DÖNTETLENEK – Kőrösi Zoltán novellái

A labda volt az egyetlen, amin látszani kezdett az egész napos használat. A csillogó bőrfelületen előbb apróbb kopások, kicsi repedések jelentek meg, s a fehérsége is kezdett eltűnni: elhalványultak a feliratok és a csillagok, mintha tömörebbé és súlyosabbá vált volna.

DÖNTETLENEK

KŐRÖSI ZOLTÁN NOVELLÁI

BLAHA

Hajnalban jelentek meg a téren, akkor, amikor a legkevesebb autó jár arrafelé. Néhányan az aluljáróból jöttek fel, mások a parkból, a padok felől, ahol aludtak. Szatyrokat, táskákat hoztak, kopott, viseltes csomagokat, úgy, ahogy voltak, a jellegzetes, ormótlan cipőkben, az egymásra száradt trikókban és pulóverekben, megkeményedett, szanaszét álló hajjal, gyűrött, mindig álmos arccal. A labdájuk viszont vadonatúj volt, kétség nem fért hozzá, soha nem koptatta még semmiféle pálya, csillogott rajta a lámpák fénye, és a puffanásaiba valami alig észrevehető fémes hang is vegyült, mintha a bőrt holmi finom, vékony páncélborítás is védené, és az pendülne meg minden lövésnél.
    Körül se néztek, mint akiket nem érdekel semmi forgalom.
    Előbb csak passzolgatni, emelgetni kezdtek, majd, amikor összegyűltek, ketten-ketten sárga, vaskeretes padokat is hoztak valahonnan, azok lettek a kapuk. Egyet a Keleti pályaudvar felől állítottak fel, a másikat vele szemben, az Astoriának háttal. Oldalt sorakozott a szatyrok sokasága, az volt a partvonal.
    Csapatokat választottak: sorsolással, kiabálás és veszekedés nélkül osztották el a játékosokat, aztán felálltak a helyükre, szabályos hadrendbe.
    Felkelt a Nap, mire elkezdték a meccset. Talán nekik fel sem tűnt, hogy az első labdapattogás óta nem haladt át egyetlen autó sem, de ami még különösebb, nyoma veszett a villamosoknak és a hetes buszoknak is, csend volt a Blaha Lujza téren, leszámítva a csosszanásokat, zihálásokat és a labda pattogását.
    Csendben játszottak, nem hangzott el egyetlen kiáltás.
    Mire feljebb emelkedett a Nap, már egészen sokan összegyűltek az oldalvonalaknál is. Hármas, négyes sorokban tömörültek az emberek, volt, aki már csak a pálya kis részleteit láthatta, a vállak fölött, a testek között kukucskálhatott át, mégis csak egyre gyűltek. De különös közönség volt ez: láthatóan teljesen együtt éltek a játékkal, odaadóan mozdultak a cselekre, sóhajtottak a jól sikerül átadásokra, lendült a lábuk egy-egy lövésnél, ám  nem hangzott fel tőlük egyetlen hangos bíztatás, egyetlen kiáltás, egyetlen szurkolás sem.
    Szeptember volt, a hónap második fele, mégis olyan melegen égetett a napfény, mint máskor augusztus derekán.
    Az átizzadt testeken egyre büdösebbek lettek a megfeketedett, koszlott ruhák.
    Távolabbról persze hallatszott, hogy zúg, zakatol a város, megy a metró, a buszok, az autók, a villamosok, de a Blaha Lujza teret továbbra is elkerülte minden forgalom. Ha elgurult a labda egy-egy lövés után, akár a kissé lejtős Rákóczi úton az Astoria felé, akár a házfalakról megpattanva a Keleti irányába, mindig akadt önkéntes labdaszedő, aki azonnal visszahozta.
    Fáradság sem igen látszott a játékosokon, illetve, ha valaki figyelmesebb volt, láthatta, hogy az oldalvonalaknál, feltűnés nélkül hajtanak végre egy-egy cserét, az, aki az imént játszott, immár maga is ott áll a nézők között, s helyette rögtön ott szalad az új játékos, mindezt szavak és jelek nélkül, villámgyorsan, mintha előre megbeszélt terv szerint tennék.
    Néhány későn jövő néző az eredmény állását kérdezte, de a többiek csak a vállukat vonogatták.
    A labda volt az egyetlen, amin látszani kezdett az egész napos használat. A csillogó bőrfelületen előbb apróbb kopások, kicsi repedések jelentek meg, s talán aszfaltot borító portól, vagy valami mástól a fehérsége is kezdett eltűnni: elhalványultak a feliratok és a csillagok, mintha tömörebbé és súlyosabbá vált volna, még a puffanása is, ahogyan a villamos sínekhez csattant, keményebben és nehézkesebben ütődött, akárha egy másik, tömör labda görögne benne.
    Egy szürke golyó.
    Alkonyatkor, amikor már újra világítottak az utcai lámpák, egyszer csak félbe szakadt a meccs.
    Nem véget ért, nem befejeződött, hanem félbeszakadt: egy jobboldali, gyors indításra nem indult el a szélső, hagyta kigurulni a labdát, sőt, a nézők sorfala is szétnyílt, nézték, ahogy egyenletesen, apró pattanásokkal siet a Duna felé.
    Néhány perc, és eltűnt mindenki a térről.
    Elvitték a padokat, a szatyrokat, kiürült az aszfalt.
    Illetve dehogy ürült: jöttek a négyes és hatos villamosok, a hetes busz, az autók. Zúgott és zakatolt a város, esti csúcsforgalom volt, sietett mindenki a dolgára, mint bármikor máskor.

