KATAKOMBA - Novák Valentin novellája

Ez a nap a harang napja! Egésznap úgy képzelem – süllyedek. Süllyedek vissza a múltamba. Talán egy kútba. Magán-kutamba. Alá kell ereszkednem, mert gyermekkarnyi vastag meztelen csigák jelentek meg a felszínen, s azt tekergik: „Ez a te múltad! Mit akarsz többet?”

NOVÁK VALENTIN

KATAKOMBA

Csak fém és hang. Harang. Valakiknek túl hangos, mert nem szoktak hozzá, mert elfelejtették. Mert azt hazudták nekik, hazugságra hív. Hazugságra hív az öblös-érces, székesegyházi, tonnás harangnagyapa, hazugságra hívnak az Őrség falábakon álló unokaharangjai, hazugságra hív a beprogramozott giling-galang harangjáték, hazugságra hív a temetői lélekharang, mert nincs és nincs lélek!, s hazugságra hív a templomi csengettyű. Mert fogalmuk sincs, hogy nagyot lendülünk az égbolt harangnyelvén napkeletre, a buddhista és sinto templomok szellem-izgató harangocskáiról, s hogy visszalendülünk, ráeszmélünk, hogy a haza-szükségről, mikor a harang feláldozható az ágyúöntés véres oltárán, sincs fogalmuk, és szintúgy az elnémult harangokról, és azokról, akikért a harang szól, és… Ők decibellel mérik a fülsértést, míg a többiek engednek a hívásnak. A vasműben mást öntöttek. Más akarat, más hit csengése-bongása kódolta a tudatot. Túl hangos nekik… Nem adnak hozzá munkavédelmi füldugót… Ám délben lehalkíthatják a sugárzott harangszót. Ez az ő világuk, hisz már megfogantak az éterben a magyar nóta hangjai, már várandós az est a kabaréval, s az éjszaka megszüli a csárdáskirálynőt… Akkor boldogok, ha halkíthatnak, mert uralják az ércbongást, s akkor boldogok, ha a hullámhosszrecsegés és „ultrahangsípolás” végén, az izgatott tekergetést lezárva hangosíthatnak valami könnyen majszolhatót, valami könnyen emészthetőt, valami könnyen üríthetőt. Közben kinevethetik a história-blablát, ha egy tudós bepróbálkozik a komolytalan műsoridőben. (Éjfél előtt tíz perccel egy percben!) Kinevetik, mert a históriát leváltotta az ötvenévnyi nincs-teketória… Kinevetik, mert nem L. et. életrajzával jönnek, hanem Meotisszal… (Mit nekik Arany? Rúdformában értenék!) Közben huncut-csippentős szemekkel (honnan is tanulták?), de egyébként bamba arccal bagatellizálnak a harangjelekkel áldott dátumokon, ha egyáltalán van fogalmuk arról, hogy a dátumok jók egyébre is, minthogy az NB1 fordulói, a Formula 1 közvetítések, és a Heti hitetlen betájolhatók legyenek a műsorözönben. Fogalmuksincsségükben büszkén röhögik 1456-ot, s a félévezreddel rárímelő forradalmat, ami hasonló számukra a vasárnapi ebéd el(l)forrt és fölhabzott tyúkhúsleveséhez. Mit nekik az Andrej Rubljov-film harangöntés jelenete, mit nekik Székelyföld viharfelleget szétziláló harangjátéka, mikor kánont zúgnak a pápista, református és unitárius harangok felhőket riogatva. Mikor egy az isten, de kicsit másképp, mint Dávid Ferenc kigondolta. Mit nekik az őrségi haranglábak kongatási rendje – hány ércdöndülés jelent tüzet, hány harangcsendülés jelent esküvőt, hány bongás búcsúztatja a halottakat… Mit nekik bármi?

