Hányféle nyelven kell megszólítanom ahhoz az ismeretlent, hogy a hangom eljusson hozzá! A vers így minden esetben kísérlet. Egyértelműséget soha nem várhatunk Alíztól. – Tóth Erzsébet Alíz már nem lakik itt című kötetéről

Hol lakik Alíz?

Tóth Erzsébet egyike a sokaknak, akik a hetvenes évek közepén indultak költészetükkel; és egyike a keveseknek, akik nélkül e korszak nem tárgyalható. „...az Egy végtelen vers közepe című műve először 1976-ban jelenik meg, s ezzel egy csapásra nemzedéke leg(el)ismertebb költője lett” – írja Dérczy Péter A költészet útjai című írásban. Nem csak én utalok „sokakra” és „kevesekre”. Dérczy is megteszi, amikor Domokos Mátyás „versírógépről” való hírhedt, vihart kavart megjegyzését idézi.

Tóth Erzsébet

A hetvenes évek derekára új, alapvetően neoavantgárd vonásokkal jellemezhető költői köznyelv alakult ki Magyarországon. Ez írásreceptet kínál a költészet napszámosainak, és néhány éven belül elárasztja az irodalmi folyóiratok hasáboldalait. „Túltermelési válság?” Meglehet. Egy biztos, Alíz költője hamar kitűnik nemzedékéből. Dérczy kiemeli: „A költészeti vita két fontos mozzanat köré fonódott: az egyik a költői 'túltermelés' és annak következményei (ezt indította el Domokos korábbi írása), a másik a költészet szerepe és a lírai tradíció viszonya”. Nos, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy ez utóbbi mozgásban tartja ma is – más terminusokba ágyazva – az irodalomkritikát.

Az Egy végtelen vers közepe megjelenése mellett két fontos irodalomtörténeti eseményt említ 1976-ban Dérczy Péter: a Madárúton című költészeti antológia (mely címét éppen Tóth Erzsébet verséről kapja), valamint Zalán Tibor Arctalan nemzedék című esszéjének megjelenését. Alighanem ez utóbbinak köszönhetjük a „vátesz” fogalom meggyökerezését. Zalán így ír: „Leválik ezzel a költőkre mostanig ráaggatott váteszi arc, s kinéz mögüle a dolgozó, munkáját a többi ember módjára végző, esendőséggel és méltósággal alkotó ember arca”

Érdemes elidőzni itt, annál is inkább, mert nemcsak Dérczy Péter, hanem a kritika fővonala is mintha ezen a csapáson haladna. Mintha a hétköznapival szembeállított, a hétköznap emberénél „többet tudó” költő alakja állna pellengéren. Az Alíz már nem lakik itt verseiben Bedecs László a pátoszmentes, önreflexív részleteket dicséri.

Mit jelent maga a „vátesz” kifejezés?  „Bár a vátesz kifejezés latin eredetű, jelentésköre a görög profétész-szel szorosan érintkezik azzal a különbséggel, hogy míg az utóbbi kifejezésnél a jóslatközvetítői – értelmezői szerepen van a hangsúly, addig a szótár tanúsága szerint  a vates nemcsak közvetít, hanem isteni sugallatnál fogva és nem jelekből kitalálva, mint az augur vagy a haruspex tudja a jövendőt és mindazt, ami a többi ember előtt rejtve van” – írja  Bertók Éva 'A költő mint próféta'  gondolat kialakulása és kezdetei című tanulmányában.

Nyilvánvaló, hogy a „vátesz” kifejezés, a „váteszi” jelző nem igazán fedi azt a szerepkört, amelyre az irodalomkritika manapság vonatkoztatja. A költői hang magabiztossága korántsem feltétlenül a jövő tudásán alapul. Ellenkezőleg. Nagy László például sokkal inkább az archaikus, ősi tapasztalaton alapuló tudás nevében, annak jó ismerőjeként szólal meg versében. Az archaikus tudás évben és évszakban gondolkodik, jellemző vonása a visszatérés, a körkörösség, az ismétlődés. A vátesz a jövő ismerője; az évek periodicitásának legjobb ismerője azonban nem ő, hanem a gazdálkodó. Ma már nyilvánvaló – elsősorban Jánosi Zoltán kutatásaira utalok – hogy Nagy László nem az üdvtörténeti, hanem az archaikus-mitikus felfogás követője. Versvilága így egyértelműen közelebb áll például Dylan Thomaséhoz; Fank O'Hara versének fordításában – mint a Kivezetés a költészetből lapjain kimutatom – egyértelműen megtetszik a szerző és a fordító poétikai szemléletének elkülönülése.

