Az se nyomasztja álmában, hogy érdeklődőbb, ám felelőtlenebb kisebbik fia eltűnteti az elmúlt időszak megírt, de még el nem adott dolgait, mialatt ismeretlen játékprogram megfejtésén fáradozik. Már álma előtt, a hűvös lepedőn, kedvese forró bőre érintése közben is bezavar a vészterhes lehetőség, majdnem csődöt nem mond rémületében.
    De nem ezzel álmodik, nem a lemezen maradt anyag, nem szüzessége iránti aggodalma ébreszti. Krúdy álmos embere ezzel az abnormális pillanatban megfogadott abnormális szüzességgel sem álmodhatott.
    Ám. Van is, jut is, lejárt szavatossága ellenére nyomban fejthető, irányba állítható.
    Íme: tizenöt éves iskolás lány. Szünetben átlép a szembeszomszéd sörözőbe a félelmetes kémiadolgozat előtti kisvodkára, közben elüti egy rohanó koszos fehér Lada. Szürke, lompos nő vezeti. Rémülten vicsorogva üti el, sikoltva nyomj a féket, de a kocsi nem reagál. Feldobja a testet a verőfényes tavaszba, ívet rajzoló haján átsüt a délelőtti napfény, leérve átpördíti a szomszéd sávban közeledő faros Ikarus elé. Az megáll fölötte. Sikoltozva, kerekedő kék szemmel térdepelnek, bámulnak a kerekek között, a szőke haj lelóg, mindenki szőke, minden térdeplő szeme kék, az elütött szőke lány barátjáé is, aki vele futott kisvodka ügyében a szomszéd sörözőbe a kémiadolgozatot megkönnyítendő, ő is szőke, lóg a haja, olajszag árad, csöpög az olaj. Lábánál fogva kihúzzák a kerekek közül, közben látható a szakadt iskolaköpeny alatt, farka van. Fiú a szőke lány.
    Na. Ez részletesen megfejthető Krúdy segedelmével. A baleset: pénzveszteség. Szürke és koszos fehér szín, hajnali szürkület, jobb, új világ, a demokrácia hajnala a népnyúzó után. Farka van a lánynak: figyelmetlenség, ezt illik időben felismerni, mert nem vígjáték, ha farka van a lánynak, ebből jelentős pofára esések keletkezhetnek.
    A három együtt: marhaság. Olajat látni, olajszagot érezni: pénzt, nyugalmas életet ígér, áradó bevételt. Így négyen, még nagyobb marhaság.
    Egyedül a szürke nő biztos: tőrt tart a szatyorban.⁶

Anna-M. lapalji jegyzetei:

1. Még hogy szőrös libát. Ha valami nem tetszik, teszel ellene. Engem megborotváltál a tizenkilencedik születésnapomon, ez volt az ajándék. Közben nem mondtad, hogy a bundával volna bajod. Igaz, én voltam kíváncsi rá, de akkor is, megborotváltál, slussz, passz. Igaz, akkor karácsony és Szilveszter napja közt, én is születésnapodra, én is ajándékként, megborotváltalak. Volt benne bosszú is a véget nem érő viszketés miatt, amit a borotválásod okozott, de ezt nem tudattam előre.Meg ez a harap. Mi az, hogy harap? Persze, harap. Örülj neki. Csak a nagy, erős, izmos, haragos, mozgékony, nagyfejű és önfejű nem fér, aki nem bír magával, nem fér a bőrébe. Az aprócska, a ványadt, a hajlékony, az ide nyeklő, oda nyeklő elvan a fogak közt. Attól senkinek baja nem lehet. Ha harap, akkor az előző nagyfejű változat lép érvénybe. Mi baj ezzel?

2. Tudjuk, kérem tisztelettel, tudjuk a nőt, generációk tanárnőjét, görcs- és szorongásmentesítését szorgalommal, dicsérendő elhivatottsággal végző ordas Vagina Petrovicsot. Szép, mondhatom, szépen emlékezel meg nagyságos Petróczi Aniról, aki seregekkel végzett, gimnáziumi osztályokkal, reggelre. Szemét vigyorodat is tudom, szemét vigyorod is ott lapul mindig, amikor elmegy előttünk, át a téren, és ő is. Meg tudtalak volna ölni, amikor a Madách-téren, amikor mindig a Madách-téren, szemben a Könyvtár bejáratával, az út másik oldalán, ahol rám vártál a napi egy szem franciakrémessel, a Madách tér napsütötte padjai mellől játékosan átringatta a seggét neked.