Harang… Ez a nap a harang napja! Egésznap úgy képzelem – süllyedek. Süllyedek vissza a múltamba. Talán egy kútba. Magán-kutamba. Alá kell ereszkednem, mert gyermekkarnyi vastag meztelen csigák jelentek meg a felszínen, s azt tekergik: „Ez a te múltad! Mit akarsz többet? Ez a tied! Fogyasztd! Fesztivál van!” Nyáladzó csigák évadja… Pucér dögök menete… Tekergőzés… A kút vízszínén egy kereszt alakú ágdarab lebeg. Remeg. Az egyik csiga rátekeredik. Olyan innen föntről, mintha egy ocsmány, ellilult, vízi hulla színű nemi szerv bökődné a véletlen formázta botot. A nemtelen férgek egymáshoz dörgölőznek. Nyálkás testük ihatatlanná nedvedzi a kútvizet, amit egy forrás táplált. Oda kell mennem… Teljes a csönd az áttetsző búvárharang alatt. Egyenletesen süllyedek. A csigák csak a felszín… Nagyon moszatos a kút terméskőhengere… Tovább, tovább… Itt sok mindennek el kell dőlnie. Néha legalul van, amit fenn keresel. Néha nem önszántából kerül oda a kincs. Kerengeni kezdesz a búvárharanggal. Körben, egy spirál mentén, homályosan derengő verssorok igyekeznek a mélybe: ki itt merészel égbe menekszik // csönddel fojtanak mert nekik tetszik // mint rúgok kapálok talajt vesztve // röhögnek hisz az Úr sem ereszt be // ütődöm a hírrel földnek égnek // mint harangnyelv semmibe érek // árván kongatok nem tudom ért e // kihalt eladott puszták népe… Hatalmas döndülés. A koszos iszapból kipréselt buborékok törnek fölfelé. Nyúlnék utánuk, de a búvárharang óvó fala nem engedi szabadjára a kezem. Mindegyik buborékban lehettek-volna-őseim lebegnek. Magzati pózban várják a feltámadást. Akkor majd találkozhatunk… Akkor majd szétvetjük a zsugortemetés görcseit, akkor majd emberré szökkenünk a szóróparcella pázsitján, akkor majd kiülünk a Père Lachaise falára, s teli szájjal, hersegő almát majszolva nevetünk a halálon… Mennyi gént kaptam, s egy arcot sem, egy festett-kopott medalion-arcot sem. Csak a nyomorult, íróvá sodort génjeimet, genom-lenyomatát a halk sóhajú múltnak, egy használhatatlan kognitív térképet a meghaladott időhöz. Egy üzenetet, hogy nem kellek nekik, még kísértet-követet sem küldenének az értük átszeánszolt éjszakákba… Harminc százalékig muslinca génkódok! (Jól bírom a szeszt, ha nem is rakom petéket a kocsmaasztalon!) Egy Y-üzenet apámtól. Ő is egy Y-üzenet az apjától. Nagyapám is egy Y-üzenet a dédapámtól… De hogy ő ki volt? Már nagyapámat is csak képről… Azt hiszem, csapdába estem. Fönt a halvány égderengés. De meztelen csigák görcsös rángatózása teszi visszataszítóvá. Talán lenn kellene maradni... Azokhoz? Vissza? Senkinek sem lesznek apjai, anyjai… Magszakadás… Egymásra csavarodnak. Már a kereszt alakú botot sem látni, mert rákínlódták gyűrűsféreg testüket, s abban reménykedve, hogy megmenekülhetnek, egymást taszítják le róla… Nemtelen fajok. Alázatnélküli, csak azért is lények. A perc perisztaltikái… Azokhoz? Vissza? Fogy a levegő ebben a szűken rám méretezett búvárharangban… S hirtelen megreped a fala. Szemközt velem egy éjfekete kapu homálylik a vízhenger oldalában. Nincs mit tennem. Mentsváram, kútűrhajóm, múltliftem cserbenhagyott, elengedte a kezem. Köldökzsinór sosem kapcsolt szerves részeimhez, a távoli ősökhöz. Úsznom