„Az Aliz már nem lakik itt olyan költészetet mutat be, melynek alkotója a kezdeti spontán és kételyek nélküli versírás gyakorlatától lassan elkezd távolodni, elbizonytalanodik olykor, s a megszokott, tradicionális hangvételt próbálja áthangolni” – írja Dérczy Péter. Utóbb: „... Tóth Erzsébet érzékelte, hogy ez a 'váteszes', küldetéses és reflektálatlan líra kevéssé 'hatékony' már a nyolcvanas években”.

Az értelmezés, amelyet vázolni szeretnék, mindettől két vonásban tér el. Először is: a mitikus – archaikus költészetet világosan el kell határolni a jobb híján „váteszinek” nevezett, valójában inkább a „küldetéses” jelzővel illethető költészettől. Másfelől azt gondolom, hogy Tóth Erzsébet költészete egészét tekintve jóval egységesebb, mint elemzői tartják, nem érzékelhető a különböző poétikai rétegek közt mély törés. Ami megtévesztő lehet, az a verssor erőteljes tagoltsága, amely tipikus formajegynek tekinthető. A korai versek mintha kimondottan valamiféle álomnyelvből merítenék dinamikájukat. És valóban: a szöveg több helyen tételesen hivatkozik is az álomra:

„Megszületni? Elkezdeni a táncot.
Csak elkezdeni a táncot.
Mintha világ-kezdet óta mindég csak táncoltam volna,
ahogy a köd leszáll a városra, egyik napról a másikra,
örülni a szónak, ami nem kígyó, nem hattyú,
nem bíbor, nem selyemhernyó.
Nem születés, nem születés virágszirom-hajója,
nem kaszálják le a menyasszonyok haját,
ilyen álmot látni,
érteni a gyöngyöket ahogy te értetted.”

(Egy végtelen vers közepe, 4.)

„Az álomban nem bízom már.
ki tudja, milyen állatok táncolnak
a tetőn fölöttem, milyen szél fojtogat,
milyen eső döngeti az ablakot,
ki tudja, megint milyen lovakkal csókolózom?”

(Egy végtelen vers közepe, 7.)

A váratlan képhasználat, a vágások élessége, a szokatlan képkapcsolatok megjelenése – Freud terminusaival szólva: az áttétel és az elhallgatás – jellemző az álom-szimbolikában; de a legáltalánosabb, alapvető költői technikák is. Arisztotelész a költészet sarkpontjának az áthelyezést (a metaforát) tartja. A hiátus, az elhallgatás, az ellipszis a modern költészet talán legjellemzőbb vonása. Nem állítom tehát, hogy Tóth Erzsébet költészetét pszichoanalitikus módon, „álommunkával” kellene megközelíteni. De azon túl, hogy a versek szerkesztési elvét megvilágítja ez a párhuzam, feltételezem, hogy a költői eszközök ilyen alkalmazása és az álomtematikára való utalás több mint véletlen egybeesés.

Ludek Moudry alkotása

Koncentráljunk egyetlen stílusjegyre, melyet fentebb tagoltságnak neveztem. Ha a későbbi versek közt tallózunk, a metszés hasonló élességét tapasztalom, mint az 1976-ban írt szöveg esetében:

„Alám terítetted a várost, hogy hazáig gyalogoljak,
s mint ha vezérük után,
jöjjenek utánam az éjszakai villamosok,
megyünk a vasárnap elé,
elsőnek érinteni a verseket,
megyünk csordában, mint a farkasok,
halkan, mint a partizánok,
fogadni kell a csillagok SOS jeleit..."

(Éjjel, hazafelé, Gyertyaszentelő, 1982)

„Most nagyon
meg kell jegyeznem arcod mögött a májusi fákat, mert ki
tudja, mikor jössz újra. Akkor talán már
cseresznyével
és rózsával várlak, de te csak engem nézel,
gyorsan levetkőztetsz, és majd meglátod, mennyi napfényt
gyűjtöttem azóta bőrömre neked. Mert a nap akkor is megtalál,
rásüt majd ágyunkra, hiába rendelt el
kijárási tilalmat egy ismeretlen isten."