3. Hadd ne komment! Rendben?

4. Szegény, szegény almaerdő tulajdonos. Te szegény. Még mindig hatása alatt állsz? Amíg kicsik voltunk, és az almaerdő is kicsi, addig a trágyát hordtam nektek ásáskor, mert apád nem engedte be a lovat az almásba szántani, nehogy lerágja a szemét ló a hasznot, a friss tavaszi rügyeket. Ástatok káromkodva heteken át. Amikor nagyobbak lettünk, és az almaerdő is nagyobb, permeteztél, mindig permeteztél. Rézgáliccal. A mésztej kiszárította az egész karodat. Soha nem jöhettél, ha megbeszéltünk valamit. Permeteznem kell, a kurva anyját, jön a köd, jön az eső, a kurva anyját, lemosó permet következik, aztán jön az almamoly, a vértetű, a kurva anyját! Aztán ősztől az almásládák mindenütt abban a nagy lakásban. Istenem, szegény apád is! Ennyi munka, és semmi eredmény. Belegondolva is lohasztó. Közép-Európa maga a lohasztó keserves. Szép, hogy azzal fejezed be, az én babám aranyalma, fölteszem a fogasomra. Talán az egyetlen túlélő technika.

5. Csak nem má’ megint a HAL? Csak nem má’ megint nyerésbe vagyon problémafeloldó készséged? Semmi dolgod az egészben, téged akaratodon, sőt tudtodon kívül magára rántott valaki, valamellik figyelmetlen barátod neofita felesége, de bizony, ha tudod, az ellened készülő merényt, inkább hazahívod az asszonyt! Istenem, mennyire ott röfögsz minden csalfa, szemforgató mondatod mögött! Most már igazán kíváncsi vagyok, egyéb olvasó személy (az ismeretlen olvasó), aki testközelből nem ismer tégedet, mennyire veszi be ezt az évtizedek óta gyakorolt hamiskodást, hogy te, mindig csak te, aki a legjobb vagy, aki a legjobban tud mindent, legyen az politika, irodalom, kutyanevelés, szőlőmetszés, mindenki más ostoba, vagy félreértett valamit. Erről szól az életed, erről beszélnek a szövegeid. Ráadásul én nagyon jól ismerlek, engem már nemigen verhetsz át. Minden gesztusod feljegyezve, minden jajongó, önáltató és önsajnáltató strófa. Menj a francba, menj már a francba!

6. Kérem tisztelettel: mi ez a szüzesség? Mi az, hogy szüzesség? Mit hazudsz mán megint? Miféle szürke nő áll az álomban késsel? Tán csak nem rám gondolsz, hogy őszülök? És mi az, hogy farka van a lánynak?  Hogy félszemmel néztél oda, a szemed sarkából megállapítottad, hogy jó a segge, és a hosszú haj miatt nőnek nézted? Egyszer nagyon régen, még az ántivilágban, még az átkosban, Közép-Európában történt, raktad fel a frissen mosott függönyt, nyári kánikulában, nedvesen, hogy kilógja magát, és a helyén száradjon meg. Ágasodtál a hokedlin, a hokedli az ablak elé tolt szobaasztalon. Három darabot kellett leszedni, felrakni a galériás, Kossuth Lajos utcai magas albérletben. Fogtam a hokedli két lábát, adogattam a függönyt, hogy ne kelljen lemásznod. Egyszer felnézek, látom, milyen jó a segged, olyan jó, hogy meg kellene fognom azonnal. Mondom is. Atyavilág, mondom, de szép segget látok fölöttem. Úgy meglepődtél, billent alattad az asztal. Amikor végeztünk, sértetten lemorogtál, hogyan képzelem. Férfinak nincs jó segge. Nem vitatkoztam. Én már csak jobban tudom. Egyszóval: a figyelmetlenség esik. A jó segg az jó segg, bárkié.
 

Az oldalt Banga Ferenc Néma ABC című grafikájának részleteivel gazdagítottuk.