kell. Kedvenc stílusomban, a víz alatti úszás mozdulataival. Beérek egy lépcsősorra. Tenyeremmel érintem a grádicsokat. Csúszósak, sikamlósak a moszattól. Inkább a kövek hasadékaiba fűzöm ujjaim, s úgy húzom magam előre, a vélt levegő felé. Kétségbeesve kémlelek föl, s mintha… Számból apránként bugyborgatom a levegőt. Mintha ezekben is magzatőseim lebegnének… S most, mielőtt teljesen belefúlna elmém a kényszerillúzióba, a mélységi mámor nitrogén-trágyájába, mintha fáklyalobok mutatnák az irányt. Kicsobban fejem a vízből. Levegő. Mintha újjászületnék, csak épp fel nem sírok. Hidegen verődik a hang ebben a kriptadermedtségben. Mintha egy őskeresztény rejtek-templomban lennék… A múlt édes-savanyú illata émelyít. Mintha korszak. Akár az élet: mintha veled történne, mintha mással, mintha álmodnád, mintha halnád, mintha hosszú lenne, mintha rövid, mintha szerethető, mintha undorító, mintha önsors rontana, mintha istenhez hívna kerek lelkecskénk rotondája… Mintha… Egy korlátba kapaszkodom, kihúzom szétázott testem, s remegő lábakkal törekszem a fáklyák szabta kacskaringós irányba… A távolban… Mintha zsolozsma hangja lenne… Talán ógörögül. Talán csak Tartarosz jósainak széthulló, összeálló jövendőmondása lenne. Talán Delphoi nógatása. Nem, nem kértem jóslatokat, a bizonyosságot kértem. Nem fizetek holmi jóslatokért. Holmi auguroknak, haruspexeknek, sybilláknak, posztsámánoknak, szotyolázó tenyérbe-mászóknak, telefonbetyároknak. Eleget fizettem. A bizonytalan, szájbűzös ébredésekkel, mikor abból riadtam, hogy egy lotharingiai lakótorony ura vagyok, aki elherdálja ameddig-a-szem-ellát birodalmát, néhány toronyba zárható hercegkisasszonyért, az ájulásszerű délutáni álmokkal, mikor cro-magnon-i ősemberhordákat vezettem a barlangi medve karmai közé, mert megint rossz főnök voltam, a hajnali részegségekért, amikre az Andrássy út padjain tettem föl a pontot, manchesteri, utcalány-riogató koldust álom-faragva magamból, aki egzotikus rohadását közszemlére veti. Nesztek – borzadjatok és adakozzatok egy imáért, amiben arra kérem az urat, ti ne járjatok ekképp, vagy ne adakozzatok – egy átokért, amit a föld alá mormolok… Igen, az Andrássy út. Misztikus szerelem fűzött hozzá, vagy csak a Fiatal Művészek Klubjának közelség kényszere? Hiszen ott bújt Bapest első világvárosi alléjának platánjai alatt, e végnapjaira lezüllött szórakozóhely, ahol a nyolcvanas években még szellemi ellenállás sarjadt, a kilencvenesben már csak szintetikus buliknak szolgált óvóhelyül. Andrási volt, hiszen meszességbe boldogult anyai nagyanyám neve. Csak így. Egy „s”, „i”. (Erdélyi „i”-s szerénység, ami még az egyik „s” betűt is elkoptatta?) Valami lecsúszott oldalág, ami ripsz-ropsz vágta ki hétszilvafáját, hogy annak árát elihassa, elkártyázhassa, hogy a nemes fát gyufaszállá hasogatva, megépíthesse hajdan volt nagyságának makett-szégyenét? Ami aztán elporlad két emberöltő alatt a temetői gyertyák mindenkinek-pisla fényétől… Napokat töltöttem Tiszadobon, a két „s” „y”-os kastélyban. Ismerősen nyekeregtek a padlók, ismerős volt a park, a folyószakasz. A benyakalt Durbincssógor Andrássyvá emelt. Lopott büszkeséggel tekergettem a nyakam, de senki nem látta belém az urat. Aztán