EGY MÁSIK CSERE

Azt soha nem lehetett állítani a Nógrád megyei harmad osztályú bajnokságról, hogy öldöklő küzdelmet folytattak a csapatok a feljutásért. S különösen nem lehetett állítani a balassagyarmati csoportról, hogy például a Gyarmat – Kétbodony mérkőzés nagyon lázba hozta volna a környékbéli futballkedvelőket. Mégis, mint minden évben,  most is akadtak, akik arról beszéltek, hogy harcos összecsapásokban bővelkedő találkozóra számítanak, igazi csatára, ahol végre elkaphatják az indokolatlanul nagy önbizalommal pályára lépő ellenfelet.
    Elég a bodonyiakból.
    Szakadjanak szét a balassagyarmatiak.
    Nos, akik erre vártak, csalódniuk kellett.
    Bágyadt, langyos napsütés ömlött végig a kétbodonyi pályán, a vaskorlátoknál alig kéttucat néző árválkodott. A csapatok meglehetősen jó kedvvel, frissel végezték a bemelegítést, rövid passzok, törzshajlítás, nyújtás, helycserés cicázás, tréfás, mégis keményen csattanó kapura rúgások, de alig kezdődött meg a meccs, mintha minden elmúlt szezon fáradsága rájuk zuhant volna, ólmossá vált a mozgásuk, lehorgasztott fejjel poroszkáltak a kötött posztokon, senki nem vállalkozott egy kiugrásra, senki nem indított tért ölelő átadásokat, senki nem vetette magát önfeláldozóan a gyilkos lövések útjába.
    Naná, hiszen nem is voltak gyilkos lövések.
    Csak a bágyadt napsütés volt, meg a lassan kattogó percek.
    Leszámítva néhány, a tizenhatoson kívülről ráívelt labdát, a kapukat nem is fenyegette semmi veszély, a csatárok jószerével helyzethez se jutottak.
    A szünetben a székházban valaki bekapcsolt egy magnót, s a kikopott fű fölött végigömlött Máté Péter: Azért vannak a jó barátok című slágere.
    Hogy az eltűnt boldogságot visszaidézzék egy fázós hajnalon.
    A meglepetés, ha ugyan helyes ez a megnevezés, a második félidő kezdetével jött el. A játékvezető ugyanis, miután megszámolta a pályára lépő játékosokat, és ellenőrizni akarta a szünetben végrehajtott cseréket, megrökönyödve konstatálta, hogy a közel kéttucatnyi néző, aki addig fásultan nézte a meccset, a szünetben bevonult az öltözőkbe. Bementek, felvették a Balassagyarmat és a Kétbodony mezét, és most ők ácsorognak a gyepen a sípszóra várva. A játékosok pedig, akik az első játékrészben lelkesedés nélkül kergették a szeszélyes kedvű labdát, most kipirultan és jókedvűen támasztják a vaskorlátot, s íme, máris bekiabálásokkal buzdítják a kedvenc csapatukat.
    Hajrá, Kétbodony! Elég a Gyarmatból!
    Gyerünk, Gyarmat! Fúj, fúj, Kétbodony!
    Sajnos a meccs a megváltozott körülmények ellenére sem lett izgalmasabb.
    Kiegyenlített mezőnyjáték folyt, és egyik kapu sem forgott veszélyben. Eleinte úgy tűnt, mintha a Kétbodony tudná érvényesíteni az akaratát, ám a balassagyarmatiak egy csatár hátrébb vonásával jól szervezték át a középpályát, s onnantól már megakadályoztak minden próbálkozást.
    A játék végül nulla-nullás döntetlennel ért véget. A nézők fáradtan vonultak be az öltözőbe, a játékosok nem is várták meg őket, hamar elszéledtek, ment ki-ki a dolga után.