(Arcod mögött május, Arcod mögött május, 1993)

„Harmincnyolc fokos nyárban élek mindig,
s te nem ápolsz.

Aranyszőrök a combomon, milyen nevetséges,
milyen hősies!
Ez hova van fölírva?

Irtózatos, hogy mennyire egészséges vagyok,
irtózatos, hogy mennyire várlak.

Elmentél,
mert tizennégy sorig tart az élet.
A tizenötödik sort már nem lehet leírni.”

(A tizenötödik sor, Rossz környék, 2004)

Amikor a verseket olvasom, a fordulatok váratlanságán túl a gesztusok sodra ragad el. Semleges módon „gesztust” említek, nem „képet!” Elsődlegesen a gesztus érint meg, a gesztusok között nyíló váratlan tér, és csak másodlagos a gesztusok tartalma. Miért említi az „ismeretlen istent”? Milyen „kijárási tilalmat” rendel ez el? Hajnóczynál, a magyar próza egyik meghatározó könyvében, a Jézus mennyasszonyának elbeszélője hasonló szituációt teremt. Az utcára nem lehet biztonságosan kimenni az európai embervadászok miatt. (A vadászok az embereket lövik ki, mint Afrikában a vadat.) Tóth Erzsébet az intimitás köréből (a bőr, a napfény, az ágy) éles váltással lép e felé az elvont, az ezoterikus vagy akár az abszurd felé. Nem az az egyetlen eset, amikor a profán és a szent világát egy montázsba illeszti. „A részegek könnyét nem látja senki, csak az Isten. Ha azt a kis bort is elviszik, levágom a fülüket porcogónak, motyog a férfi, mikor hazatéved, az asszony másra figyel. Kicsi lábak rugdossák belülről, ha csönd lenne, hallaná a pici szív dobogását. Lassan elhalkul minden, hasára teszi a kezét, abban a belső hangban jobban bízik, mint a rózsafüzérben. A gyereket talán nem viszik el.

Sok kisbaba születik azokban az években, augusztusban, csillaghullás idején, hol zsarnokság van” – írja Faulkner és Illyés művére utaló prózaversben (Megszületik augusztusban).

Végleteiben is érteni vélem e gesztusnyelv működését. Finom, női megfigyeléseken, sőt, észleleteken időz, a benyomásokat apró részletekkel gazdagítja. Csakhogy az utolsó félmondat eltéríti a kezdeti felfutástól, más irányba tereli a figyelmemet. A meghatározott gondolatritmusba tördelt verssor néhol inkább a kép, az összetett metafora felé fordul, mint az Éjjel, hazafélé soraiban; másutt, éppen ellenkezőleg, a visszafogott absztrakció vagy akár az irodalmi utalás felé. Így a szonett szerkezetére hivatkozik A tizenötödik sor; József Attila fél sora petárdaként robban a magyar olvasóban. 

Gondolatritmus által tördelt, erősen tagolt gesztusok költészete Tóth Erzsébeté.  „...van a Tóth Erzsébet-lírának kezdettől fogva egy jegye, amely miatt a versbeszéd hétköznapinak tűnhet, de az sem egyszerűsége, hanem éppen hogy bonyolultsága miatt, ez pedig a mindennapi beszédet imitáló szintaktikus szerkesztés. Az érzelmi-hangulati-gondolati mondanivaló teljes, egymást követő tagmondatokban artikulálódik, ennek következtében a logikai-tartalmi-nyelvtani viszonyok és utalások beszédszerűvé formálják a költői nyelvet, mindeközben, főleg a pályája elején, a költőnő igényt tart a 'képes', poétikus beszédre is” – fogalmazza meg  Fazekas Ibolya „hatalmas havazásokban éltem" című tanulmányában; majd még egy fontos szemponttal gazdagítja az értelmezés körért: „Az egész költészetre jellemző, hogy a lírai én szinte mindig valakihez fordulva, valakihez szólva nyilatkozik meg” – írja. – Míg a kezdeti években sokszor a titokzatos arctalanságba burkolja a megszólítottat, aki  mögött leggyakrabban a vágyakat és fájdalmakat felkorbácsoló szerelmest képzelhetjük, addig az érett években a rejtélyesség, a titokzatosság már kevésbé fontos, és már csak a megszólalás szituációja, a másokhoz való szólás marad a versírás apropója.” 