kaptam két sallert az éjszakában valami helyi erőtől, s nekikeseredve feküdtem le az Andrássy kastély parkpadján, hogy a hajnali részegségre föltegyem a pontot, amint manchesteri, utcalány-riogató koldust álom-faragok magamból, aki egzotikus rohadását közszemlére teszi… Előtte még könnyeztem kicsit. Nemesség? Ha-ha… Noblesse oblige vagy snoblesse oblige. Nem kötelez semmi, csak a hagymázas álmok. Igaz, nagyanyám, nőket meghazudtoló dzsentri-könnyedséggel ördögbibliázta és szlopálta el a ki tudja honnan volt vagyonát (Andrási), igaz, apám szakértelemmel desztillálta a szilvóriumot nem létező hétszilvafánk férges, potyogott terméséből, s nagy garral, amolyan vérbeli, mezővárosi kisbíró-utódként, carusoi tenorjával énekelte át az átkost, ami neki nem volt az, vörösbárók oltalmában és kétes téeszelnök-egzisztenciáktól ölelve… De ezek mennyire más minőségek! A nemesség mire kötelez ma már? Hisz itt a felkent fejedelem, a szem- és tollforgatás sziklája. Őt mire kötelezte? Vallomásra, ami minden „nemes” illúziót lefoszlatott a látók előtt, de „i”-beszédével lelkesedő hisztériát dagasztott a feltétlen rajongókban. Mert a rajongás, ezt Kemény óta tudjuk, a legveszedelmesebb emberi velejáró… Volt időm így merengeni, míg a fáklyák szabta kiutat követtem. Mélyebbre kellene ereszkednem, ehelyett kilábalok – zsörtöltem magammal, a sorsommal, amely mindig kiszúr velem. Sosem találok semmit. Semmi kézzelfoghatót, ami a kékcéduláktól (mikor kiállították a népet) a rendszer-akármiig tartó nagy zárójelen túl röpít. Vissza a sejtés-időbe, hogy abban merítkezve, akár a keresztvízben, megérezzem az erőt, most nem isten erejét, de a genealógia jellem-összerántó hatalmát… Még azon is túl, a családi legendáriumocska első oldalai elé. Az ismeretlen ük- és szépapák láthatatlan (tejjel a Tejútba írt) ajánló sorai elé… A kitépett vagy kiesett ívek lapjai keltette álom-huzatba…

Remegő kontúrú csoportozat közelít felém. Ez visszazökkent kínomból. Csuklya mindahányon… Szerzetesek lehetnek… A magyar szerzet tagjai. Szűzfehér Pálosok. Színeikben sem nem papok, sem nem koldusok. Özséb kezében hatalmas kereszt. „Vedd fel a jelet, ember fia, s úgy keresd őseidet! Az ő jelük is ez volt. A hiányzó lapok vízjele eligazít!” Mire szólhattam volna, már tovatűntek… Nagy segítség – mérgeltem. Nekikeseredésem azonnal cinizmusba hanyatlott: forgassak meg egy kivilágított asztali glóbuszt, és öleljem keblemre a nagyvilágot? Az összes őshazákat? A magyarok számtalan őshazáját, az emberi faj bölcsőjét? Megérthetem talán a világfüggés mákonytermészetét is... Keblemre földi táncosok! Ti, danse macabre-isták! Fényes ösvényeken brigadírozó terroristák, forradalom allegóriákon eszme-barikádokat ácsoló „revolucionáriusok”, semmit kavargató, fel-felforgató anarchisták, a „mindent a közös miénkbe” hite szerint gyarapodó bolsevikok, kényszerképzetes, világhengergető gólemek, ti, cionisták, karlendítő kerékkötői a fajok spektrumának, ti, fascerés nácik, mittudomisták, ginsbergisták, marihuánás humanisták, sorolhatnámisták, hétköznapisták. STOP! Magamba-szeretlek titeket, hisz mindahány vagyunk egyszerre… Talán lefedhetem a Paradicsomot is, ha átölelem a földet? Eldorádókat, árkádiákat, elysiumokat, örök vadászmezőket, ígéretek földjeit, aranykori üledékeket, atlantiszi tudás-teléreket. S valahol, minden alatt, fölött, mellett, között ott feszül az a mikron átmérőjű aranyfonál, valaha-labirintusom kulcsfonala, a szent, de elfeledett családi damil, ami csak néha csillan be múlt-tavam egén, melynek végén kifogott, Krisztusról mit sem tudó halként verdesek, halként, amely nem értheti, mi történik vele, pedig csak úsznia kellene minden erejét megfeszítve. Úszni előre, ellenszegülve a másik nagy emberhalásznak, a Feledésnek. Úszni és letekerni a múltat az orsóról, magával rántani az aranyszálat, belegabalyodni, és az ősök biztos tudásában enyészni el…

Kiértem e katakombából, e gondolati zsákutcából, ahol ugyan a keresztet nem ragadhattam magamhoz, csak csaliként hordozták tova orrom előtt, a személyes ősöket végképp eltékozoltam, cinikus ökör-gondolatimat azonban egy hekatomba oltárán véreztettem ki. Most egy alagsorban állok. Hozzávetőleges lelki tisztaságban. A falban két párhuzamos kürtőt vágtak. A kürtőben egyenközű liftaknák. Fel-le közlekedő rekeszekkel. A liturgia szerint. Páternoszter. Valószínűleg a pokol megfelelése ez az alagsor. Most végre kiderül a gyermekkori nagy talány, mi történik az emberekkel, ha elfelejtenek kiszállni az utolsó lehetőség szintjén, mielőtt megfordulna a páternoszter. Összelapulnak-e? Ellapátolják-e roncsaikat? Pokolra szállnak, akik imént még a mennyországi kanyarban ügyeskedtek? Odafönn persze senkinek nem esik bántódása, mert mindenki légies, éteri. Honnan veszem egyáltalán, hogy aki fenn járt, az alant is megjelenik? Sorjáztak a régi-naiv kérdések, s az újabb, kissé nevetségesnek ható kételyek. Ám ezalatt sem jött senki. Nincs pokolra szállás… Nincsenek lapátos ördögök sem. A kabinok szép rendben átkocsiznak egy ívsínen a lemenetből fölmenetbe. Nincs gyűrődés, nincs misztikum, csak idegesítő rend. Λιτυοργει άσάνσέρ. S különben is? Hol van a tornác, hol öblösödnek a bugyrok, rondabugyrunk, a kollektív tudat? Álltam, vártam… Az az érzésem támadt, hogy a Miatyánkot kell mormolnom, míg olvasó helyett ujjaim porcait morzsolgatom. Persze hiányosan, hisz nem tanította senki. Ha mást nem, annyit elértem, megjött a bátorságom, s mielőtt megszökött volna, beugrottam a felszálló liftakna egyik ásító kabinjába. A kabinban valami megfoghatatlan nyugalom kerített hatalmába, mintha a felszálló idegpályákba benyomtak volna egy jókora adag érzéstelenítőt. Én voltam az idegingerület, a páternoszter az idegpálya, s az engem körülvevő semmi-levegő, maga az epidurális tér. A doktor pedig talán az Isten, aki kellő mennyiségű bölcsességet és önmérsékletet injektált belém, körém… S miféle késztetést szállítottam lentről felfelé? A nyughatatlan parancs voltam. Megtalálni őket. Megtalálni az ősöket, s megtalálni a jelet, ami nekem is jár. A kétely voltam. A dühös kétely kisülése, amit most „kisúlyegyeneztek”, nehogy kárt tegyen a nagy rendszerben elkeseredése közepette, ha mégsem találna megnyugtató válaszokat. Kételytelenül, legyöngítve robogtam váltott lovaimon, a neurotranszmitter-paripák hátán. Mindent elöntött a dopamin-derű.

Részlet a szerző idén megjelenő Páternoszter című regényéből.