Fazekas Ibolya érvelése meggyőző: Tóth Erzsébet versei alapvetően a megszólítás beszédhelyzetébe ágyazódnak. Ebben az esetben viszont fel kell tennünk, ki a megszólított. Érzékelhető, hogy erre az egyszerűnek látszó kérdésre nem is olyan egyszerű felelni. Bontsuk ki ebből a rövid részletből az alapvető beszédhelyzetet:

„Kisasszony hava. Ma már nem
használnak ilyen szavakat.
Rekorddöntögető és hasonló szavak
kerültek forgalomba. Eurobúza.
Járkálsz az évszázad legforróbb

délutánjában, kihalt a szombat,
a magára hagyott izzó város, épp
megfelel neked. Afrikából jöttél,
úszol a hőségben, mint egy kutyát,
sétáltatod magad. Milyen közel

voltál Tuniszban a csillagokhoz!”

(Kisasszony hava)

Általános, meg nem nevezett „ők” (akik „ma már nem használnak ilyen szavakat”), idegen, tébláboló „te”, aki a múltbeli emlékek (Tunisz) alapján határozza meg magát, és – különös fordulat! – kutyaként sétáltatott „magad.”

Az a véleményem, hogy Tóth Erzsébet költészetében nincs ennél kiemeltebb szó.

A rejtélyes „én”, a versek megszólítottja végső soron mindig a különböző viszonylatok, szerepek és kontextusok által megkötött „magad”. Nem csupán arról van szó, hogy az ember számára valódi énjénél nincsen nagyobb talány. A „magad”, ez a versben bujdosó „valódi én” nem csupán az értelmezés, az önmegértés elől bujkál. Megesik, hogy elrejtőzik a szerető, a távolodó másik, az ismeretlen isten vagy akár a közömbös „akárki” arca mögé. De mindig leleplezi a szöveg intenzitása. Hiszen végső soron rá vonatkozik minden kérdés; és minden megszólításban tőle várjuk a választ.

Eltolt, aszimmetrikus párbeszéd zajlik Tóth Erzsébet verseiben. Megszólító és megszólított között nem lehet egyenrangú kommunikációt tételezni. A beszélgetés hangját a megszólító uralja – érzékletes, sajátosan tagolt női hang ez, erősen tagolt gesztusok áradásaként írható le. Ám a megszólított nincs jelen. Ő, a hiányzó, hallgatásával kényszeríti ki a gesztusok sorát. Minél távolabb van, a hang, a gesztus annál erőteljesebb. Az eszköztár gazdagságát, sokféleségét így értelmezem. Hányféle nyelven kell megszólítanom ahhoz az ismeretlent, hogy a hangom eljusson hozzá! A vers így minden esetben kísérlet. Egyértelműséget soha nem várhatunk Alíztól.

Tóth Erzsébet köteteiben a homályba burkolódzó másikat újabb és újabb hangon szólítja meg. Hangja e változékonyság ellenére egynemű: a saját jelenlétét érzékletes női versbeszédként gesztusok elemeiből felépítő nő hangja. Nem arcról kell szólnunk, hanem a hangról – hiszen a megszólítás a vers alaphelyzete. Az arc eltűnik a tükörből. „..nem lehet úgy / verset írni, ha az ember egyszerűen rühell magára nézni. / Tény, hogy már nem nézem, valahogy már nem nézem magam / sem csillagképekben, sem pocsolyákban, sem színésznők arcában..." (Rongyból és procelánból) Hiány motiválja ezt a költészetet és beteljesületlenség. A beszélő hang soha nem lehet elégedett, de még koherens, egységes sem: hiszen megszólítottja homályban marad, gesztusait nem viszonozza. E hiány kelti fel a vágyat, szüntelenül költészetre buzdítva a beszélőt; de vágyát a megszólalás beteljesíteni nem tudja. 

(Tóth Erzsébet: Alíz már nem lakik itt, Nap Kiadó, 2011)

Prágai Tamás